Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Figyelő
Szomorú öregedni, nap múlhat napra, hogy nem történik semmi, évek porától elfátylazottan vissza kell nézni néha - és egyre gyakrabban - a múltba. Haladás, öregedés, élet útján megállni és a változások bozótján keresztül kutatni az utat. Megállni, visszakémlelő lélekkel. Vagy, - szólván Szindbáddal, a hajóssal -: a városból, ahol 103 évesekké öregedtünk, a hajnalban vagy az estében vonatra ülni és utazni, vissza, feledett nevű kis helységekbe, amelyekben egy emlék küzd a halállal. Kinek ne fájt volna még ilyesmi?
Amilyen általánosan emberi, mindenkiben felbukkanó ez az érzés, - amely íme egy nagyon szép könyvnek az alfája és az omegája - olyan egyedül való és utánozhatatlan, ahogy Szindbád érzi. Ahogy nem sok emócióval, poggyásza nélkül, szinte testetlenül, senki emberrel nem találkozva, jegyét se váltva meg, mintegy szárnyakon, magános emlékeibe nyakig burkoltan útra kel, ahogy fázva a hajnalban vagy az estében céljához (céljához?) elér, ahogy az emlékkel - a foszladozó sejtelemmel - összeakad, megnézi, becézi, köszönti és már búcsúzik tőle; ahogy vonatra ül és visszaindul: mindez sírnivalóan egyszerű és csodálatos.
Mert ez útra kelések és visszatérések közé esik Szindbádnak, a hajósnak, élete.
*
Ha lehetne, hasonlatokban kellene beszélni róla, idézve a múlton elandalodásnak azt a végtelen tiszta hangját, amelyen e novellák íródtak.
Valaki a szoba mélyén áll és zenél. Ahogyan ott áll és amit ott állva önmagának és minékünk jelent: múltja, eddigi élete és mind a jelek, amelyek eddigi életéből jövő életútjára rajzolódnak: mindez zenévé nemesedve szüremlik felénk. A lélegzetvétel önkéntelenségével illeti a vonó az emlékezés, a magafelejtkezés, a magára eszmélés húrjait.
A Szindbád-novellák, ez a néhány egymásból folyó, egymásba visszaömlő írás, kötetbe fogva össze: úgy hatnak, mint valami szomorú és igen finom zene. Nem részekre tagolt, tétetekre komponált zenei műre gondolunk, egyetlen szólam az egész könyv, oly tiszta, egyszerű és bánatos, hogy éppen egyszólamúságában gyönyörű. Aminthogy csak látszat, hogy e novellák laza kompozíciójúak: megkomponáltságuk éppen abban van és abban nagyszerű, hogy nem kezdődnek a címmel és nem végződnek az utolsó mondat pontjával, itt nincs megindulás és nincs bevégződés. Egy mély érzés kilengéseinek rajza az egész, egy a határokon túlnövő, egyenletes hullámvonal, finom és álomszerű, mint a legfinomabb zene.
Krúdyról írván, Mikszáthról szokás említést tenni, akin finomság, mélység szempontjából a tanítvány túlnőtt, vannak, akik finom külföldi autorokat emlegetnek, akik mellé Krúdy egy rangba sorozható. Egy bizonyos: egy sereg marsallbot van a tarsolyában és ez a tarsoly hanyagul a vállára vetve.