Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám
Álmodozás, te segítesz élni!
- Én most elmegyek a piacra. Viseljétek jól magatokat!
- Igen.
- A lányt is elviszem magammal. Aztán vigyázzon a Dídóra!
- Igen. - De mondja csak, galambom, ki fog énreám vigyázni, ha teszem fel, dolgozni akarnék? ...
- Azért csak dolgozzon kedvére ... Mi dolga más? ...
- És ki vigyáz a Dídóra? ...
- Ki vigyáz a Dídóra ... Kell is a Dídóra vigyázni ... Mintha bizony a Dídó egy veszedelmes ... cápa volna, hogy vigyázni kelljen rá ... Nem cápa a Dídó! ...
- Nem cápa az igaz ... De mondja csak a cápákra ...
Felvette, csókolgatta és duruzsolva beszélt hozzá:
- Bizony. Nem cápa ez, hanem egy kis leányka ez ... Mondd szépen leányom: Nem vagyok én cápa, hogy vigyázni kelljen rám. Nem ám! Én egy kis leány vagyok: a Dídó ... Mondd szépen! ...
- Nna. Hiszen már megint jobban szereti, mint én! ...
- Bizony. Anyácskád jobban is szeret téged, mint más ... Más nem akar vigyázni terád ... bizony Dódí ... Azért te is csak az anyácskát szeresd! ...
- Nna. Hát most galambom adjon egy csókot! ... De hamar!
- Inkább máskor kettőt kedves férjem. Jó?
- Jó. Hát akkor menjen szépen a piacra. Én majd vigyázok a Dídóra.
- Kérem, mért akar mindenáron vigyázni, hiszen itt a Julis ...
A Julis egy tizenhárom éves parasztleányka volt, a szakácsné gyereke, aki nálunk növekedett a négyéves Dídóval. Szelíden éltek együtt, két békességet kedvelő nőszemély és barátságuk abban kulminálódott, hogy Julis újságot lopott és tilalmam ellenére, lassan, silabizálva felolvasta Dídónak, aki folyton belebeszélt.
Aznap havas, sötét délelőtt volt. Kezdetben nagyon jól megfértünk együtt. Kellemes, könnyű turistaing volt rajtam és az íróasztal fölé hajolva sikerült szorgalmasan dolgoznom. Dídó pedig a szőnyegen ült az egyik sarokban és suttogva tárgyalt Julissal és a babáit öltöztette. Csend. Mélyen elmerültem a munkában, csak ritkán néztem fel, de ilyenkor mély megilletődéssel. «Ez az én kis leányom», gondoltam és tovább sercegett a toll.
A baj ott kezdődött. mikor Dídó halkan bár, de hogy meghalljam, a tízórairól kezdett megemlékezni. Felálltam. Átmentem az ebédlőbe és vajas kenyeret kentem neki. Mialatt a Julisét kenem, hát látom, hogy a Didó vajas kenyérrel a balkezében, rágcsálva mászik fel a karosszéken az íróasztal felé.
- Szaladj csak Julis, vigyázz, hogy le ne essen. - Te, ha ledobsz valamit, levágom a fejed! Érted?
- Menj el Julis, menj el, magam akarok - és a kezeivel hadonászva mászott fölfelé.
- A Julis vigyáz rád, hogy le ne essél ...
- Apuka, nem kell énrám vigyázni, nem vagyok én cápa ...
- No tessék! ...
- A Julis rossz volt, hidd el apuka, állítsd őt a sarokba ...
És már négykézláb mászkált a nagy íróasztalon, - Amint ott cserkész, csak látom, hogy rátámad egy békés levélnyomóra és nagy haraggal ráüt. Puff, leesett valami. Egy üvegből öntött farkas esett a földre és derékban kettétört. - Egy kedves hölgytől kapott régi emlék - vége volt.
- Ejnye ... No most kikapsz Dódí ...
De Julis már fölkapta és menekült vele. ˇ Utolértem őket, - a hátát tartotta felém és összekuporodva rejtette haragom elől Dídót, ki fejét a leányka hóna alá dugta és nyöszörgött, Már ez meghatott engem.
- Mit csináltál, te gonosz?
- Apuka ne bántson, jó leszek ...
- Mit csináltál, arra felelj ... No felelj, akkor nem bántlak ...
- Én megütöttem a farkast ...
- Mit csináltál? ...
- Megütöttem a farkast ...
- Megütötted? ... Hát nem összetörted? ...
- Nem én törtem össze apuka ... én csak megütöttem, azután leesett és összetört.
- Ez igaz, gondoltam mosolyogva. - No és mi következik ebből?
- Mi következik ebből ...
- Az következik, hogy oly tárgyakat, melyek üvegből vannak, nem szabad megütni, mert összetörnek ...
- Mert összetörnek ...
- És még az is következik, hogy te egy kis bestia vagy. Mi vagy te?
- Én egy kis bestia vagyok ... Ne bántson, jó leszek ...
- Hát most már mit csináljak evvel? - szóltam felemelve az összetört farkast.
- Én megragasztom apuka ... - És nyálazni kezdte.
- No jó. Nem bántlak, de büntetésből most bemégy a hálószobába és megiszol egy pohár tejet. Aztán levetkőzöl és befekszel az ágyadba ... Érted? És nagy csend legyen ám! - Julis majd felolvas neked a meséskönyvből ... - No szaladj!
Nagy csend volt. Dídó elaludt és alig akart felébredni. Halkan, suttogva jártunk körülötte és csomagoltunk. A feleségem hat órakor el akart utazni Kassára, hogy meglátogassa a rokonait. Dídó három órakor rosszkedvűen fölébredt. Nem akart enni. Ott settenkedett körütöttünk és erőszakosan segített csomagolni. Mikor aztán kocsiért küldtem, kijelentette:
- Én is elkísérem anyukát a vasúthoz ...
- Nem lehet Dódí, rossz idő van kinn, meghűlsz.
- De.
- Szépen itthon maradsz, apuka majd hoz neked valamit a vasútról ... Sírni kezdett. Alig tudtuk lecsendesíteni. Szinte félelemmel fogózott az anyja nyakába és alig akarta elengedni. - Már itt volt a kocsi. Az anyja még egyszer fölemelte és össze-vissza csókolta, aztán ő is könnyezni kezdett.
- Gyerünk, gyerünk, mert elkésünk. Szervusz Dódí, mindjárt itthon is leszek. - És már mentem kifelé.
- Emil kérem, Emil, Emil, adjon még hamar egy pohár vizet, nagyon szomjas vagyok ... Isten veled édes, kicsi leányom! - És újra sírni kezdett.
- Tessék a víz, de most már menjünk is, mert baj lesz ...
Dídót Julis fölemelte az ablakhoz és zsebkendővel integettek nekünk. Egy óra múlva újra otthon voltam. Dídó bágyadtan fogadta a cukorsüteményt és csak keveset evett belőle.
- Mikor jön vissza anyuka? - kérdezte bánatosan.
- Egy hét múlva Dódi, - de hiszen itt van apuka, aki vigyáz rád, őt talán nem szereted?
- De szeretem ...
- De anyukát jobban? ...
- Anyukát jobban ...
- Te egy kis bestia vagy. Mi vagy te?
- Én egy kis bestia vagyok ...
Dídó mellett nem bírtam el az életet. Olyan bús volt, mint egy kis madár. Megvallom, nekem is nagyon kezdett fájni a szívem anyuka után.
- Julis, aztán éjszakára toljátok be a Dódi kis ágyát a szobámba és nekem is a szobámban vessetek ágyat. Te pedig az ebédlőben alszol a díványon, hogy itt légy; ha Dódinak kell valami éjjel ... Érted?
- Értem.
Elmentem sétálni, onnan kávéházba és mikor tizenkét órakor hazajöttem, Dódi a szobámban mélyen aludt. Égett a villany, a hű Julis pedig szegény ott bóbiskolt ülve az ágya mellett. Suttogva felkeltettem és aludni küldtem. Magam leültem még egy kicsit dolgozni, de nem ment a munka. Lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, zúgó, improduktív gondolatok kergetőztek a fejemben egészen céltalanul, mint a malom kereke, ha sokat fordul, de keveset őröl, Megvallom, nekem is nagyon fájt a szívem anyuka után. - Csend. Egyszer csak két óra tájban, a sötétben egy álmos, félig alvó hang szólít meg.
- Emil kérem, Emil, Emil ... - Megrettentem.
- Álmában beszél a gyerek, gondoltam. - Elcsendesedett. Ám egy félóra múlva újra kezdte álmos hangon, de már egészen ébren:
- Emil kérem, Emil, Emil ... kérek szépen egy pohár vizet ...
Most már mosolyogva, hangosan bosszankodtam is:
- Ejnye, hát hogyan szólítod te apácskát Dídó? ... Illik ez? ...
- Emil kérem ... aztán hirtelenül rettenetesen zokogni kezdett:
- Apácska kérem ... Apácska kérem ... vizet ... apácska kérem, vizet. Megállt a szívverésem. Kiugrottam az ágyból. Egy rettenetes gondolat futott végig bennem: ennek a gyereknek láza van! Felgyújtottam a villanyt, oda szaladtam hozzá, kiemeltem az ágyából: hát a kis teste egy tűz, az arca forró-piros. ... Megállt a szívverésem. Dídó nyöszörgött.
- Apácska kérem, vizet ...
- Hát most már mit tegyek én istenem! És a kezeimet kezdtem tördelni és nem bírtam megmozdulni a helyemből.
Dídó pedig újra kétségbeesett sírásba kezdet. A szemei könnyesen ragyogtak, befelé égtek, sírása nem volt durcás, hanem valami nagy, belső félelemből, lázas aggodalomból fakadó. Mind hangosabban és kétségbeesettebben zokogott:
- Meghalt a néni, meghalt a néni ...
- Milyen néni, az istenért Dídó ... kezdtem elveszteni az eszemet az aggodalomtól. Istenem! Csak nincs az anyámnak valami baja! ... Ő szokta Dídót a térdeire ültetni és játszani vele: »Én már egy öreg néni vagyok ám ... bizony! ... Én már egy öreg mámi vagyok ... Te pedig egy kis leány vagy ... És én tégedet bekaplak és megeszlek, hám!« - És ezen aztán kacagnak mind a ketten ... Csak nem azt érzi a gyerek, hogy a nagyanyjának valami baja van! Már hallottam ilyen esetekről ...
- Milyen néni, Dódikám, az isten áldjon meg? ...
- Meghalt a néni, ... elgázolta a vonat, levágta a fejét ... Kissé megkönnyebbültem. Egy gondolat villant át az agyamon. De egy másik még rettenetesebben gyötört: ... Elgázolta a vonat? ... A feleségem, ... anyukád ... és majdnem sírni kezdtem. Rohantam be, a másik szobába és durván felráztam a Julist.
- Kapd fel a paplanod és gyere gyorsan be a Dídóhoz! ... Szegény Juliska kuszáltan, rémülten jött be.
- Mondd, nem olvastál megint valami újságot a Dídónak, ... de igazat beszélj ... és villogott a szemem.
- Nagyságos úr ... én ... én magamnak olvastam ... de a Dódi folyton belebeszélt ... - Megkönnyebbültem.
- Hát aztán mifélét olvastatok? De gyorsan mondd! - Kettőt olvastunk ... egy sikkasztóról ...
- És!... és!.,.
- És egy öreg asszonyról, akit elgázolt a vonat ...
Felsóhajtottam. Leültem megfogalmazni a táviratot: »Rögtön gyere vissza, gyerek beteg. Emil.« - Langyosra melegíttettem a vizet Dídónak. Julis gyorsan felöltözött.
- Itt van öt forint. Beülsz egy kocsiba és elmégy az orvoshoz. Hazahozod. Aztán elmégy a főpostára, feladod ezt a táviratot ... De siess! ...
Fel és alá, fel és alá, fel és alá lázasan jártam a szobában és vártam.
Dídó nyöszörgött. Odamentem a kis ágyához, az ölembe vettem, jól betakargattam ... átöleltem a kis fejét ... és mi tagadás: sírva fakadtam. Végre jött az orvos, P. úr, régi jó barátom. Megvizsgálta.
- Tüdőgyulladás.
Nem tudtam uralkodni magamon: hangosan és kétségbeesetten újra sírni kezdtem.
- Ejnye de lágy ember vagy! ... Nem kell azért sírni, úgy meggyógyul, mint a pinty ... Hallod! Ne sírdogálj már! ...
A »sírdogálj« szó sértett, kiegyenesedtem.
Sok álmatlan éjszaka telt el aztán. A feleségem hangtalanul, hősiesen, nyugodtan, de roppantul sápadtan ápolta Dídót. Én azonban erős férfi létemre túl sokat is sírtam. És ha erre most tizenkét év múltán visszagondolok, ma is szégyellem.
Később, mikor lábadozó lett, egy tiszta estén ott álltunk az ágya mellett és babuskáztuk, csiklandoztuk. A csillagok beragyogtak az ablakon.
- Nem szégyelled magad a csillagok előtt Dódi, hogy beteg vagy? Bágyadtan rám nézett.
- Hát arra emlékszel-e Didó? Apácska alszik, hát egyszer csak hallja: »Emil kérem, Emil, Emil ... kérek szépen egy pohár vizet« ... Emlékszel-e baba? - Bágyadtan rám mosolygott. (Hihetetlen, mennyi szín van egy gyermek szemében!)
- No mondd szépen, emlékszel-e? Nevetett:
- Emlékszem apácska ...
- Hát hogy is volt az, hogy is mondtad akkor? Mondd csak!
- Emil kérem, kérek szépen egy pohár vizet ...
Ezen aztán mindnyájan nagyokat kacagtunk.
Azóta sokszor emlegettük ezt neki a feleségemmel és rá is kapott. Mikor pedig felgyógyult, az anyja nagyon kényeztette, becézte, rossz szemmel ránézni sem volt szabad. Szeszélyes lett, nyafka. Azóta nem is hívott másképpen, csak a keresztnevemen. Nem mondta soha: »apácska« ... hanem csak egyszerűen: »Emil«, vagy néha nagy kegyesen: »Emil apa« ... Ha néha rámordultam:
- Hogyan nevezed te apácskát, te gonosz? Illik ez? Hogyan kell mondani?
Rám nevetett szürke szemeivel és az édesanyja kedves gonoszságával felelte:
- Emil kérem, Emil ... az isten áldja meg, adjon egy pohár vizet ...
Azóta az «isten áldja meg« is nagyon megnyerte a tetszését. Már akkor nem bírtam vele. És kokett lett nagyon. M. úrra, a barátomra néha egy óráig is kacsingatott egy kis naspolyáért. - Aztán rendes leányka lett ismét és az «Emilt« is hosszú időre elfeledte.
*
Én is megöregedtem, ma a Dídó tizenhat éves, este van és a tánciskolába szeretne menni.
- Dídó, ma nem mehetsz a tánciskolába. Anyád fáradt és rosszkedvű ...
- Hát akkor kísérjen el Maga! ...
- Én nem mehetek, nekem dolgoznom kell ...
- Mindig dolgozni? ... Hát akkor kísérjen el a Julis ...
- A Julis nem kísér el, mert a Julis nem tud rád vigyázni. Mert hallom ám, Dídó, meséli anyád, hogy sokat kacsingatsz az úrfiakra. - A szivarom füstje mögül ravaszul figyeltem: elpirult, ragyogott a szeme ...
- Először is kérem: énrám nem kell vigyázni, mert nem vagyok én cápa ... Emil kérem, ... másodszor, én nem is tudok kacsingatni apácska! ...
Meghódított. Érzékenyen megöleltem. Aztán verekedtünk megint, mint régen gyerekkorában. Sikongatott és nyakon ütött engem, mint régen. Mélyen megindultam.
- Öltözz fel gyorsan és menjünk a tánciskolába. De annyit mondhatok: mindig csak egy legényre kacsingass, nehogy megbolondítsd a világot ...
Pajkosan rám nevetett, megvillant a szeme és kiszaladt a szobából. - Egészen olyan, mint az anyja volt. Ezért nem bírok a leányommal.