Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám
A héten megismétlődött Molnár postás nevezetes esete. Katona Zsigmondné szegény asszony, két csöpp lányával jobbról-balról, fölakasztotta magát. Úgy látszik, ez most már mindig így lesz. Minden esztendőben el kell egy családnak pusztulnia borotvakés, vagy akasztókötél által, vagy a piszkos halálmódok másvalamelyikével, tulajdonképpen minden kézzelfogható közvetlen ok nélkül, csak azért, hogy a budapesti erőszakos és tűrhetetlen nyomor ellen, a tömeglélek bennük fellobbant szikrájának ösztönéből tüntessen. Hónapokon át talán egy öntudatlan, lázas sorsolás folyik azokban a pesti nyomor-odúkban, amelyeknek képét elképzelni hiába erőlködnék az, aki nem látta, egy sorsolás ezer meg ezer, olyan végsőig sodort család elméjében, ami után már nem lehet tovább. Hónapok éjszakáin ugrál a családirtás gondolata ezer meg ezer agyban egyiktől a másikhoz; vajon melyikben ragad, fogan meg az idén? ... Az első eset még nagy megrázkódtatást okozott Pesten. Amikor Molnár postás borotvája dolgozott, láttunk a Ferencvárosban kapuik előtt ülő szegény asszonyokat keservesen zokogni. A Molnár gyerekek temetése pedig Budapestnek évek óta egyik legnagyobb eseménye volt. Százezer ember volt azon a temetésen. Az idei családirtás már mintha jóval kisebb visszhangot keltene. Vajon most már inkább csak rendszeres ismétlődése ezeknek az eseteknek fogja a hatást kiváltani? ...
Arrafelé a Józsefvárosban, ahol Katona Zsigmondné két kis gyermekével fölakasztotta magát, sűrű a földszintes ház. Már építenek itt is, ott is közöttük hatalmas bérházakat, állanak régebbi háromemeletesek is mindenfelé. Néhány percnyire azonban a körutak emelet-erdejétől, mégis valósággal vidékiesen túlnyomó itt a földszintes, régi, rozoga épület, lakásnak nem nevezhető lukakra osztva. És a pesti lakbéruzsorának ezt a megalapozását nehéz is lesz egyhamar kivetni. Azt hisszük jó időbe fog telni, amíg a József-, Ferencváros és Kőbánya földszintes telkein három- és négyemeletes házak emelkednek. Pedig, ha hamarosan kiépítenék ezeknek a putriknak a helyeit, bizonyára egyszeribe megenyhülne a lakásdrágaság. Egyhamar azonban ne reméljük ezt. Megakadályozza a nyomor. A nyomor, amely jövedelmező megélhetési forrássá avatja ezeknek a redves téglarakásokkal és szuvas fával bepiszkított üres telkeknek a tulajdonát.
A nyomor jól fizet. Minek költséges és kockázatos tőkebefektetéssel próbálkozni, mikor ezek a nyolcvan és százesztendős kidőlt-bedőlt földszintes viskók két-három egzisztenciát is eltartanak, másod-harmadkézben a nyomor gavallériájából ... Az a nyomor azután, ami ezen a földszintes, vidékies környéken van, egészen különös. Nem olyan, mint a bérkaszárnyák gázlámpás folyosójú, lármás gangú nyomora. Az rendes, elhelyezkedett, nagyvárosi nyomor, amilyennek dukál. Ez itt még félig vidéki emlékeket hordozó, megijedt, helyét nem találó, magát mintegy folyton ideiglenesnek érző nyomor és ezért bizonyára elviselhetetlenebb. Ilyen miliőben dolgozott tavaly gyermekvérben Molnár postás borotvája; itt akasztotta föl magát most Katona Zsigmondné, két kis lányával.
A Madách utca 18-as számú ház tipikus földszintes nyomor-uzsoraház, amit, ha háromemeletesre fölépítenének valami jótékonyan kegyetlen telek-adótörvény parancsából, egymaga tán néhány ezrelékkel szállítaná le a lakásínséget. A homlokzata rongy és keskeny, hatalmas kapuja alatt cukrosbolt kiteregetve. Befelé azonban óriási a telek: egész kis utca az udvara. És ennek a nagy teleknek csak a fele van beépítve, hosszába ketté van osztva és felén kert vonul végig. Kert, amelyen hótakart téli álmában is meglátszik a gond és ápolás; csinos, díszes, úrias fehér drótkerítés választja el a lakóktól. Ez a kert a háziúré és nyaranta, igazi kispolgári érzéketlenséggel itt ápolja virágjait, miközben könyöke a halálos nyomort éri ...
Az udvarnak egészen a végében, a házban a legutolsó lakás Katonáék lakása. Lakás! ... Egy két méter hosszú és ugyanolyan széles, földes padlójú, hideg, sivár és csupasz luk ... Előbb azonban, mielőtt ezt az emberi barlangot magunkra hatni engednők, konyhán kell keresztül menni. A konyhába nyílik ennek a lakásnak a bejárata. Csak meghajolva lehet bejutni az ajtón és, mint egy rókaluk, éppen olyan széles ez a kis, konyhának berendezett folyosó, hogy egy ember végigmehet rajta. Teljes benne a sötétség, csak egész a végiben van egy két tenyérnyi ablak, amely egy szemétdombnak berendezett lichthofra pislog. Amint az ember végignyomakodik ezen a konyhán, nedves és puha érintések simítják az arcát a sötétben. Ezek a kísértetek a tegnap még élt, ma már kiöltött nyelvű halott kislányok holmijai. Szürke és barna fehérneműk száradnak kötélen; egy kis jégering karja még behajlik, ahogy az élő, meleg test szoktatta, gyűrte. A sarokban a tűzhely, hideg, fényes-fekete és ép, rég nem raktak benne tüzet, mert nem ezen főztek, Csak spájznak szolgált; egy meg nem szelt kenyér és egy lábos, húsmaradékokkal benne, áll rajta.
Jobbkézt nyílik az ajtó a lakószobába. A földes padlójú hideg lukban emberek lézengenek egy petróleum lámpa fényénél, Kik ezek az emberek? Tán rokonok, akik a haláleset hírére összeseregeltek? Nem, ez a kar, ami minden pesti nyomortragédiánál ott szerepel és egykedvűen szolgál háttér-élénkítőül, ezek az ágyrajárók. Hárman vannak és még más hármat várnak haza, hogy együtt legyenek. Összesen hatan.
Ezek az ágyrajárók. Részben pallóra járók. Most hatan vannak, de a házkapuban, a cukrosbolt tulajdonosnéja elmondta, hogy volt idő, amikor tízen is voltak ott kvártélyon Katonáéknál. De most is, az ágyrajárókkal, férjjel, feleséggel és két gyerekkel, összesen tízen laktak ebben a két méternyi szobában, amelynek egyetlen ablaka még az udvarra se nyílik, hanem egy másik ház falának.
Hogy hol laktak? A kis zugban, bútor gyanánt csak egy falhoz tolt asztal, meg egy szék van; a többi helyet mind lefoglalja három ágy. Az egyik egy falnál, rozoga, csöpp puhafa ágy; ebben szült, majd kínlódott a beteg asszony. Nappal a kislányok feküdtek mellette, éjjel a férje. Éjjelre a kicsinyek átköltöztek egy vaságyba, - amely most összehajtva áll az asztal mellett a falnál - és társul magukhoz fogadták az egyik ágyrajárót, egy fiatal leányt. Az ablak alatt áll egy hepehupás díván, azon aludt ennek a lánynak atyja és fivére. Más kettő még a földön aludt: Budapesti éjszakák!
A hatodik éjjel járt munkába és nappal aludt a díványon.
Az ágyrajárók mind környékbeli építkezéseken napszámoskodnak. Megtalálom a szegény asszony háztartáskönyvét. Lapjain fakult írás, a polgári jómód másvilágából való háztartási feljegyzések. Rajtuk keresztül-kasul az öngyilkos asszony otromba írása. Primitív nevek és mellettük 70 kr., vagy 80 kr., ennyit fizettek az ágyrajárók egy hétre. Vannak aztán nagyobb összegek is koronák tizenkint és huszonkint. Ezek a pénzek, amiket az ágyrajárók rábíztak az asszonyra megőrzés végett. Miattuk nagy harcok voltak, mert a férj, ha ivott és a más pénz már elfogyott, ezekből az összegekből akart kierőszakoskodni még italra. Reggel, józanon nagyon jó ember volt; megcsókolta a feleségét és játszott a gyerekeivel. De ha este hazajött és ivott, félelmes volt ... A háztartás könyvben feküsznek szép rendben a bejelentő cédulák is az ágyrajárókról. Tehát hatósági ellenőrzéssel, jóváhagyással aludtak ebben a két méteres odúban tízen. Holott szabályrendelet van arról, hogy Pesten minden emberre, hány köbméter levegőnek kell jutnia. Még alig történt meg azonban, hogy pesti nyomortanyát láttam - pedig sokat láttam - és meg ne győződtem volna róla, hogy a hatóságok elnézik a túlzsúfoltságát. Kell is, mert különben hogy fizethetne egy ilyen szegény asszony ezért a zugért, amit a ház építésekor fáskamrának, vagy minek szántak, de semmi esetre emberi lakásnak, háromszázötven koronát.
Tehát: egy kétméteres luk, piszkos falain semmi, csak egy fa-cifferblattos konyhaóra, meg egy üres fogas. Az ágyon, ágyi fehérnemű nem, csupán a nyomor szivárványos színeiben - csak ilyen helyeken látni, a valamikor fehér alapon vörös, kék és sárga színű piszkot - játszó vánkosok, szoknyák és más ruhák, össze-vissza. Ebbe feküdt a beteg asszony két kislányával. A díványon ugyanez a színes piszok ugyanúgy össze-vissza hányva. Csöpp vaskályha a sarokban: ezen főztek. Már este hatkor jöttek az ágyrajárók és tettek-vettek. Napközben a nappali alvók horkoltak. Ez nem otthon: ez egy olyan pokol, amilyenre Dante nem is gondolt.
Világos, hogy az asszonyt és két kicsinyét sok más nyomorok között, elsősorban a lakásnyomorúság ölte meg. A férfi a Ganz gyárban dolgozott és bár csak napszámos volt ott, kétségtelen, hogy nem állott a pesti szegénység legalsó fokán. Mégis: ilyen az ő háza. Azok közül, akik ebben a lakásban éltek, bizonyára ő állt a legmagasabb értelmi fokon. Ő már eljutott addig, hogy ebben a sivár nyomorúságban, ebben a kétségbeejtő miliőben, iszákos lett. A többiek, téglahordók, még észre sem veszik, hol élnek. Katona iszákos lett, és ezt igen megértjük, természetesnek kel! találnunk.
Hogy aztán az asszony öngyilkos lett, az megint érthető. Beteg volt; tétlenül feküdt naphosszat az ágyában; körülötte folyt ennek a szomorú barlangnak még egészséges embert is halálos enerváltságba kergető élete. Méhbajos volt és bizonyára hisztérikus is. Érzékenysége ezzel növekedett. Utolsó perceiben panaszkodott, hogy a szomszédban berregő varrógép megőrjíti. A varrógép egyhangú, kínos lármájának talán olyan szerepe volt, mint rossz középszerű német hintertreppen drámákban bizonyos folytonos hangoknak, vagy mozgásoknak szokott lenni, amelyek egész miliők és sorsok kétségbeejtő voltát szimbolizálják. A szegény asszony nem tudott másnak nevet adni, mint a varrógép berregésnek. Pedig ott fekvő szenvedésében, kényszerű tétlenségében, öntudatlanul átérezte otthonának egész borzalmas nyomorúságát. Ez a hangulat lassan, hetek alatt fel-fel dagadt benne, mind magasabbra és betetézte azt az örökös kínos gondot, hogy mi lesz a férje iszákosságából. És fölakasztotta magát. Ez se csinálhatott okosabbat annál, amit csinált ...
... Az ágyrajárók magyarázata segítségével rekonstruálom Katona Zsigmondné cselekedetét. A nappali alvó álmának egy részét feláldozta és csinálta a háztartást, takarított egy kicsit, meg főzött. Egy másik ágyrajáró meg éjjel kelt fel borogatásokat rakni és orvosságot beadni a betegnek. Mindezt a jótett legcsekélyebb tudata nélkül, ugyanazzal a fásult egykedvűséggel teszik, amivel például tizenöt krajcár óraszámért hordják a téglát. Az, aki főzött, a főztjéből még kosztot sem kapott; ami maradt szépen eltette másnapra ... Ez a háztartás-vezető ágyrajáró elmondja, hogy mielőtt az asszony elküldte hazulról, tejet kért és úgy kellett a fejét támogatni, hogy enni tudjon. Mégis, milyen munkát végzett azután! ...
Ott hever a szoba padlóján egy fehér báránybőr ruha. Szegényes háztartásoknak, különösen vidéken szokott ilyen bunda-bútoruk lenni. Ott lóg egy szögön és ha valakinek dolga akad a szabadban télen, nyakába keríti, aztán visszaakasztja a szögre. Ez a bunda ott lógott egy vastag, nagy, mélyen bevert falszögön, már a konyhában, de közvetlen az ajtó mellett ... A szegény asszony levette magáról a borogatást - ott fekszik az most is a széken - felöltöztette a kicsinyeket, felöltözött ő maga is és hozzáfogott a szükséges szegek beveréséhez. Néki magának ott volt a bunda falszöge, de két kislányáról kellett gondoskodni. A készülődések alatt odaadott a gyerekeknek egy papirosskatulyát, fehércukorral benne, hadd töltsék az idejüket. A két kislány, négy és ötéves, nem igen élvezhette a cukrot - most is ott a skatulya a földön három kockával - mert tudták, mi vár rájuk. Már az előtte való este kétségbeesett rikácsolással mondotta nékik az anyjuk, hogy fölakasztja őket egy szegre, magával együtt. Amikor lecsillapult, a két kislány hozzásimult és úgy könyörgött néki sírva: »Ugye, nem akasztol föl anya, ne akassz föl!«
A fogas a szoba falán félig lekonyul, csak az egyik oldalát tartják szögek, a másik oldalából kiszedte Katonáné a szegeket, kislányainak akasztófául. A konyhában a bunda nagy faszöge mellett, jobbról, balról, vasszögek. Balról egy a konyhában, jobbról kettő, az ajtófélfában, már a szobában. Úgy látszik itt az első szöget, amit bevert gyengéllette.
Középen a nagy faszög, jobbról-balról a kisebb szögek: valami fölébred az emberben a Golgota meghatottságából. Általában, ebben a sivárságban, ahol képtelenül szennyes ágyneműk halmazai, ételmaradékok és egyéb maradékok, soha nem szellőzött, rekedt négy fal terjesztenek förtelmes bűzt, ahol három élet vesztőhelyét tapintom és vizsgálom, semmi undort és irtózatot nem érzek. A polgári szegénység kínos kellemetlenségei undort és ellenszenvet keltenek; a nyomornak ilyen netovábbja, ez a feneke, soha. Egész más, nagy és impozáns érzések elnyomják az ilyen kicsinyeseket, mint az undort és társait. Kutatom és azt hiszem, most rájöttem. Mintha egy világjelentőségű szertartás közepette állnék, ebben a sivár, üres szobában, ahol báránybőr süveges emberek bámulnak egykedvűen, és előttem három akasztófa. Mintha egy megfordított mise csilingelését hallanám és a mellemnek sok-sok távoli harang szava szállna, mintha a pápát látnám húsvétkor, amint hordozószékéről áldást oszt. Az Intézmény az; ami a nyomornak ilyen tökéletes fokán kézzel tapinthatóvá válik és fejhajtásra, magába szállásra készteti a féregnyi embert. Egy ilyen helyen mondhatná egyszer Napóleonja annak a forradalomnak, ami még nem volt: Emberek, katonák - negyven évszázad tekint le rátok ...
... Lépések jönnek; jön a másik három ágyrajáró. Begörbedve lépnek be a konyhaajtón. Egy öreg és két fiatal jön ki a homályból. Ruhájuk téglaporos. A lány rögtön kijelenti az apjának:
- Én nem hálok itt, mindig azt hinném, jön a halott és megfog.
A többiek is mind, éjjelre el akarnak menni, erről a rémes helyről. Csak az öreg maradna, de enged a többség akaratának.
- Most már este van - kérdem - hol kapnak ilyen későn szállást? Az egyik báránybőr süveges - fiatal, okosképű, mosolygós legény, nyakán egy csipkefüggöny-darabbal kendőnek - nevetve feleli:
- Én ne kapnék Pesten kvártélyt? Százat is, nem egyet. Itt a házban is. Az öreg leakasztja a konyhában egy szögről a tarisznyáját, hat ember egyetlen poggyászát és megindulnak egy másik ugyanilyen odú felé. Hogy ott is mért nem történik családirtás? - nem értem.