Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Réti Ödön: Zorka
Egyet perdült, egyet fordult az idő s egy bájos tavaszi nap képében elhozta a dicsőséges emlékek évfordulóját, a március tizenötödikét.
- Kitűnő időnk van, - szólt Csapó Erdőssyhez.
- Pompás idő az ünnepélyre; tavaly ilyenkor eső esett, talán még hó is esett; bokáig gázoltunk a lucsokban.
Hanem ma, ... ma kedvez az idő.
A leányok már várnak bennünket; képzelem mennyire kicsípték magukat. Szép kis ünnepély lesz.
Én egy kis beszédet tartok, méltatom a nap fontosságát; a leányok elénekelnek egy dalt.
Nem is igaz: először jön a Himnusz énekszám, azután jövök én; azután megint, ének; most jön Magyarország térképének megkoszorúzása; egy dal, egy szavalat.
A Ring Jolán szavalja a »Magyarországot«, gyönyörű csípője van neki ...
Aztán jön a »Szózat« - és kész.
A leányok csakugyan várták már az igazgatót az iskola udvarán és pedig türelmetlenül.
Csevegésük, nevetésük zaja kihallatszott az utcára.
A negyedik osztály tanulói szakértő tekintetekkel vizsgálták egymás ruháját és hangosan kritizálták egymást. A legtöbb ruhán volt is gáncsolni való, de az üde tavaszi levegőtől rózsásra csókolt arcokhoz minden jól illett.
- A Margitnak pedig nem áll jól a vörös, hiába! - mondogatta a Horvát leány.
- Hagyd békével - pipegte a kövér Munk Annus, - ő úgy tetszik leginkább a Firtos Gyurkának.
- Ah, ah! Ki az a Firtos Gyurka, - kérdezték többen.
- Ki az a Gyurka és merre van hazája? - szellemeskedett Madarász Róza. Fehér Margit elpirult s mérgesen nézett Munkra.
Munk csodálkozó arcot vágott.
- Hát nem tudjátok? Hát az a kis fekete bajuszú - Szimonék szegédje.
- Egy kereskedősegéd? Piha! - fintorgatta orrocskáját Bognár Erzsi.
- Egy boltos legény - kiáltotta méltatlankodva Török Ida. - Na de ilyet! ...
A leányok meg voltak botránkozva s gúnyos megjegyzéseket tettek a piruló Fehér Margitra, aki védekezni próbált.
- Hát szép legalább? kérdezte szemérmetesen Topics Lenke. Szerintem az a fődolog.
- Lenkének mindegy, akárki, csak nadrágot viseljen, no tisztelem az ízlésedet, - mondta egy összenőtt szemöldökű leány ajkbiggyesztve.
- Még te mersz beszélni; felelt vissza Topics, - tudod, hogy én sokat tudok, jobb lesz, ha hallgatsz.
- Beszélj! - kiáltozták a leányok.
- Mondd el Lenkém, édesz aranyom, mit tudsz? - könyörgött Munk Annus.
Topics Lenke tétovázóan nézett az összenőtt szemöldökűre.
- Csak tessék, csak beszélj, ha tudsz valamit, - bíztatta ez, fenyegető tekintettel. - Jön Zorka, - kiáltotta boldogan egy kis barna leány és az érkező elé futott.
Sárgás csipkével díszített, testhez álló sötétviola bársony ruha volt Zorkán; nyakán értékes ó-szerb aranyakból készített füzér csillogott.
Az összenőtt szemöldökű leány nyugodt lehetett; őt egy pillanat alatt elfeledték. Valamennyien körbefogták a szép szerb leányt.
- Vedd le a kalapodat édes, - mondta hízelegve Ring Jolán, ki nevetős szemeivel, gödröcskés orcájával maga is bájos jelenség volt.
- Vedd le hadd nézzelek meg, - mondta s összecsapta kezeit, mikor Zorka engedett a kérésnek.
- Gyönyörű vagy - sóhajtotta.
- Remek, gyönyörű, - mondogatták a többiek is őszintén.
Az egyszerű, görögös formába alakított haj, mely keskeny, nemzeti színű szalagocskával volt leszorítva csakugyan elragadóan illett arcához.
- Ha én ilyen szép lehetnék, - mondta egy magas, szürke szemű leány, aki magát igen szépnek tartotta ...
- Ha én ilyen szép lehetnék, - ismételte, miközben egészen odasimult hozzá, hogy társainak alkalmat adjon annak a megítélésére, hogy ki a szebb kettőjűk közül.
- Ki varrta a ruhádat, - kérdezték többen, - remek egy darab!
- Oh, hisz nem is olyan szép, - mentegetődzött Zorka.
- Oh a szerény ibolyácska, - mondta epésen Oroszi Vilma, aki eddig nem vett részt a társalgásban.
Zorka odafordult, aztán csendesen távozni készült.
- No azért ne fuss el, - mondta Oroszi, - vagy talán attól félsz, hogy megigézünk?
Zorka hallgatott?
- Én bizony nem igézlek meg, - piszkálódott Munk Annus.
- Ne bántsd nem látod, hogy ma büszke hozzánk, még csak nem is felel, - mondta a kancsi Madarász.
- Nem, nem, ma nem nyitja fel az eperajkait.
- Talán lyukasz fogad van galambom, mondta Munk Annus, - az osztály harckeverője.
- Félti a hangját, úgy látszik ma szerelmet akar vallani Erdőssy tanárnak! -szólt Oroszi.
A leányok kacagni kezdtek. Zorka távozni akart, de szorosan közbe fogták; eszük ágában sem volt őt elereszteni.
Oroszi kérlelhetetlenül beszélt tovább:
- No azért még nem kell úgy elpirulni; ni ... most meg, hogy elsápad. Talán csak nem árultam el valami titkot, talán csak nem akarod tagadni, hogy fülig szerelmes vagy belé.
- Jól teszi, ha szerelmes! - kiáltotta egy vidámképű leány.
- Én is szerelmes vagyok Erdőssy tanárba.
- Én is, én is! - kiáltozták többen.
- Látod Zorka! - vígasztalta Munk Annus.
- Látod, a Fehér egy közönszégesz kereszkedőszegédbe szerelmesz sz aszt szem szégyenli; valami Fitosz Gyurka nevezetűbe.
- Lányok, lányok! - kiáltozott a hosszú, vörös Paula, - tudjátok én kibe vagyok szerelmes? ... Csapó igazgató úrba!
- Majd pofon váglak! - szólt Csapó Jozefin erélyesen.
- No lám szép Zorka! Senki sem tagad, csak ön nem mer vallani, - folytatta Oroszi Vilma, miközben melléje állt.
- Jaj de szép nyakláncod van mennyi arany!
- Lányok tudjátok, mi ez? Ez a Zorka hozománya.
A leányoknak kezdett a dolog nagyon tetszeni.
- Csak azt szeretném tudni, mennyit érnek ezek az aranyak.
- Ne haragudj kincsem, inkább mondd meg szépen, esdve kérlek, alázattal könyörgöm, óh mond meg, mennyit kap Erdőssy?
A leányok sorban találgatták, hogy mennyit érhetnek az aranyak s közben édeseket nevettek.
- Menj innét, - mondta a szerb leány ingerülten és eltaszította Oroszi babráló kezét.
- Megütöttél?! - kiáltotta Oroszi szikrázó szemekkel és csak azért is tovább tapogatta a nyakláncot.
- Hozzám ne nyúlj! pattant fel Zorka.
- Jól tudom, mi bánt! - mondta s merően szemébe nézett.
Oroszi Vilma egy pillanatra megdöbbenve hátrált.
- Aha Vilma! - szólt Munk Annus nagy örömmel.
- Hogy mi bánt engem, azt megmondhatom, az bánt engem, hogy március tizenötödikén nemzeti színű szalaggal mer páváskodni egy ... vadrác, - felelt Oroszi s hirtelen odakapott, hogy letépje azt a szalagot a fényes fekete hajról.
Zorka felszisszent s mindkét karját felemelve, teljes erejéből Oroszi arcába vágta kezeit.
Oroszi felsikoltott; görcsösen összegörbített ujjaival visszavágott, hogy végigkarmolja a szerb leány alabástrom arcát.
De az jobb kezével megkapta a feléje sújtó kezet; baljával pedig ugyanakkor belemarkolt Oroszi Vilma selymes szőke hajába s szilajan tépni, rángatni kezdte.
- A hajam, ereszd el a hajamat! - sikoltott Oroszi.
Majd megragadta a tépázó kezet s a másik kezét is kiszabadítva, a kezébe került aranyfüzért egy rántással letépte Zorka nyakáról.
Csiling, csing, csing, - kiáltoztak az aranyak az ő különös hangjukon, amint szertegurultak az udvaron.
A leányok szétrebbentek, mintha egerek futkostak volna a lábaik alatt.
Csak az a kis barna leány, aki az imént örült Zorka érkezésének, az maradt a csatatéren és sűrű könyhullajtás közben szedte az aranyakat:
A zajra megjelent a bennlakó tanítónő.
Jött utána Zsófia kisasszony is elképedve. A kapu is kitárult és az igazgató meg Erdőssy léptek be.
Oroszi Vilma egy szempillantás alatt eltűnt; Zorka kábultan takargatta magát. A küzdelem hevében szétnyílt ruhája egy parányit látni engedett hófehér melléből. Erdőssy szemérmetesen félre fordult, az igazgató azonban, mint aki nem lát semmit, egész közel furakodott.
- Mi az, mi történt itt, - rikácsolá el-elcsukló hangon s szemeivel majd elnyelte a piruló leányt.
De hirtelen elhallgatott; a földön egy aranyat pillantott meg; oldalt fordult s reá lépett,
Zorkát elvezették a tanítónők.
- Bemenni az osztályba, kiáltozott Csapó pár leányra, akik távolról nézték a történteket nagy kíváncsian.
- Kezdjük az ünnepélyt. Befelé! ...
Zavartan köhögött. Zsebkendőjét szájához tartotta, majd kiejtette a kezéből ...
Milovanov Milana, a kis barna leány éppen most adta át Zorkának az aranyait. Belekötötték egy kendőcskébe. Csing, Csiling ... csengtek, mikor egymáshoz ütődtek. Mintha csak sírtak volna... Mintha csak a kis gazdájuk könnyeinek lettek volna hangjai, vagy talán azt az elveszett testvérüket siratták, amelyik Csapó úr zsebében cigarettavégek, gyújtószálak fogpiszkálók és papirosdarabkák társaságában pihent; egy nagy zsebkendő által betakarva ...
Az ünnepély megkezdődött; a tanulók énekeltek.
Zorka egy üres osztályban rendezgette magát; a letépett kapcsok egykettőre visszakerültek a helyükre, a drága csipke szakadása is úgy - ahogy kijavítódott.
A felborzolt hajat a kis Mila egyengette; több szeretettel, mint tudással.
Mikor Zorka a nemzetiszínű szalagot - mely mint glória övezte fejét - kivette a hajából, nem tudta, mit csináljon avval. Egy pillanatig kedve lett volna összegyűrni, vagy akár széjjeltépni ... Azt a háromszínű szalagot, melyet neki úgyis gyűlölni kellene, mint ahogy gyűlölik a többi szerbek is, - mindnyájan. És ő ma a hajába fonta ...
Megérdemeltem, - gondolta magában és nagyon, de nagyon el volt keseredve. Mit szólna az édesapja, ha ezt meglátná?!
A szalagot azért nem tépte szét; nem is gyűrte össze.
Szépen összehajtogatta, gyöngéden megcirógatta és keblébe rejtette. Aztán lehajtotta a fejét a padra és sírt, sírt ...
Délután öt órakor megszólalt a tűzoltóság trombitás zenekara. Jöttek a tűzoltók díszruhában; elöl Bugyi Török Péter a főparancsnok, ezüstös sisakban. A közönség tódult az utcákra s csakhamar nagy tömeggé verődött össze a Honfi téren.
A tűzoltók sorfalat álltak, mellüket büszkén kifeszítették s lenézték egyenruhátlan polgártársaikat.
Megérkeztek az iskolák is; a belvárosi iskola sok gyerekkel és öt tanítóval; a birkásdűlőbeliek is igen sokan jöttek két tanító vezetése mellett. A tanítók karján széles nemzetiszínű szalag ékeskedett; a gyermekek mellére apró kokárdák voltak feltűzve.
Jöttek a tanácsbeliek fekete ünneplő ruhában.
Jött az állomásfőnök két adótiszttel; utánuk a gyógyszerész az ügyetlen ügyvéddel. A rendőrhadnagy karjait mellén összefonva, napóleoni mozdulatban állva a tömeg fölé nézett.
Három finánc jött most peckes léptekkel. A tűzoltókra gúnyos pillantásokat vetettek s kardjukat önérzetesen billegették.
Megérkezett a 48-as asztaltársaság is Csapó igazgatóval, a kör elnökével. Csapón a fekete ruhája volt. Kicsit kopott, kicsit zsíros és nagyon gyűrődött volt. Ellenben sárga, lapos szalmakalapja egészen új volt.
Bajuszáról még nem száradt fel a sörhab és még nagyobbnak látszott. Könnyes szemeire sötét szemüveget tett fel:
- De hol vannak a leányok? - kérdezte hangosan.
A tőle távol álló Stefanits, a birkásdűlői altanító mintha csak az ő kérdésére felelt volna, elkiáltotta magát:
Jönnek a jányok!
Vagy tizenhat-húsz fehérruhás leány lépegetett a tömeg felé; az elöl jövők nehéz koszorúkat cipeltek magukkal.
Sok asszony és leány most a férfiak közé vegyült.
Az emberek hangosan beszélgettek, jobbra-balra tipegtek és igyekeztek kellemes párt szerezni maguknak.
- Éljen, - kurjantotta egy rongyos ruhájú suszterinas.
- Éljen, éljen! - zúgott a tömeg szaggatott ütemben, - lelkesülten.
A tűzoltóbanda egy óriási dobütéssel rákezdett valami hazafias indulóra; a tömeg megindult a temető felé, ahol a honvédemlék állt.
Az ablakból nemzetiszínű szalagos nők integettek: csak a koszorús [*] házak ablakai maradtak becsukva.
A jegyzőék erkélye zsúfolásig tele volt asszonyokkal; a vörösképű kis jegyzőné alig szuszogott, fehér bőrkesztyűbe szorított kezeit szétterpesztett ujjakkal nyugtatta az erkély vasrácsára.
Szidák doktorné gyöngyökkel díszített fekete ruhájában a főnök kisasszonyt préselte a rácsozathoz; őt viszont a csontos Baranyainé, a gazdag fűszeresné; őt a Virágné; a Virágnét a Krámer kisasszony ...
Egyik ablakból a polgári iskolai tanítónők nézték a menetet.
A bennlakó kisasszony elmélázva nézett maga elé, Zsófia kisasszony oldalt állt és azt az orcáját mutatta a nép felé, amelyen kevesebb volt a pattanás.
A kézimunka kisasszony, zsebkendőjével hevesen integetett.
- Éljenek a szép hölgyek, kiáltotta el magát egy sovány fiatalember a jegyzőék erkélye alatt.
Éljenek - kiáltotta mellette egy x-lábú fiatalember.
Éljenek - rikoltotta az éles hangú suszterinas.
Éljen, éljen! zúgták az emberek, túlkiáltva a trombitazajt.
A menet befordult a Túzok utcába. Új riadalom; új éljenzés, ismét sokan csatlakoztak a menethez.
Az elesett honvédek síremléke, egy törött oszlopot ábrázoló kőfaragvány körül nem fért el több ötven-hatvan embernél. A többiek egymást lökdösve oly távol kerültek, hogy nem láttak, nem hallottak semmit, pedig Csapó már javában szónokolt, el-elcsukló hangon, könnybe lábadt szemekkel.
- Igen a hazáért! - kiáltá fájdalmasan.
- Igen a hazáért! kiáltották a 48-as asztaltársaság bajnokai, akik a legközelebb álltak a szónokhoz.
- E megszentelt keserv a miénk kizárólagosan ... Senki másé, senki másé! ... El fog jönni a nap, midőn ... Egy szívvel lélekkel ...
Óh drága hazám ... Dicső félistenek ti! - hangzott ki a mindinkább növekedő zajból.
A tömeg nem akart belenyugodni abba, hogy semmit ne halljon, mind szűkebb körbe szorította a szerencsések kis táborát.
- Ne taszigáljon ... ostoba! ... jaj a mellem! - hangzott az emberek összepréselt csoportjából.
- Éljen! - kiáltott egy rongyos nadrágú suszterinas egy akácfáról.
- Éljen, éljen! ...
Egy rendőr a lábánál fogva lehúzta az ordítozó inast a fáról.
- Csapó, akit a tömeg hullámszerű mozgása előre-hátra ingatott, égnek emelt tekintettel szónokolt:
- Dicső vitézek, lánglelkű héroszok ... leborulok előttetek ...
- Jaj végem van! - nyögte egy asszony elhaló hangon.
Mindenki szeretett volna kijutni a tolongásból.
Más és más irányú hullámok keletkeztek, de a tömeg azért egy helyben maradt.
- Előre! induljanak! ... Ne lökdössön! Menjenek hát. Ne taszigáljon. Jaj, jaj...
- Éljen! - rikoltott a suszterinas, aki megint felmászott az akácfára.
- Éljen, éljen! - zúgta a tömeg.
A tűzoltóbanda egy menydörgésszerű dobütéssel rákezdte a Rákóczi-indulót s a nép jókedvűen hazafelé indult.
(Folyt. köv.)
[*]