Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
A luxust úgy szokták feltüntetni, mintha a gazdagok a bő költekezéssel társadalmi kötelezettséget teljesítenének, viszont a szegények abban kárpótlást találnának mostoha sorsukért. A luxus úgyszólván a gazdagok és a szegények közt való kínos különbség harmonikus kiegyenlítésére törekszik. Hogy ez beállítás a valóságnak meg nem felel, az nyilvánvaló. De az ósdi nemzetgazdászati tudomány eme felfogás által kívánta az általa bemutatott elszomorító világképet egy pár világos folttal felderíteni. A régi teória a gazdagságban és a szegénységben megmásíthatatlan tényt látott. Ez szerinte a világ természetes rendje, melyről csak az utópista hiszi, hogy azon lényegileg változtatni lehetne. De a társadalmi állapotnak ilyen bemutatása mégis csak lesújtó volt. Azonfelül nem is felel meg az igazság és a humanizmus követelményének. Hogy tehát az igazságot némileg érvényre juttassák, bizonyos korrektivumokat találtak fel és a gazdagoknak melegen ajánlták a bő költekezést, viszont a szegényeket figyelmeztették arra, hogy milyen hálával tartoznak a bőkezű gazdagoknak, akik némelykor a virágárus leánynak még öt pengőt is adnak egy kis csokorért. Egyszersmind ez a beállítás alkalmat adott annak hangoztatására, hogy a szegényeknek sorsa nem is olyan kétségbeejtő, különösen, ha a gazdagok erkölcsi kötelességüket teljesítik és nevezetesen, ha ínség idején pénzeszsákjuk zsinórját megoldják és amint mondani szokás: élnek és engedik, hogy más is éljen. (Leben und leben lassen.)
A modern elmélet ezt a felfogást teljesen halomra döntötte. A mérhetetlen gazdagságot és a végtelen nyomort a társadalomban csupán a fejlődés múló fázisának tekintik, mely egyszer éppúgy véget fog érni, mint más előző korszakok, mint a kannibalizmus, a rabszolgaság és a jobbágyság érája.
A jelenlegi korszakban a jótékonyság, vagy a gazdagoknak egyéb költekezése természetes folyománya egy fonák gazdasági rendszernek. De hogy attól a szociális rend égbekiáltó hibáinak javítását várjuk, vagy azt, mint a mellőzhetetlen társadalmi reform pótlását fogjuk fel: az merő utópizmus. A luxus annál kevésbé képes ilyen funkciót teljesíteni, miután egyesek nagy költekezésével ezreknek elszegényedése mindig együtt jár. Plutokratizmus és pauperizmus párhuzamosan haladnak egymás mellett. Ott, ahol a milliárdos felesége kedvenc ölebének születése napján sampányerlakomát rendez, ott a pauperizmus annyira dühöng, hogy minden tizedik lakót mint mindenből kivetkőztetett szegényt kell a tömegsírban eltemetni. Ennek a világnyomornak a milliárdosok pazarlása vajmi kevés enyhítést tud nyújtani !
A luxuskiadásokat különben nem lehet teljesen meddőknek tekinteni. A munkás szempontjából tökéletesen egyre megy, vajon ő posztót és csizmát, vagy mesterséges virágokat csinál, vagy pedig pezsgőgyárban dolgozik-e? És csak oly különcködő költőnek, mint Tolsztojnak jut eszébe afelett keseregni, hogy vannak gazdagok, akik nagy összegeket költenek sampányerre, míg ezrek nyomorognak, akiknek cipőre és kabátra sem telik.
A modern közgazdaság legnagyobb vívmánya éppen az a tétel, hogy a jelenlegi állapot nem a természetes rend, hanem csak egy átmeneti stádium. A fejlődés pedig oda irányul, hogy a javak szétosztásánál az igazság és a humanizmus elvei mindinkább érvényesüljenek.