Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Radó Sámuel: Politikai frázisok és jelszavak
A magyar nép századokon át nem annyira a királyi hatalom nyomását, mint inkább az úri osztály felsőbbségét érezte. Az úré volt a birtok, a katonai és a polgári hatalom. A gyakorlatban ő rendelkezett korlátlanul a jobbágy életével és vagyonával.
Ez az állapot mély nyomot hagyott a nép lelkében.
Ámbár több mint félszázada annak, hogy a törvény betűje szerint az úri osztály teljhatalma megszűnt, a jobbágyi érzés, mely az úrra, mint a pogány a vészt és áldást hozó fétisre tekintett fel, még nem veszett ki teljesen a lelkekből. Hiszen a jobbágy dacára annak, hogy felszabadult, állapotának minden javulása ellenére olyan vagyoni és műveltségi alárendeltségben maradt, hogy az egyenlőség érzése nem fejlődhetett ki és nem is volna kellőképen megokolva. Így tehát a jobbágyi viszony mind társadalmilag, mind az érzelmi világban nagyjában a mai napig is fennmaradt.
A parasztságnak a birtokos nemesség és főleg a nagybirtok iránt való önkéntes és hagyományos tiszteletét arisztokrata érzületével magyarázzák és általában járja a szólás-mondás, hogy a magyar paraszt vérbeli arisztokrata.
De ez mégis inkább látszat, mint valóság.
Hogy az arisztokrata módra tagolt társadalomban a születés és rang tisztelete, az egyéniség értékének alábecsülése és a valódi érdem mindenféle mellőzése dominál, az természetes dolog. Ezek a vezéreszmék mindenkit rabigába hajtanak és senki sem vonhatja ki magát azoknak behatása alól. Ebből azután az a természetszerű következmény folyik, hogy mindenki, még a ranglétra legalacsonyabb fokán álló is, a maga szerény állására büszke, rátartó és a felsőbbek lenézéséért az alantasával szemben tanúsított gőggel kárpótolja magát. Így megy ez fokról-fokra. És éppen úgy, amint a herceg jobbnak tartja magát a grófnál és viszont ez lenézi a bárót, azonképpen érezteti a telkes gazda felsőbbségét a zsellérrel, ez viszont kevélykedik a cselédjével szemben.
A parasztság valóban majmolja a felsőbb osztályokat. De abban igazi arisztokratizmust látni: kissé messzemenő következtetés volna. Az, ami parasztjainkban vérbeli arisztokratizmusnak látszik, nem az ő igazi természete, ez inkább a jobbágyság szomorú csökevénye, midőn az alávetettségben a felsőbbség nyomása alatt jobb érzése elfajult és hamis irányba tereltetett. Mert a magyar parasztot csak abban az értelemben lehet arisztokratának mondani, hogy nehéz természetű, az erőszaknak nem enged, hanem csak az okos szóra hallgat, csak okossággal és szellemi fölénnyel vezethető. Az ilyen fajta arisztokraticizmus messze elüt a mai értelemben vett arisztokraticizmustól, mely felfelé szervilizmust és lefelé dölyföt mutat. A magyar paraszt ilyen értelemben sohasem volt arisztokrata. Az urak azt jól tudták. Inkább izgágának, veszekedőnek mondták, aki jussát nem hagyja. Emiatt a XVI. és XVII. században, mint telepest nem igen kedvelték és a jámbor tótot és oláhot, aki jobban engedte, hogy bőréből szíjat hasítsanak, előnyben részesítették. A manapság még mutatkozó arisztokraticizmus az értelmiség, a szellemi önállóság terjedésével mindinkább el fog tűnni. Erre vall az a sűrűn felhangzó panasz, hogy a tekintély veszendőbe megy. Dehogy megy, dehogy megy! Inkább növekszik. Ám kivész, az a formai, a puszta előítéleten alapuló tekintély. Annál magasabbra emelkedik az érdemen, az egyéni értéken és a tudományon alapuló tekintély, melynek a mai emberek igaz, mély érzéssel hódolnak.