Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám
Hogy mily oktalan is az a meddő és áldatlan dulakodás, melynek parlamentünk ma színtere, ezt az a tény cáfolhatatlanul kifejezi, hogy a magyar politika tárgyi kérdéseiben sose uralkodott még az országgyűlés pártjai között oly osztatlan egyetértés, mint épp most: a véderőharc, a választójogi reformerkavarodás, az obstrukció és ellenobstrukciós mozgalom idején, ez ügyefogyott jelenségek és kapkodások mozdulatlan hátterében.
Napirenden a véderőreform. Minden párt egyetért abban, hogy a véderőt fejleszteni kell. Minden párt egyetért abban, hogy körülbelül a kilences bizottság programja szerint el kéne altatni a régóta már úgyis csak ásítozó nemzeti követelményeket. Legföljebb amiatt lehetne még okoskodni, hogy meddig menjen a véderőreform, hogy előirányzott terhei elfogadhatók-e, de bár a harc e törvényjavaslat ellen tényleg a terhek elleni tiltakozással kezdődött, érdekes megfigyelni és nem jelentőségtelen, sőt sok mindent megmagyarázó tünet, hogy ma már egy ellenzéki párt se tereli a véderőharcot komoly törekvéssel a véderőreform értéke körül lehetséges összetűzések felé, vagyis senki se óhajt azokkal a követelményekkel szembeszállni, melyeknek képviselője az uralkodóház.
Aztán a választó reform. Az országgyűlésnek egy magyar pártja se akarja, hogy a választójog korlátozás nélkül általános legyen. Ez annyiban nem csodálatos, mert hisz az egyenlő jogú népképviseletben feltétlenül nyoma lenne annak, hogy a magyar nemzet a magyar fajhoz csak 52 százalékában tartozik. Justh oly korrektivumot követel (egy dunántúli beszédben), mely a kerületek helyes beosztásában venné eredetét, Tisza több korrektivumot követel (és nemzeti radikalizmust követelt székfoglalóján Dárday Sándor, a reformklub új elnöke is). Szóval az úgynevezett két póluson egyaránt érzik, hogy kell korrektivum: elvi ellentét nincs, a különbség Tisza és Justh felfogása között csak módszerés jelszóbeli. Hivatalos kijelentések szerint a Justr, és Kossuth-párt között is minden jelszóeltérés áthidalható, ez pedig azért nevezetes, mert Kossuth Ferenc már vallott (egy cikkében) részletes választójogi programot, de a Justh párt még nem, tehát az »áthidalás« lehetőségeit kereső számára egyenlőre a Kossuth-párt programja mérvadó. Kicsit meglepők Várady Zsigmond adattanulmányai, melyekkel azt bizonyítja, hogy inkább a jelenlegi mint az általános választói törvény sérelmes a magyarság szempontjából, de hát hova szeretne kilyukadni? Oda, hogy míg most az 52 százaléknyi magyarság 100 képviselő közül 97-et választ, addig általános választójog mellett 100 közül 101 vagy még több képviselő lenne magyar? Vagy oda szeretne kilyukadni, hogy minden rendben van, vannak oly korrektivumok is, miknek a felkapott jelszavak közül egyik se árthat? De különben mit firtatunk szporádikus jelenségeket, - szögezzük inkább le: akinek a magyar szupremácia fontos, az az általános választójogot csak korrektivumokkal akarja. Akinek pedig nem fontos a nemzeti szupremácia, az oly kevés képviselőt küldhetett az országgyűlésre, hogy a pártközi egyetértést nem hiúsíthatja meg.
Szőnyegre került a közigazgatás reformja is. És senki se tartja fölöslegesnek, sokan csak az alkotmányvédelem nevében tartanak tőle. (A kérdésnek ez a sarkpontja különben alighanem kevésbé fontos mint az, hogy a jelenlegi vármegye az érte küzdő ellenzéket választásoknál nyeregbe segítheti.) Mindenesetre azonban alig, hogy az ellenzék előrebocsájtotta vétóját az »alkotmány bástyái« érdekében, a volt alkotmánypárt szócsöve (Moskovitz Iván tollából) máris oly fejtegetéseket hozott, melyekben a jövendő megegyezés csírái már felfedezhetők. A tisztviselőkart államosítani, de a vármegyei közgyűlések függetlenségét fokozni kell. Hozzátehetjük: ha ennek az utolsó kérdésnek az eldöntését az országgyűlés a vármegyékre, mindegyikre külön-külön bízná, így meg lehetne gátolni, hogy némely nemzetiségi vármegyében a közgyűlés lokális parlamentté alakuljon át.
A magyar országgyűlésen a legfurcsább egyetértésnek Lukács László örül. Ö pénzügyminiszter, aki minden befektetéstől és többkiadástól húzódik, mikor csupa befektetésre és többkiadásra van szükség. De többség áll mögötte s az ellenzék se azért áll szemben vele, hogy ne kelljen mögötte állnia, Pedig Gróf Serényi Béla földművelésügyi miniszter büdzsi beszédében rámutatott arra, hogy fontos, produktív, sőt pénzügyileg is biztosított kiadásokra Lukács vonakodik pénzt adni. Ám a magyar országgyűlésen most ez se baj, ettől is rendületlen az egyetértés.
És ezt a külpolitika se zavarja meg, mert hisz semelyik pártnak sincs sem külpolitikai, sem imperialista programja, minden méltóságos felvonulásuk idevonatkozó napirend alkalmából merő látványosság.
A vámpolitika kérdései most nincsenek napirenden. De amíg sorra kerülnek, valószínűleg mindenki egyet fog érteni abban, hogy az osztrák ipar ellen csak vámokkal lehetséges védekezni. Amikor pedig az ipar is védvámokat fog kapni, nem lesz jelentékeny tábora az agrárvámellenes mozgalomnak sem, mert nálunk ez a mozgalom még csak a merkantil érdekkörök kenyerén tengődhet.
A házszabályokat mindenki szigorítani akarja. A »harcos ellenzék« is. Nem kevésbé Berzeviczy Albert és Kabós Ferenc.
Az igazságügyi tárcának nincsenek most nagyobb mértékben aktuális kérdései. Igaz, hogy Székely Ferenc némely ideiglenes intézkedésekre vonatkozó javaslata körül parázs ribillió mutatkozott, de bár e javaslatok esetleg jók, a többség se hozzájuk, se Székely Ferenchez nem ragaszkodik.
A kereskedelmi tárcánál befektetések kellenek, főleg a közlekedésügyben. Eziránt eddig kevés történt, amit azonban az országgyűlés egyetértéssel figyelt meg. Pedig a véderőharc egyetlen értelmes módja nem lehetett volna más mint kielégítő közlekedésügyi befektetéseket követelni: hogy »lássuk hát az ország teherbíró képességét a véderőreform terhei csakugyan nem veszik-e túlságos mértékben igénybe?« S ha ezen az alapon dől el a véderőharc, belőle kormány is, ellenzék is dicsőséggel vágják ki magukat.
A belpolitikának még egy aktuális kérdése van, mely főleg a kultuszviták alatt szokott széles mederben terpeszkedni: liberalizmus ide, vagy liberalizmus oda. Minden párt egyetért abban, hogy magát liberálisnak vallja, de a szelleme semelyik pártnak se liberális. Már ez is arra mutat, hogy a liberalizmus igéit revideálni kell. A liberalizmus kiélte magát, egyrészt mert az őt életre hívó programok már javarészt megvalósultak, másrészt mert megvalósulásuk esztelen s faragatlan szabad vélemények rengeteg áradatát zúdította Európára, ami persze elkedvetlenítette a liberalizmus lelkesedőit. De harmadszor azért is hanyatlik a liberalizmus, mert néhai része a szellemi mozgalmak birodalmában most már a szocializmusé. Ez túlment a liberalizmuson, sőt vissza is kanyarodott tőle: rendszert, fegyelmet, korlátokat akar. Ezt, csak máshogy akarja, ki szemben áll vele, mert megvédte várait, a liberalizmussal szemben: a konzervatizmus is. A jövő korszak tehát az államosítások jegyében fog lefolyni, az emberek érdekképviseleteit szervezni és fegyelmezni fogja: esetleg szakszervezeti alapon a munkások módja szerint. A liberalizmus omladékain bástyákat emel a konzervatizmus, ostromárkokat fúrnak a szociáldemokraták. Harcuk a jövő; persze olyformán, hogy a konzervatívok várakat, a szociáldemokraták pedig ostromárkokat fognak védeni, s mert végleges győzelmükben egyaránt bízva, mindketten hosszú és kényelmes harcra rendezkednek be: minden évben aratáskor, szüreteléskor s egyéb hasonló alkalmakkor legföljebb bosszantani fogják egymást. A liberális zászlónak vesztén örvendenünk kell, mert boldog dicsősége az emberi komolyságnak és tetterőnek, hogy zászlóin csak rendszeres, konzekvens és határozott programokat akar, tartós küzdelemre fegyvert csak ezeknek oszt.
Azonban ma még ez se zavarhatja meg azt az egyetértést, mely a magyar országgyűlésen tárgyi kérdéseket illetőleg uralkodik, hisz a Házban nincs egy szocialista se. Tekintve ezt és tekintve az előbb mondottakat, kétség senkit se szállhat meg aziránt, hogy ha oly heves harc folyik a Házban, mint amilyennek csakugyan színtere, ez okát csak személyi kérdések keserves csavarodásában lelheti. Aggodalommal kell látni, hogy ilyesmi ennyire meghamisíthat nálunk véleménymegoszlást tárgyi kérdésekben s a magyar parlamentet oly szakadék felé vonszolja, mely ellene irányuló támadásoknak félő, hogy még bázisa lesz.
Január 24-én.