Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Laczkó Géza: Ella útjai
Hajójuk a Lidót már maga mögött hagyta. Zoltán és Ella fönn álltak a fedélzeten. Jobbra egy nagy üres térség siklott hátrafelé, utána zöldellő fák, majd düledező, nyomorúságos viskók, azután széles, kőkockás part nagy és dísztelen, fehérre, sárgára meszelt épületekkel ...
- Nézze!
Elkerülték az előttük álló hajókat s belépett lelkükbe Velence: szemben egy fénylő aranyos golyó már előbb eléjük csillogott fehér márvány épületéről; jobbra egy csipkés aljú palota, egy tér, kezdetén két oszlop - az egyiken szárnyas oroszlán - mögöttük rézsút egymás fölött sűrű két oszlopsor, azután megint pár fa, s aztán be a kanyarulatig a zöld Canal Grande derült palotái: csodálatos, kövült pompájú lótuszok.
Gondolájuk a Bauer-Grünwaldhoz vitte őket. Átöltöztek és lementek a térre, a dús kövek terére, s figyelve, de semmit se látva vegyültek el bábeles tömegében. Amióta szárazat ért a lábuk, jövendő kis dolgok nagy elképzelése újra megzavarta őket. Zoltán szinte érezte, hogy foszlik, omlik, múlik a lány bizalma. Törte a fejét, hogy mivel nyerhetné vissza, eszébe jutott a mortadella.
- Ella, akarja? veszünk vacsorát és haza visszük!
- Nem, nem! - kiáltott föl Ella.
Ó, ha Györke lenne mellette, nem jutnának folyton eszébe anyja ocsmány tanácsai és fenyegető, óvatosságra való intése. De így ...
Félt és irtózott, mint aki selyemcipőben pocsolyát gázol.
Tehát fényes vendéglőben vacsoráltak. Későn értek haza, és olyan vígan, mint a fölpálinkázott katona a csatába.
Ella visszavonult a másik szobába, hogy otthoni ruhát öltsön. A nászi pongyolája és hozzá csipkés, habos, könnyű, sőt burzsoá nyelven igézőnek nevezhető ing és egyéb az utazókosár tetejére voltak pakolva a mama figyelméből - köztük egy hálóing, igazi »kirakat-darab«, mondta a mama. Hogy s mikor kell mindezt magára vennie, Ella bőven el volt látva tanáccsal. Csak nézte és föléje görbedt és könnyes lett a szeme; aztán kiegyenesedett, fellázadt benne az emberi érzés, nem, nem fogja fölvenni ezeket a csalogató rongyokat. Széthányta az egész kosarat, míg megtalálta a legegyszerűbb dolgokat s azokat öltötte fel.
Aztán átment Zoltánhoz, aki az ablak mellett cigarettázva nézte a vizet. Maga mellé hívta a tétovázót, leültette egy székre és ketten nézték csöndben a vizet. Zoltánban erőszakosan remegett a vágy, de mozdulni nem mert; végre egy harangkondulásra fölijedt, a lány felé hajolt s a száját kereste. Ella szomorúan, erőtlenül húzódozott s közben haja a férfi száját érte. Zoltán feje megcsuklott; magához rántotta a lányt és csókja ölelt és ölelése csókolt. Ella elnyúlt a férfi ölében és mellét a férfiének feszítette. Zoltán átkapta a derekát és óvatos macskamozdulattal a pongyola kapcsait kereste. Az első kapocs fölpattanása magához térítette Ellát, fölugrott, elszaladt és a dívány szélére ült. Zoltán felkelt, Ella felé indult s közben lecsavarta a világosságot.
Másnap délután, mielőtt sétálni mentek volna, Ella maga készítette elő estére a habos, csipkés, könnyű dolgokat.
Ella úgy néha egészen belefeledkezett magába, behunyt szemmel hajolt hátra székén és hallgatta a nagy kielégülés örömének zengését vérében. Könnyűnek érezte magát, mintha nem lenne teste és mégis minden porcikája a jóllakott és mégis éhes szerelem kapott és várt mámorában úszott. Nem kérdezte magától, hogy szereti-e Zoltánt; akarta! Érezte, hogy Zoltán az övé. A férfi vágyát, hevét csökkentette, növelte, tette lággyá, idegessé, ahogy neki tetszett s csak a furcsa játék után, a zsibbadás boldogságában kezdett félni magától: a nő a nősténytől.
Zoltán meg volt elégedve. Nagyokat evett, nagyokat aludt és híven, készséggel szeretett. Néha úgy elgondolkozott szerelmi étlapja változatos során. Hogy ő ezt nem is gondolta! ilyen különbség!
Harmadnap este a városban csavarogtak, hol vízen, hol szárazon. Ella híven kalauzolta férjét, mutogatva, magyarázgatva, s halkan, okosan lelkesedve. Zoltán hallgatta, összeráncolta a homlokát és bólogatott s egyszer, hogy viszonozza valamivel az asszonyka kedvességét így szólt hozzá mintegy elismeréssel:
- Kitől tanult maga csókolózni, Ella?
Ella szeme elborult egy percre.
- Te, te kis haszontalan! - tette még hozzá Zoltán, elégedett kedélyességgel lapogatva Ella kezét.
Ella lelkében egyszerre fölemelkedett Györke képe, mint a tengerből kikelő nap. Testét a teste ellen érezte és dühös vágyakozás fogta el utána, szinte beleszédült.
Otthon, mialatt Zoltán cigarettázva nézte a sötét vizet, Ella elaludt egy karosszékben. Kis száját összehúzta, szemöldökét összevonta és úgy aludt; hajából kihullt a fésű, fonatja lebomlott, melle két puha halma egyenletesen szállt, esett.
- Nézd, Ella! - fordult vissza hirtelen az ablaktól Zoltán, hogy rögtön utána ijedten hallgasson el. A füstöt se merte kifújni a szájából messze, erősen, ahogy szokta; halkan kacskaringózott ki orrán.
- Ella, Elluska! - szólongatta félhangon.
Nem mozdult.
Mit csináljon? Eldobta a cigarettát. Elment megkeresni Ella házicipőjét és hozott magával az ágyról egy takarót. Leült a földre Ella elé és elkezdte nagy óvatosan bontogatni a kivágott cipő szalagcsokrát; a takarót addig is gondosan maga mellé tette a földre. Megfogta nagy vigyázattal a cipő sarkát az egyik kezével, a másikkal az asszony lábát akarta - de erre Ella összerezzent és tágra nyíló, rémült szemmel ijedt föl. De a cipő Zoltán kezében maradt. Ellának idejébe került, míg megértette, hogy miről van szó. Hirtelen elmosolyodott aztán és harisnyás lábát Zoltán vállára tette. Zoltán elkapta és a melléhez szorítva csókolta a pókháló-harisnyán keresztül izzó testet. Ella erre lecsúszott hozzá a földre; Zoltán keze eltévedt. Ella esengve nézett rá; pillája lassan lecsukódott.
- Nem, Ella, nem, maga nagyon fáradt, jobb lesz, ha szépen lefekszik és alszik.
Ella csak nézett és szeme sötét mélyén buja láng esengett.
- Nem, igazán nem. Az előbb el is aludt.
Ella arcán a vágy hirtelen haragba torzult. Fölkelt, átment a másik szobába, durcás arccal vetkőzött le s mogorván húzta magát össze gombolyagba, mint a macska, a nyakig vont takaró alatt, aztán haragosan dobta át magát egyik oldaláról a másikra - s abban a pillanatban elaludt.
Másnap reggel, amikor fölébredt, szégyenkező mosollyal vetette tekintetét Zoltánra:
- Milyen jó vagy te!
- Kis csacsi vagy még te, Ella! - mondta feleletképpen Zoltán.
- Nem vagyok csacsi! - durcáskodott vissza egészen komolyan Ella; és egy erélyes mozdulattal kapta a takarót, összerántotta a mellén és hátat fordított az urának. Így történt, hogy nem jutott mindenhová takaró. Zoltán odahajolt, meglapogatta tenyerével a födetlenül maradt részt és életének legjobb ötlete született meg fejében:
- Truccoló struccocska!
Ella nagy nevetésre fakadt, páros lábbal rúgta le magáról a takarót s úgy maradt ott hanyatt, szinte egészen födetlenül s teljesen mozdulatlanul. De mikor Zoltán hozzá akart nyúlni, hahotázva ugrott ki az ágyból.
Hosszú ebédek, hosszú vacsorák, egy-két séta, nagy alvások: s a nap igazán nagyon hamar múlt el. Ellának alig maradt annyi ideje, hogy a mama óvó, aggódó hangú leveleire válaszoljon. Nem is volt nagy kedve hozzá. Napját, gondolatát teljesen betöltötte az asszonyi állapotba jutás. De most már valahogy kezdett megszabadulni az örökkön remegő vágy tragikus érzésétől s az irodalomból magába szívott sokféle szerelem érzelmi kincsét mintha már kitombolta volna egy kicsit. Úgy érezte, mintha fényesen terített asztal mellett ült volna, amelyről lassankint leszedik a csillogó ezüstöt, a sötéten fénylő óborokat, a virágtartóból virágtartóba füzérkedő díszt s a nevetlen, meglepő, összetett ízű ételek ritka öröme helyett, véres, izmos angol húsokat adnak eléje. Csókot szeretett volna és ölelést kapott.
Este, amint vetkőzött, elnézte férje mindig mosolygó, nyugalmas készségét, aki ruhadarabjait úgy rakta egyiket a másikra, mintha azt mondaná magában: »Ezzel is közelebb jutottam Ellához.« Ella elfordult, kihozta sodrából ez az önbizakodó tempózás a kéj felé. Dogaressának érezte magát és Vörösnének kellett volna lennie, még pedig azok közül a budapestiek közül, akik vasárnap délutáni kávéjukat kiégett villanykörték alatt, nagy kalapok árnyában, füstös kávéházban költik el. Mikor Zoltán bevezető enyelgésképpen erőnek erejével csókkal akart jó éjszakát kívánni Ellának, Ella azt mondta, hogy fáradt. Zoltán hévvel bizonygatta, hogy ő csak jó éjszakát akar kívánni. És addig kívánta és folyton kívánta és minden kívánságot csókkal kísért, úgyhogy végre Ella hosszú sóhajjal húzta magához a férfit. De reggel bosszankodva ébredt, szégyellte magát, mint akit nem a legfinomabb taktikával saját hálójában fogtak meg. Zoltán pedig mindig többször és többször folyamodott a jó éjszakát kívánás technikájához s a nő asszony sorsra jutott: először kívánta, követelte a férfit, hogy utóbb kénytelen legyen eltűrni.
Zoltán meg volt elégedve Ellával, de főképpen magával, hogy egy ilyen szép és kívánatos nőben akkor tud szerelmet ébreszteni, amikor akar. Személyes kiválóságának ez az eddig sohasem tapasztalt büszke öntudata igen megnövelte önérzetét. Ha vacsorát rendelt, hangja biztos nyugalommal zengett, ha sétáltak kifeszített mellel, büszkén vonta maga után az asszonyt , s még abban is volt valami fölényes, ahogy Ella ruháit kapcsolgatta lassan, ügyetlenül, pontosan.
Ella kezdett torkig lenni Velencével, amit eddig sohasem vett észre, kezdte meglátni a piszkot s a csodás lombozatú kőerdő rothadó gyökereit. Amit eddig egy rajongás fátylába burkolt, kezdett kétfelé válni benne a múltak Szent Márk köztársasága s az olasz királyság Veneziája, a »hasonnevű tartomány és járás fővárosa«. Haza kívánkozott.
Zoltán is kezdett torkig lenni Velencével. A meleg szinte napról napra fokozódott. A Bauer-Grünwald kosztja már semmi újat sem mondott neki. A számvetés is hiányzott életéből: az emberek, az ügyletek, az üzletek. Szájában érezte új foglalkozása előízét, apósa oldalán bizonyára több alkalma lesz megmutatnia, hogy milyen kiváló kereskedő, mint a bankban, ahol eddig volt. Az olasz dohányt is kiélvezte teljesen. Az se lesz utolsó, amikor feleségestől fog bevonulni az orfeumba, ahonnan előadás után egyenesen haza fognak menni saját ágyukba. Éhes bankfiúk irigykedve fognak ilyenkor megfordulni utánuk s vigyori megjegyzéssel összenevetni: »Látod, ott megy a szép Vörösné. Ezek most hazamennek ...« Haza kívánkozott.
Hétfőn reggel hajóra ültek. Eső, vihar. A rózsaszín, - fehér várost piszkosszürkére mosva tolta bele a zápor a háttér ólomszínű ködébe az imbolyogva távolodó hajó mögé. Ella egy kerek hajóablak vastag üvege mögül nézte a piszkos hullámok mocskos tajtékverődését. Zoltán hiába ivott meg majd fél liter rumot, az olasz koszt utolsó maradványaitól is teljesen megszabadult. Ella valami tragikus tartásba húzva magát, feszesen ült. Zoltán összegubancolódva feküdt, mint egy hájrongy.
Rettenetes időben érkeztek meg. A zúgó eső tajtékozva marta bele magát az irháját rázó tengerbe. A kikötő fala alatt hulladék, törmelék keresett kiutat a tenger paskoló dühe elől. Ella hangulata nem engedt, de Zoltán magához tért. Még az este vonatra ültek, Zoltán hálófülkét vett és többé-kevésbé nyugodtan aludtak egész Pestig.
Illetőleg Zoltán aludt nyugodtan s ebből természetszerűen azt következtette, hogy Ella sem cselekedett különben. De Ella nem aludt. A vonat enyhén durva ringatása, az egyedüllét, a gondolataival magára maradás, amiben esküvője óta ilyen hosszú időtartamra nem volt része, az elmélkedések Misszisszippijére vetették, amelyen úgy úszott, mint valami gazdátlan ladik ... A Statisztika kertje, a temető, a séták, a csókok, Györke szép, mély, nagy szeme ... Ó milyen bolond ő! Semmiben sem tud mértéket tartani ... Hogy félt a férfitől, s hogy oda adta magát Zoltánnak s hogy unta aztán: bolondság! Az élet várja! A szerelem, az igazi ... Kívánsága furcsán félig elvált a testiségtől, de így még hevesebbnek érezte és főleg kéjesebbnek. Csókot kívánt, csókot és simogatást, amely a kéjek kéjét ígéri, de újabb csók jön, újabb simogatás s a kéj visszahúzódik a lehetőség függönye mögé, ahonnan nagyobbra nőve lép elő, hogy újra visszahúzódjék s ez így menjen gerincroppanásig. Igen! Ő a hibás, miért tévesztette szem elől a célt ... Erénye volt a bűn, de most bűne lesz erénye. Szavak ezek, csak szavak. Nincs bűn. Bűn az, ha valaki megöli a lelkét, ha valaki megöli a testét, bűn a böjt és bűn az önmegtagadás. Nem akar állat lenni, amelyet szerv hajt szervhez, ember akar tenni, aki akkor és úgy áldoz a természetnek, amikor és ahogy akarja. Zoltáné csak az, amihez hozzáér, de Györkét be fogja borítani testével, lelkével, mint egy puha, fehér csalánfátyollal. Aztán megnyugodott s a megnyugvás kézen vonta maga után testvérét, az álmot, a riadozó, perverz, nyugtalan gyermeket.
Megérkeztek. Ella fáradtságának sötét kamrájában az öröm pici lángocskája csillogott, mikor meglátta a hintaló mozdulatokkal guruló villanyos kocsikat s a kétfogatúak fürge, sovány gebéit.
Az új lakásban a mama fogadta. Száraz ajkát szorosan odanyomta egy pillanatra Ella szájához, aztán veje arcán is végig siklott vele, majd fölvette lornyetjét s pár lépésről hol fürkésző, hol mosolygó arccal nézte őket. Igen jól látta, hogy a lánya mennyire megszépült ez alatt az aránylag rövid idő alatt, de nem mondta, mert azt tartotta, hogy a gyermeket nem szabad dicsérni, nehogy elbízza magát s Ella nevelésében sohasem tért el ettől az elvtől. A papával csak másnap este találkoztak a Schuller vendéglőjében a váci körúton. Csak ők négyen voltak.
- Nagyszerűen nézel ki, Zoltán. Az Ella is jól néz ki - mondta szemüvege fölött kitekintve a papa.
A mama fél szemöldökét fölhúzva kétesen mosolygott.
- Jól mulattatok?
- Nagyon jól - felelt Zoltán büszke melléktekintetet vetve Ellára. Hát a város igazán nagyon szép, egészen kedves város. Nem is drága.
- Ne-em? - kérdezte a papa s az utánuk küldött csekk-utalványokra gondolt.
- Több külföldi előkelőség volt mostanság Veneziában - folytatta a társalgást a mama.
- Nem tudom, lehet - felelt Zoltán.
A mama jóakaratú elnézéssel nevetett.
- A koszt még most is olyan rossz, mi, Zoltán? - érdeklődött a papa.
- Na, tűrhető - felelt Zoltán.
Ella a nagy üvegablakon keresztül a járókelőket nézte.
- Nagyon szép régi házak vannak ott.
- Jó idő volt arra?
- Jó.
- Na, hát akkor minden rendben van - szólt a papa. - Nézze, pincér, adjon nekem még egy pohár sört.
- Láttál szép toaletteket, Ella? - kérdezte a mama.
- Igen, láttam.
S így folyt a családi est tovább. A papa értesítette Zoltánt az alsózás közben szerzett legújabb viccekről. Zoltán pedig viszonzásul apró vendéglői, gondola- és hordár-történeteket adott elő útjukból. Vacsora után kávéházba mentek, ahol a szép Burgyánné ült asztalukhoz a férjével, hogy elmesélje legújabban épített házuk rövid történetét.
Másnap reggel kilenc órakor Zoltán megjelent a papa üzletében, és bevonult vele az irodába, ahonnan csak déli egykor jött ki. Ella a lakást rendezgette. Györke csak negyed napra tudta meg, hogy Ella itthon van. Rögtön telefonált neki:
- Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom!
Ellát megdöbbentette a csúfondáros hangsúly, kissé meg is rezzent a megszólításban lappangó ígéreten.
- Maga hogy van?
- Árván. Mikor tehetném tiszteletemet?
- Akármikor. Délelőtt. Mondjuk, holnap.
- Hát akkor a viszontlátásra. Most meg fog bocsátani, de dolgom van, a hivatalból beszélek. Viszontlátásra. Csókolom a kezét.
- A viszontlátásra! - tette le Ella a kagylót, amelyből mintha egyszerre áradt volna idegenség és perzselő vágy szét az ereibe.
Aznap sokat gondolkozott, és este határozottan kitért Zoltán jó éjszakát kívánása elől.
Másnap reggel Zoltán megette a két lágy tojást, megitta a csésze teát, elolvasta a lapot és elment. Ella egyedül maradt. Először, mint akire fontos dolgok vannak bekövetkezőben, lassan, a jövendő órákra gondolva tett-vett; aztán leült olvasni és soha még annyira nem élte bele magát olvasmányba, mint most Maeterlinck Pelléas és Mélisandejába. Tizenegy óra felé igen izgatott lett, letette a könyvet és elkezdett föl s alá járni a szobákon; azután leült háttal az ablaknak és szemközt az ajtóval és elmerült egészen a várás idegemésztő energiájában. A biztos kezű csöngetésre fölrezzent. Érezte, hogy most indul el a szobalány a cselédszobából, most nyitja ki a külső ajtó ablakát, most csukja be, most nyílik az ajtó, most segíti le a belépő kabátját, most húzza be maga után a kis folyosóra nyíló ajtót ...
Kopogás. A kilincs meghajlik. Belép. Körülnéz.
- Jó napot, Ella.
- Béla!
Györke mosolyogva nézi, azután hozzá lép és leül melléje a díványra, az egyik karjával lassan átöleli, a másikkal pedig megfogja a kezét s amíg magához öleli biztosan és követelőn, a nyakába csókolva mondja:
- Pici édesem, most már az enyém?
Ella összerezzen és nem felel, szégyen és megbánás borzongatja végig ereit.
- Édes egyetlenem! - perzseli nyakába a férfi lehelete, és a száját keresi és szerelmes találkozásaik fullánkos csókjával akarja fölkelteni benne a múltat. Ella agyába hideg gondolatok éle hasít belé s örömre táguló szeme a férfi fekete szeme mélyén csak gyötrő éjszakák sötét vágyakozásainak árnyait látja lebegni.
- Most jön a mi időnk, Ella. Magával aludtam minden éjjel. Éreztem a testét az enyém mellett és a csókjába beleszédültem s majd szétpattantak az idegeim, mikor fölrezzenve hideg egyedülségben ültem föl összetúrt ágyamon. Azután mulatni mentem aljas helyekre, ahol trikós nők mutogatták olcsó formáikat és ittam ... s a piszkos valóság egy-egy szép részletéből próbálgattam összeállítani a maga egyetlen, hamvas testét, amely az enyém volt akkor is és én mégse ismertem és megint ittam s amint mámorosan bandukoltam haza, a mellecskéjére harapott csók ízét éreztem a számban és kiszáradt rá a nyelvem, hogy ezt a csókot én még nem csókoltam. S amint lefeküdtem, részeg agyam tengerén ott úszott kéjes fordulatokkal a maga teste, ami az enyém. Nőhöz nem nyúltam a maga utolsó csókja óta, mert magát akarom, mert csak magára szomjazom ... Várom! Van egy kis helyünk, telehordtam képpel és illattal, virággal. Várom ... Holnap ... délelőtt ... Jön?
És ujja görcsösen mélyed a kicsinyke térdbe. Ella derékban hátra feszül, szempillái lecsukódnak s inkább gondolja, mint mondja:
- Megyek ...
Györke hátra hajol, végig simít kezével a szemén, amely alatt mélyebbre húzódnak a hamvas kék karikák, nagyot sóhajt és elernyedve csókolja meg a nő kezét.
- Nézze, Ella, adjon egy cigarettát! Köszönöm!
Nagy, fáradt lélegzettel fújja ki magából az átszűrt füstöt s kezével gyöngéden simogatja a nő sima kezét,
Csönd. Alattuk zongorázik valaki. Az ablakon harangszó rémlik keresztül.
Ella hirtelen kinéz.
Györke észreveszi:
- Menjek már?
A cigarettát szája szögletébe fogja és fél szemét behunyva egy névjegyet vesz ki tárcájából:
- A cím. Legokosabb lesz, ha olyan ruhába öltözik, amilyenben nem igen szokott járni és fátyolt tesz. Legbiztosabb, ha egyfogatún jön a Tőr utcába az átjáró ház elé. Keresztül megy rajta gyalog s balra az első kapu. A lépcsőházban felmegy azon a két kis fordulón s a lift mögött van a lakás bejárata. Álnév alatt béreltem s ez alatt az álnév alatt egy szegény barátom lakik benne állandóan, akinek azt mondtam, hogy azért béreltem, mert a lakásomon nem tudok írni, nagyon sokat zaklatnak. S ha írni akarok, elküldöm hazulról egész napra is, ha tetszik. Már írtam is ott két egyfelvonásost - teszi hozzá nevetve ... Itt van a kulcs az ajtóhoz, legalább nem kell várnia, míg csöngetésére én kinyitnám. S ha a barátom észre is venné, hogy nő fordult meg a lakásban, míg ő nincs otthon, hallgatna róla, mert az ingyen lakás nagy dolog neki ... Szóval a legnagyobb biztonság.
Ellát ez a regényes előkészület visszahelyezte a régi hangulatba és szinte érezte az ócska temető zöldjének illatát és búcsúcsókja igazi csók volt.
Nyomasztó izgalma szétködlött s férje a zongoránál találta, amelyen pajkos bergerette-ekhez vert könnyedén epedő, hamiskás kíséretet. Az ebéd alatt ura nehézkes meséin többször hangos nevetésre fakadt s az örömet váró öröm kedvességre omolva áradt a szeméből, a szavából, testének macskaszerűen hajladozó vonalaiból. Ebéd után újra zongorához ült s mire jött az este, jókedvének szilajságát egy kissé már kizongorázta, kiénekelte magából; esti sétájukra már jó kedve nagy jóakarattá tompult, amivel bevont minden látott tárgyat, személyt. Igen sok kirakatban talált hercig és bájos dolgokat, amelyeket aztán kissé fáradt, de ragyogó szemmel kellett apróra megnéznie; a szembe jövő nők közül ma igen sokra hívta fel a férje figyelmét, hogy milyen szép, milyen csinos, A váci utca vegyes forgatagában ma jól érezte magát; nem gondolt arra, hogy az elegáns fiúk közül hány fog húszért parizert vagy a kávéházban egy »csésze, hab!«-ot vacsorázni s hogy a szép és elegáns nők milyen nagy százaléka tartozik a legkomiszabb fajtájú nőkhöz s a legnyomorultabb emberi végzet alatt nyögő páriákhoz - amint ezt régen megtette. Ma örült a szép arcnak, a merész tekintetnek, az eleganciának, a gazdagságot mímelő testi és lelki szegénységnek. Mesés uralkodónak érezte magát köztük. Elfogadta magában titkon, hogy közéjük lép, hogy társadalmuk társas lényévé lesz s büszke volt rá, hogy nem szégyelli magát érte. Ezek megalkusznak, hogy övék legyen az anyagi gazdagság, ő megalkuszik, hogy része legyen a szellemiben ... De vajon igaz-e? Csakugyan szellemi gazdagság-e az, ami rá vár? Csakugyan szerelem-e?
Csak vére pezsdült gyorsabban, de szíve és agya mintha hideg, ködöt permetező felhőben úszott volna.
Szerelem vagy paráznaság? Félt egy második csak testi kéjtől, amit nem kísér az egész lényét vele zengető szférák zenéje, mert talán ez, ó, biztosan ez az, ami szomorúvá butítja a nőt, mint ezeket az asszonyi barmokat, akiknek szépsége mögött nem bűn, nem finom vétkek, hanem csak terméketlen szomorúság üressége tátong ...
- Üljünk villanyosra, Zoltán, elfáradtam.
A döcögő, nyavalyás villanyos kiégett körtéinek homályos, rossz érzést keltő, pisla világosságában ijedve kérdezte magától, mi lesz most, hogy ilyen gonosz öntudat kezdett prédikálni bensejében. Igyekezett elverni magától. Hisz ő az életet élni akarja! Makacsul támogatta föl egymás után magában a Györkével töltött szerelmes órák emlékét és hite mégis megingott, maga se tudta, mért. Vagy csak nem akarta tudni? Csak nem akarta? Szeretett volna félni a múlttól, szerette volna, ha a múlt örvényes karral rántotta volna magához, szerette volna, ha legyőzi a múlt. Fájt neki, hogy ellenfele gyönge. De miért gyönge? Ő változott-e meg vagy a múlt?
Szemét tágra nyitva, kezét ökölre szorítva kergette magából az öntudatot. Zoltán nyugodtan ült mellette és hallgatott.
- A sorsom ül-e itt mellettem vagy csak valami kis mellékes esemény? - kérdezte magától s megijedt azon, hogy a válaszra nem kíváncsi.
Fiatal otthonának ifjú megszokottsága barátként fogadta.
Zoltán a vacsora alatt lopva rá-ránézett. Végre elszánta magát és megkérdezte:
- Valami baja van, Ella? A cselédekkel van valami baj?
Valami hirtelen megtaszította az asszonyt, mondd, hogy igen, hazudj neki, neked majd sokat kell hazudnod, nem lehet elég korán kezdeni, hazudj!
Ella nem akart hazudni:
- Nem, semmi, csak fáradt vagyok.
Ugye, azért így is csak hazudtál? szégyelld magadat! Nem, nem hazudtam. Csönd! Még észrevesz valamit.
- Nézze, fiam, feküdjön le.
- Nem is vagyok olyan nagyon fáradt. Így is pihenek.
Most megint hazudtál, mert fáradt vagy. Mért bujkálsz így, ha semmit sem akarsz? Ha semmit sem akarsz! semmit sem akarsz!
- Nem baj, elég későn van már, le lehet feküdni.
És Zoltán nem tágított. Átvezette Ellát a hálószobába, levetkőztette, megvárta, míg lefekszik; aztán ő is levetkőzött, magára vette hálóköntösét, belebújt angol házi csizmáiba s leült az asszony ágyának szélére, mint aki beteget virraszt.
Ella előbb elfordította a fejét s el akart rögtön aludni. Később Zoltánra nézett s nem vette le róla a tekintetét s nézte ijedten, aggódva, kétségbeesve: arca fehér volt, szeme mélyen fekete. Később rózsaszín könnyű vérfátyol húzódott a finom arcbőr alá, szövése lassan sűrűbbé húzódott össze s mire az arca egészen kipirult, a nézése megenyhült ... aztán elmosolyodott.
- Most maga is feküdjön le szépen.
- Jó éjszakát! - felelt Zoltán s lehajolt megcsókolni Ellát.
- Ott jóéjszakát - mondta bágyadtan mosolyogva Ella és Zoltán ágyára mutatott.
Zoltán restelkedve, zavart mosollyal motyogta:
- No hát úgyis, persze, hiszen olyan fáradt.
Megsimogatta az asszony arcocskáját, lecsavarta a villanyt s egy csomó halk csoszogás, vászonsuhogtatás, zörgés, ágyropogtatás után ő is elcsendesedett.
Ella aludni akart. Erőszakkal hunyta le a szemét s görcsösen összehúzódva követelte az álmot. Elkezdett számolni, mint kisleány korában, hogy elaludjék: egy, kettő, három, négy ... egészen százig aztán újra kezdte ... Hirtelen izgatottság szállt az ereibe, nagyon kimelegedett s a másik oldalára fordult. Nyomban rá úgy érezte, hogy előbbi helyzetében hamarabb aludt volna el. Visszafordult. Most újra a másik oldalát érezte fáradtnak és újra megfordult. Nagy kimerültség szállt a lábába s kinyújtózott. Rögtön rá az az érzése támadt, hogy sohasem fog tudni annyira kinyújtózni, hogy fáradt tagjait kipihentethesse. Így forgolódott, hánykolódott az álom könnyű láncában, míg el nem aludt. Álma olyan volt, mint havas hegyszakadék mélyén az üldözött vadé: el-elfoszló és rémképekkel ijesztő. Arra ébredt, hogy újra megígérte ...
Másnap reggel Zoltán megette a két lágy tojást, megitta a csésze teát, elolvasta a lapot és elment. Ella egyedül maradt. Nem mert elmozdulni az asztaltól, ült és olvasott, sorba, ami jött: Színészhistóriák, írta Váradi Antal ... Justh Gyula ... obstrukció ... Polónyi méltatlankodik ... belföld ... a király ... kitüntetések ... főúri estély ... beomlott tűzfal ... milliós bankcsalás ... Aztán már nem is értette, mit olvas. Nevek száguldtak át a fején: Teherán ... Kasvin ... Morgan Shuster ... Caneva ... Bumeliana ... Szun Jat Szen ... Juansikkai ... Később már ezt se fogta a figyelme, csak szavakká verődött betűket látott, amelyekből minden értelem kihullott.
Az óra ütött, fölijedt. A lapot lassan letette, fölállt és átment a szobájába. Öltözködés közben, amint keze a testéhez ért, a vágy táncoló kis forgószélként szaladt végig rajta. Teljesen elkészült, még csak a fátyol volt hátra. Föl akarta tenni, de meggondolta, majd a kocsiban ... S amint lassan lépkedett lefelé a lépcsőn, hogy fel ne tűnjön sietése, egy pillanatra elcsodálkozott magán, érezte remegő húsában a vágyat, de Györkére nem gondolt. Bántotta ... Mindegy!
Kocsiba ült. A fényes napvilág ingerkedve suhant át a piszkos konflison egy-egy keresztutcánál.
Most már fölteheti a fátyolt. Elővette s amint a kezében tartotta, és nézte, nézte ... bele látott rajta keresztül a lelkébe, ebbe a csodás díszítésű, kis, polgári szobába ... nézte, nézte ...
... egyszerre csak megnyomta a jelzősíp gömbjét.
A kocsi megállt.
- Vissza! A Szabadság tér sarkán megáll.
- No, Gidrán, gyű, az anyádba, azt a keserves Pilátusodat!
S a kocsi csikorogva váltott irányt.