Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Laczkó Géza: Ella útjai
- Csak nem mahagónit, az istenért, csak nem mahagónit! - kiáltotta Ella anyja a hideg raktárban az ámuló elárusító szeme közé.
- Nagyságos asszonyom, biztosíthatom, hogy a mahagóni ma is a legelőkelőbb fajtájú fák közé tartozik.
- Ó nem! Ön csak azt látja, hogy fizetnek. Azt nem tudja, hogy milyen emberek vesznek ma mahagóni ebédlőket. Hihetetlen dolgok történnek e téren.
- Talán ez a palizander ... Vagy kérem alázatossággal, nagyságos asszonyom, van nekünk egy remek berendezésünk a legtisztább reneszánsz stílusban, ha méltóztatnék talán megtekinteni.
- Ez igazán szép - szólt Ella.
- Csak annak a faragásnak nem kellene rajt lennie, ma mindenben a sima a divatos. De ha akarod, Ella, csak szólj. Hát maradjunk ennél, ez úgyis csak terv még egyelőre. Írja össze, kérem, egy cédulára a kiszemelt dolgokat és írja oda mindegyiknek az árát is, ezt az ebédlőt, a citromfa háló berendezést, de a szekrényekre okvetlenül más zárakat kell tenni és azt a pitchpine ebédlőt, azt a tölgyfa úriszobát, de, kérem, zöldre pácolva, igen? aztán a karosszékeket, azt a két más asztalt és hát mennyi lenne az egész együttvéve. Jó napot!
Aztán kocsiba ültek és máshova mentek bútort nézni.
Mostanság ebédnél mindig élénk társalgás folyt a papa nem kis bánatára, mert minden újabb beszélgetés újabb pénzkiadást jelentett. Ma is a papa véleménye a kevésbé kényes, polgáribb kőris- és jávorfák felé hajolt azzal érvelvén, hogy amikor ő kezdte az életet, még nem volt meg az a nagy fényűzés, ami ma »grasszál«. Végre is fölfügesztették a vitát.
Ebéd után Ella felöltözött és azzal ment el hazulról, hogy megnézi a keleti kiállítást. Villamosra ült s a Fővámházig ment. Györke lent várta az alsó rakodóparton, ahol egy füzetből olvasgatva járt föl és alá, mint egynéhány embertársa, akik csakugyan ügyvédi vizsgára vagy doktorátusra készülgettek az eléggé elhagyatott helyen. Györke nem mulasztotta el az ott lézengő fináncokra való tekintettel véletlen találkozást rögtönözni a lánnyal. Fölsétáltak a hídfőhöz, onnan villanyoson Budára mentek az Oszlop-uccába, a Statisztika kertjébe. Hamar megtalálták az egyetlen használható padot, amely az út egy mélyedésében állt, egypár neki rugaszkodott növésű bokor szinte egészen elborította. Előbb csak ültek egymás mellett és beszámoltak a napjukról. Aztán Györke belekarolt Ellába és egészen melléje húzódott. A leány kipirult. Így ültek és hallgattak és félve vigyázták bensejükben vérük muzsikáját.
De ahogy a délután estbe hajolt és ritkább lett a sétáló, Ella bimbó fejecskéje száron törve hullott Györke vállára. Györke föléje hajolt és fullánkos csókban szorította magához a lányt, akinek kis nyelvecskéje nyomban rá félve remegett át a férfi fogai közé. Egy ideig ámulva ültek egymás mellett, míg valami szokatlan izgatottság és ijedelem nem lopódzott beléjük, ami arra kényszerítette őket, hogy felálljanak. Mikor az első lámpa fénye lobbot vetett a kis kert egy távol eső útján, Ella sietve búcsúzott. Györke még leült egy sötét padra és cigarettázva hallgatta a messzebb zúgó villamos csilingelését.
Ella fáradtan és boldogan ért haza. Kevéssel utána jött meg a mama, aki a fehérneműsnél töltötte az egész délutánt. Utoljára jött a papa Zoltánnal.
A mama úgy hívta be őket az ebédlőbe, mint ahogy Napóleon rendelte volna vezérkarát egy magaslat tetejére és lorgnettején át nagy figyelemmel kísérte az ételek bevonulását. Amióta Zoltán jegyesi minőségében mindennap náluk vacsorázott, a papa sohse tudott éjjel aludni: a régi egyszerűbb vacsorákat pompás dinerek váltották föl.
Vacsora közben a papának eszébe jutott svédországi útja, amely alatt igen sajátságos vízi utakat tett azokon - »Hisz ismeritek!« - a bizonyos zsilipes folyókon.
- Szereti ön, Zoltán, a renaissance stílt? - kérdezte hirtelen a mama.
- Igen. Miért ne? Nagyon csinos.
- Ugyan! - szólt a papa. Sokkal szebbek azok a sima, gömbölyített formájú angol bútorok.
- Ki beszél itt bútorokról? - kérdezte szelíden, de paprika-vörösen a mama. - Általában értettem.
- Hát általában is úgy van, ahogy én mondom. Sokkal szebb a sima angol.
A mama megvetéssel ívelte magasra festett szemöldökét.
- Mi újság van egyébként? - kérdezte a mama Zoltánt.
Erre Zoltán lelkiismeretesen beszámolt mindenről, ami a hivatalában történt, a nem régen történt váltóhamisítás izgalmas nyomozásának körülményeit mesélte lassan, rendszeresen, sorba.
Vacsora után a mama kulcscsörgetés kőzött távozott »megnézni, mi történik a konyhában«, a papa a Pester Lloyd abendblattját kezdte olvasni. Zoltán pedig Ellával leült a széles díványra, kezébe vette Ella kezét és hallgatott. A nagy fali óra lassú nagyképűséggel ketyegett a szivarfüstös csendben.
Másnap délelőtt a mama és Ella a belváros szőnyegkereskedéseit nézték, kutatták, szólták végig. Alapnehézséget okozott az az arány, amelyben torontáli, perzsa és nyírott szőnyegeket kellett volna beszerezniök. Az ebédlőbe például azért nem érdemes perzsa szőnyeget tenni, mert az a leghasználtabb szoba. Az utcának, a konyhának piszka szőnyegén súrlódik le.
Délben a papa kijelentette, hogy a hálószobába, reméli, semmiféle szőnyeget sem szántak.
- Ez a lehető legegészségtelenebb! - ismételte a kétes értékű meggyőződés legőszintébb hangján.
- Légy nyugodt, - felelt a mama - csak két angóra ágyelő lesz és semmi más.
A papa nem felelt, mert az angóra szóról tudta, hogy az sok pénzt jelent nem jó az ilyesminek tárgyalásába belemenni. A két öreg egyébként, akiknek szavaiban a nem drága előketőség és az olcsó egyszerűség vívta harcát, mindig aggódóan, de látszólag közönyösen figyelte a leányt, hogy mi lehet véleménye vitáikról. Nem akarták ugyan kielégíteni minden vágyát, de azt sem akarták; hogy nehezteljen rájuk. Ella egypár legfontosabb kívánságának adott csak szóban kifejezést; az apróbb ügyek lehettek felőle. ahogy az öregeknek jónak látszott. Kábult volt és lomhán boldog, mint akit a hósivatag hidege vesz meg álmában. Ebéd után megpróbált egy kicsit olvasni, de az esze nem fogott. Alig várta, hogy félnégy legyen kis karpereces óráján. Akkor megindult hazulról azzal, hogy a Szabad Iskola egy előadására megy egy barátnőjével, akit a lakásán keres föl. A találkozó a Tisza Kálmán tér gázgyári oldalára volt megbeszélve. Ella a Rákóczi út felől fog jönni sietve, mint akinek dolga van; Gvörke meg szemben. Mind a ketten máskép lesznek öltözve, mint előző nap. Mikor össze fognak találkozni, egypár percre meg fognak állni beszélgetni, aztán tovább folytatják Ella irányát, az első mellékutcán befordulnak és bemennek a Kerepesi úti temetőbe.
Györke igen ügyelt rá, hogy a találkozások tervét pontról pontra betartsák. Babonásan ragaszkodott hozzájuk.
A temetőben csend, tisztaság és ünnep; egy csukott hintó halk nyiszelése a kavicsos úton, egy-két sétáló vagy gyászoló, sírgondozó munkások, az út mentén talicska, gyomhalmaz, gereblye, öntöző lajt és kanna. Ott leghátul, ahol a kis gyermekek, régi halottak s egy fal mögött a zsidók feküsznek, már senki sem jár. A kerítés csak pár lépés s azon túl gyorsvonat zakatol el néha. A sínpár mögött egy nagy sárga bérház áll egyedül, furcsán, társtalanul: a várostalan város. Ez a kis körülkerített hely inkább kert, mint temető: fiatal fák, nagy fű, üres helyek. A magára maradó természet gondozatlan rendje, a régi évszámok, ósdi fejfák, ó sírkövek, alig élt halottacskák fölé boruló, kis gömbölyű vakondtúrások a nagy zaj-tenger eme csend-oázisát furcsa és harmonikus hangulatok tanyájává teszik.
Egymásba karolva sétáltak föl és alá egy kis fasoron, ahonnan szemmel tarthatták az ide vezető főutakat. Amint Ella combja könnyű ruhájában súrolva érte Györkéét minden lépésnél, a fiú lassan, nyugodtan, halkan elkezdett beszélni szerelmükről, amely az ijedt életet sétáltatja a mosolygó halottak között. Mind a ketten féltek, csókjuk ritkább volt és mohóbb, mint tegnap.
A temető kapuján egyszerre léptek ki, de úgy tértek rögtön két ellenkező irányba, mintha csak a véletlen hozta volna őket össze a kapuban. A temetőt vállalták tanúnak, de az utcától, a pesti gonosz, kíváncsi utcától féltek. Se köszönés, se visszafordulás.
Vacsora után Ella zongorához ült, Grieget játszott s mikor Zoltán kottát fordított, Ella hátra hajolt, hogy a férfihez érjen. Finom válla egyszer így megérezte a másik szívének erős dobogását; hátra tekintett, de a férfi arca egykedvű és változatlan volt. Ella megsajnálta Zoltánt és végig simított az arcán kezével, amire ez lehajolt és megcsókolta a leány kezét. A mama üvegen keresztül figyelte őket mosolyogva, félig érdeklődően, félig gúnyosan, de mindenesetre irigyen: a papa ellenségesen nézte a jelenetet amit nem értett, azt nem szerette.
Így folyt Ella élete két szerelem és sok kötelesség között majdnem az esküvő napjáig. Boldog volt, hisz a nőnek az ígéret teljesülés s a teljesülés már egy új élet ígérete.
Boldog fáradtságban és semmire sem kíváncsi kimerültségben hurcoltatta magát végig Ella az egybekeléseket megelőző társadalmi robotok során. Néha-néha mintha fölébredt volna, meglátott egy érdekes apróságot, megfigyelt egy furcsa mozdulatot, vagy fölfogott egy-két diszkrét szerencsekívánatot, de egyébként csak lelke őszi derűjében úszott. Nagy, rozsdás falevelek kerengő hullását, meleg eső permetezését, hűvös délutánra kisütő napot, avasodó haraszt őszi szagát, éjszakai égen fenn csipogó madárcsoportot vigyázta magában, mint anya a gyermek törékeny játékszerét.
- Milyen más most ez a lány! Hja, a szerelem! A közelgő háztartás gondja! A legény nem a legfiatalabb! Na, ő se fog belehalni! - mondogatták az ismerősök,
Györke mit sem változtatott szokásain a családdal szemben. A lányok is el-elnéztek, mint azelőtt. Csakhogy a lányok érezték, Györke meg tettette, hogy valamilyen válaszfal készül közéjük emelkedni. Ha beszéd közben előjött a jegyese neve, mindnyájan elhallgattak, szinte várták, hogy Ella nyilatkozzon. Ilyenkor Györke unottan hallgatott; Pista meg Andor titokban összevigyorogtak Ella sápadt arcán és karikás szemein; Klára és Lili úgy néztek maguk elé, mint az első thébai, akihez a szfinksz a megfejthetetlen kérdést intézte.
Az esküvő Ella határozott és a mamája kifejezett kívánságára, már csak a nagyszámú rokon bosszantása végett is, magánügynek tekintetett s ezért a nemzetiszín vállszalagos úr elé csak a két tanú kísérte az ifjú párt. Az egyházi esküvőt a papa tiltotta be régi szabadkőmívesi mivoltára hivatkozva, amiért aztán nem győzte magában dicsérni az intézményt, amely az első kézzel fogható hasznot most hajtotta neki: sok pénze maradt meg és sok biztató kézszorításhoz jutott a kávéházban.
Az anyakönyvvezetőtől kijövet kétfelé szándékoztak: a család szerény, de ünnepi ebédre a Hungáriába, az «ifjú pár« pedig a pályaudvarra. A mama úgy tartotta, hogy csak a közönséges emberek érzelegnek, tehát majdnem hidegen búcsúzott lányától, akinek az utolsó percben valamit súgott a fülébe. Ella szemöldöke összerándult, és nagyon elpirult. A mama fölsőségesen, de restelkedve mosolygott s a kocsik felé sietett. A papa nagyon komoly volt, bajuszát pödörgette a jobb kezével, mint a legfontosabb pillanatokban rendesen, s egy szót sem szólt. Látszott, hogy valami érdemes alkalmi mondáson tőri a fejét, de semmi sem jutott eszébe, Végre az utolsó kézfogásnál megemberelte magát és először életében tegezve szólította meg a vejét:
- Te, Zoltán, van szivarod az útra?
A mama kocsiban ült már, mikor Zoltán kézcsókra járult hozzá. Búcsú köszöntésére sem válaszolt s megfeledkezvén az elkelőség legelemibb követelményeiről is, izgatottságában valósággal megrázta Zoltán kezét:
- Vigyázzon az Ellára, Zoltán!
Zoltán elpirult s a világ legkomolyabb hangján felelt igent, aztán ő is beült a kocsiba, Ella mellé, levette a kalapját, megtörülte zsebkendőjével izzadt homlokát, felsóhajtott s Ella felé fordulva rámosolygott. Ella is mosolygott, de mosolyában benn volt, hogy soha idegenebbnek nem érezte magához Zoltánt, mint most. Zoltán kezébe vette a lány kezét és hallgatott, Ella szemében csöndesen gyűltek a könnyek. Mikor aztán Zoltán megszólalt, Ella hangos sírásra fakadt.
A pályaudvaron az utazás csöndes láza és apró gondjai könnyű fátyolt vontak Ella halk rémületére és Zoltán izgatottságára. A fiumei gyors tömve volt, mint rendesen: egy országgyűlési képviselőnek csak állóhely jutott; elegáns úti ruhába bújtatott térdeken unatkozó vagy rakoncátlan gyermekek lógtak; egy magas termetű katonatiszt minden fülke előtt megállt, benézett ajtaján komolyan és mereven, aztán továbbment. Elláék két ismert pesti családdal kerültek egy szakaszba: a két asszony egymásra nézett, az egyik intett a szemével, aztán mindketten Ella felé fordultak. Zoltán megpróbált halkan beszélgetni kedvesen és meghitten Ellával, de végre is kénytelen volt abbahagyni, mert ha ő megszólalt, a másik négy ember is lejjebb szállította a hangot, s úgy beszélgetett, mint aki másra figyel, mint amit mond. Elláék mozdulataik legkisebb árnyalatára is vigyáztak utóbb s utoljára is az olvasáshoz menekültek, de ezért meg önmaguk előtt szégyellték el magukat, úgyhogy egyszer csak Ella hirtelen fölállt s halkan jelezte, hogy vacsorázni mennek. Az ajtó mellett egymással szemben ülő két férfi kénytelen volt térdeiről fölszedni a felsőkabátot, amelyen nyugodtan alsóztak Adony-Pusztaszabolcstól fogva. Az étkezőkocsiban egy kis asztalnál egymással szemben aztán hirtelen szinte otthonosan érezték magukat. Az erős bor s a csöndesen sikló kocsi ingadozó biztossága s kétfelől a messze belátható táj bolondos rohanása, amelyet érzéketlen mesterember - kézzel aranyozgatott a látóhatáron sötétpirosra kerekülő nap, valami új és sajátságos hangulatot teremtett közöttük. Zoltán elkezdett beszélni; semmiségeket, értelmetlenségeket mondott, de valami jóakarattal, szinte kímélettel és előzetes bocsánatkéréssel. Ella fölmelegedett, megnyugodott, mintha azt mondták volna neki: ne félj!
- Mikor érkezünk meg, mondja csak?
- Négy óra ötvenötkor. Fáradt? Ahogy ott leszünk, lefekhet és kipihenheti magát - de a hangja zavart volt, mint azé, aki szégyelli, hogy mást mond, mint amit gondol. - Elég lesz, ha délután megyünk át Abbáziába, hisz ...
- Nézze, Zoltán, muszáj nekünk Abbáziába mennünk?
- Miért kérdi?
- Nézze ... menjünk Velencébe! - mondta ki hirtelen és a szeme fölragyogott. - Igen?
- Miért? - kérdezte a meghökkent Zoltán tanácstalan, de jóakaratú mosolygással.
- Azért, mert Abbáziát utálom és Velencét nagyon szeretem. Akar velem kedves lenni? Menjünk Velencébe. Tudom, hogy maga nem szereti Velencét ...
- Hát ...
- Látja, ez az Abbázia a mama ötlete volt, mert közel van s mert ... - itt az anyai tanácsokra gondolt - ... Menjünk, Zoltán, Velencébe. Látja, ötkor érkezünk meg Fiuméba és hétkor indul a hajó Velencébe, délután ötre ott is vagyunk. Igen?
Zoltán fölhajtott egy pohár bort s mint aki könnyedén nagy elhatározást érlelt meg magában, mosolyogva mondta:
- Hát menjünk Velencébe.
- Igazán? Hát menjünk? Szívesen jön? Igen? Igazán nagy örömet szerzett nekem és, és nagyon kedves volt. Majd meglátja ... - és Zoltán egyszerű, izmos, munkás kezén végig simított, aztán egészen pirosan és gyermekes örömmel, félelemmel kérdezte újra: - Hát oda megyünk?
- Igen! - bólintotta Zoltán.
- Maga nem szereti Velencét, ugye, unja?
- Nézze, Ella, én nem ismerem Velencét, de az asztalom tele van gondolás tintatartókkal s a leveles ládám levelezőlapokkal, amik szűk, vizes sikátorokat ábrázolnak, meg karcsú kőhidakat, Szent Márk tereket és galambokat, és annyit láttam azokat a vízből kinyúló, ferde, pingált oszlopokat és egyebeket, hogy nem igen kívánom ... kívántam látni, de most ...
- Igen, de most meg fogom tanítani Velencére, mert nagyon, de nagyon kedves város, majd meglátja, mert én többször jártam ott a mamával korábbi években ...
És Zoltán nézte, hogyan nyilatkozik meg ebben a furcsa, magának élő, büszke leányban a nő örök gyermekessége.
-... ó, olyan szép város ... - lelkesült Ella, aki örömmel kapaszkodott abba az öntudatlan gondolatba, hogy nem lesz egyedül Zoltánnal, hanem ott lesz velük Velence is ... - olyan szép és olyan nekem való.
Zoltán, aki hálásan köszöntötte előre magában Velencét, mint győzni akaró vágya kedves bűntársát, még egy üveg bort hozatott és másra gondolva, így szólt:
- Hát meséljen valamit Velencéről!
A kis gömbölyű, formás Ellában a vörös bor gőze vidáman görgette össze-vissza serdülő leánykora emlékecskéit:
- Jaj, tudja, olyan szép város. A Merceria és a Frezzeria tele van a leggyönyörűbb boltokkal, nem nagyok, de igazán, ott mindent kap az ember, amit akar és minden a kirakatokban van, az ember szeme egészen elkáprázik, ha sokáig nézi és a kereskedők az ajtóban állanak és olyan ügyesek, hogy éppen azon a nyelven szólítják meg az embert, amelyiken kell és becsalják a sétálókat és muszáj venni mindenféle hamis ékszereket, gyöngyházra festett Velencéket ... és mindenütt az oroszlán, a város oroszlánja és a sok Colleoni minden nagyságban bronzból, kőből, márványból, aztán csipkék, van ott egy csipkeverő iskola a királyné védnöksége alatt, oda be lehet menni és az ember látja azt a sok kis leányt, akik ott az ízlést és művészetet tanulják ... és a Márk téren két nagy kávéház van, régen, tudja, a Quadri volt híres, de most mindenki a Florianba jár, az igazán nagyszerű, sok-sok kerek asztalka áll ott és este egy nagyszerű fagylaltot lehet ott kapni, úgy hívják, hogy specialitá, az nem is fagylalt, inkább parfait, egy kis kerek tányéron hozzák, amelynek az aljára föl van írva 60 centesimo és az ember mindjárt fizet. Napközben csak közönséges fagylaltot adnak, de ez igazán nagyon finom. Aztán igen sok ott a delikatesz - kereskedés ... á! ... mi a mamával sokszor vettünk az ilyen kis kereskedésekben jó,ˇjó olasz bort és olyan olasz parizert, úgy hívják, hogy mortadella és akkora egy szelet, mint a nap. Aztán fölvittük a szállodába és megettük, olyan jó volt. Akkor a Capello Neróban laktunk, kis olasz szálloda, de igen jó konyhája van.
- És hát a város ... milyen benyomást tesz az emberre? Milyen úgy a közeledő hajóról?
- Azt nem tudom, mert mi mindig vonaton jöttünk ... Ó, egyszer a Beaurivageban laktunk. Ha az ember reggel, amikor fölkelt, kinézett, az a kék víz és fölötte az a kék ég! ... aztán a házak, csupa rózsaszín és fehér, olyan tiszta benyomást tesznek ... és a kék vízen jönnek a nagy fekete gondolák és bennük azok a nagy-nagy piros paradicsomok ...
Zoltán nevetett, megindultan és leereszkedően:
- Édes, édes jó étvágyú kis leány lehetett maga, Ella.
Ella csak most vette magát észre, nagyon elpirult s aztán ő is nevetni kezdett.
Útjuk további része nem volt ilyen kellemes: vissza kellett menniök a szakaszukba, mert Zágrábban lecsatolták az étkezőkocsit. Hálófülkét nem béreltek a mama kifejezett kívánságára, akinek ez szemérmetlen illetlenség lett volna, így aztán ülhettek a két szuszogó férfi s a két dülöngöző nő között és gubbaszthattak hajnalig.