Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám

Móricz Zsigmond: Kaffka Margit

Kaffka Margit asszony a Vasárnapi Ujságban megírt egy regényt, amely most fejeződött be dec. 31-én, kötetben még nem jelent meg; a címe Színek és évek s az én érzésem szerint ezzel a regénnyel ő eddigi írói útjának a csúcsára ért s egyszersmind olyan magaslatra, ahova asszonyíró nálunk még soha. Kaffka Margit ebben a regényében kész, pompásan szárnyas, minden ballaszttól megszabadult íróí tehetséggel jelenik meg s egyszerűen felrepül írónő társai közül, akik Ujváry Krisztina óta, a Beniczkynéken át máig, kedves próbálkozásokat, ügyes szemfényvesztéseket produkáltak, vagy az igazi tehetségek kigubózatlan vergődéseit éreztették s igazi értéket csak egyes lelki helyzetekben adtak: mikor tehetségük váratlanul ragyogott meg, a köd résén át ráhulló napfényben ... A férfi mindig valami gyöngéd kegyetlenséggel nézi az asszonyt, ha az dolgozik. Mondják, hogy a parasztoknál a nőnek munkára való emancipálásra ősi hagyomány, de a parasztasszony, mikor egész napon át vergődik a dologban, felsóhajt: Egy öklömnyi fiú többet ér, mint egy falka asszony. Viszont vannak női munkák! Vannak olyan elvégezni valók, amelyeket férfi tízszeres munkaerővel, sőt semmi munkaerővel sem tud úgy megcsinálni, mint egy asszony. És a Kaffka Margit regénye után látom csak, hogy az írás: az életnek írásban kiélése éppen úgy lehet asszonyi lehetőség, mint férfiúi. A magyar társadalomnak azt a rétegét, amelyet Kaffka Margit írásban ád: soha senki így nem adta, nem is adhatta. Sőt az emberéletnek ennél különb, asszonyszemmel látott, asszonyélettel átélt, asszonytehetségen átfőzött extraktumát sem adhatták sokan: ez a regény, egy igazi írói tehetségnek szerencsés és boldog kiáradása.

A legfőbb érdekessége az én számomra az, hogy asszony írta. Hiszen remekműveket sokat olvastunk, olvasás közben soha sem éreztük azt a zavaró motívumot, hogy: hogy lehet az életet ilyen abszolút módon élni az íráson át, ez egy évezredek óta elintézett kérdés, amit mi már készen kaptunk. Vannak írók, akik meg tudják tenni s ebben állandóan összehasonlításokra is fel vagyunk fegyverkezve. De asszonyok még eddig nem szerepelnek a világirodalomban, legalábbis nincsenek női Homéroszok, Danték, Balzacok, Jókaiak. Sappho a gazdag és dús görög irodalomban a kivétel a szabály alól. S valahogy a többi írónő is így tűnik fel az átlagos megfigyelő előtt, akadhat egy-egy asszony is, aki a maga szűk határain belül képes arra, amire millió férfi: a költésre. De én most egész természetesnek látom, hogy a nők éppen úgy tudjanak írni, mint a férfiak. A múltban nyilván azok a nők az igazi írónők, akiknek a nevét nem ismerjük, s akik nem írtak. Most megéreztem a belső létbeli különbséget a férfi és nő író közt. Még jobban rájöttem, hogy mennyire igazság az, amit én az írás bázisának tartok s amit eddig nem mertem ki sem mondani, mert nem esztétikai, hanem pszichológiai magyarázata annak, hogy az író ír. Az én érzésem ez: aki az életét írásban tovább tudja élni, az író. Ez az egész. Azok az esztétikai magyarázatok, hogy a művészet az élet megörökítése, vagy esztétikai törvények szerint való utánzása, kifejlesztése stb. mind csak másod-, harmadrendű következményei annak a ténynek, hogy az író s általában a művész az igazi életét művészetében éli ki. Legjobban éppen a regényírónál figyelheti meg ezt akárki, mert a regény a legszabadabb formája a művészi életnek. A versíró már olyan szigorú formabeli zártságban teszi ezt, mint akár a festő, a zenész. A regényíró még a drámaírónál is sokkal szabadabb. Neki igazán alig van mesterségbeli gátja. Csak éppen annyi van, hogy legyen egy kis külső segítsége az áradás kormányzására. Mert egy művésznek nem akadály az anyag, amiben ki kell fejezni magát, sem az évezredek alatt kifejlődött kifejezési formák, amelyek látszólag megkötik szabadságában. Sőt ezek olyan kényelmes segítségek, amelyek állandóan támaszul szolgálnak, olyankor is, mikor mindenestől meginogna, ha magára volna hagyatva. Ezek a formaszerűségek teszik titokzatossá és imponálóvá a hozzá nem értők előtt a művész munkáját, pedig egészen más abban a titokzatos és imponáló: ezeket meg lehet tanulni, s az igazi művész ezekre olyan mértékig, amennyi kell neki, játszva jut el; a lélek az, amely megelevenít! Ez a csoda és ezt nem lehet meglátni annak, aki nincs közel maga is a csodalátáshoz. A regényírónál van a legkevesebb technikai boszorkánykodás, azért úgy tetszik ő belé láthat legjobban belé a néző. A Kaffka Margit regénye pláne mindjárt meg is világítja nemcsak a regényíró lelki munkáját és újat élő belső csodáját, de mindjárt azt is, hogy mi különbség a férfi és a nő közt ezen a téren, ebben a munkában.

Kaffka Margit a bibliai olajos mécsest vette kezébe, amely örökké ég, mert az örökké teli korsóból táplálja. Ennek a mécsesnek a fényénél végig megy az életen. A fény kisded erejű, de valódi fény s megvilágítja a kört, ahol elhalad vele. Igazi életet és igazi lelkeket. Ha Kaffka Margit férfi volna, első természetes gondolata azt lett volna, hogy ezt a fényt felakassza valahová magasra, hogy bevilágítsa azt a területet, amelyen neki el kell végeznie a dolgát. S akkor nekidűl és egyénisége szerint, rendszeresen, pedánsan, vagy szertelen módon s rohamos felgerjedéssel végezze ezt a dolgot. Az az egy a fontos, hogy a karakterisztikum férfi íróra az, hogy valami magasabb szempontból akarja megvilágítani az életet s elejétől végig bizonyos távlatokat ad s egymáshoz való arányaiban óhajtja beállítani az embereket s dolgokat. Föl lehetne talán tenni, hogy Kaffka Margitnál ez itt csak egy esetleges forma; a regény formája ugyanis az, hogy egy idősebb asszony visszanézve életére, gyerekkorától a máig, sorban elmondja a vele történt eseményeket. Ebből mindenesetre sok minden következik, hiszen nincsen szervesen megépített élet, a múlt legmegrázóbb, néha legfontosabb eseményei végül csak epizódoknak tűnnek fel. De ez az epizodikus előadás minden szavában, minden gondolatában, helyzetében annyira magában viseli az asszonymesélő általános egyéniségét, hogy a nagy általánosságban is föltétlenül kell, hogy jellemző legyen az asszonyíróra. Előre elképzelem, hogy lesznek kritikusok, akik megfogják róni a regény konstrukcióbeli lazaságát, ahelyett, hogy férfiszokás szerint fölényesen mosolyogva, de szerető melegséggel néznék az asszony lelki teremtettségének másféleségét. Egy női Herkules nem lehetne borzalmasabb szörny, mint egy női művész, aki a leghatalmasabb férfiú kvalitásoktól duzzad.

*

Zola meg akarta teremteni a kísérleti regényt. Tudósok hamar kinevették érte, még komolyan cáfolni sem tartották szükségesnek: a regényben az író nem kénytelen számolni a valósággal, a képzelet úgy viszi, ahogy ő akarja. Pedig meg vagyok győződve felőle, hogy Zolának igaza van: az igazi regény és éppen a regény sokkal inkább, mint akármely más művészi termék, kísérleti vizsgálata az életnek. Abszolút tudományos értékű kísérleti regények a Tolsztoj regényei, a Goncsárov Oblomovja, Dosztojevszki, Dickens, a Jókai Új földesura és számtalan más író más műve: minden igazi író igazi regénye kísérleti regény, mert az író a regényt olyan föltétlenül éli át, mint általában az ember az életét s a regényalakokra azok a tudósok, akik az emberi lelket vizsgálják, éppen olyan komolyan kellene, hogy tekintsenek, mint a nekik saját tapasztalásaikon és tudományos vizsgálódásaik alapján feltárult emberi lelkekre. Ezekből a regényalakokból egész nyugodtan vonhatnak le igazságokat, mert az igazi író nem is tudna mást adni, csak igazságot. S ezek az alakok változhatatlanul élnek, míg a tudós által megfigyelt emberi lelkek minden pillanatban ki vannak téve még millió meg millió lehető ok befolyásának, amelyek szakadatlanul veszélyeztetik az eddigi eredményeket. Senkinél sem éreztem jobban az élet igazságát a regényalakokon át, mint Kaffka Margitnál. Az író ugyanis nem levegőből dolgozik, hanem a valóságból. Az író már a maga belső kísérleti kutatásait dolgozza fel. Az író a viviszekció alapján áll: az élet ránézve a laboratórium, ahol ő maga, mint szereplő éppen azért olyan idegen, mert az agya szakadatlanul egy külön, önző munkát végez: fotografál, boncol, elemez, csoportosít, feldolgozza kész anyaggá a lénye bűvkörébe került létet. Mikor megírja a művét, már csak a kisebb és könnyebb részét végzi a munkájának: a kész eredményeit adja közre. És ezek az eredmények éppen olyan megbízhatók, mint a tudósok más formájú munkásságának az eredményei: ezért az egész egyetemes emberiség javára szolgáló értékek.

*

Mit ád Kaffka Margit ebben a regényben? ...

A mese a következő:

Adva van egy asszony, aki a magyar dzsentri faj terméke. Egy nagyon komplikált egyéniség, amelyen át az egész magyar középbirtokos úri osztály lehetőleg minden erényével és hibájával tükröződjék. Hogy születik meg ez az egyed, már tönkremenő szülők viszonyából, hogy nyílik meg testi-lelki egyénisége, hogy virágzik ki természetszerűen kérész virágzásra egy idegen faj erősebb fiának felfalása árán, aztán hogy hull az élet nyomorába, hogy vergődik végig évtizedek sáros könyörtelenségein, hogy utódait itt hagyja maga után egy másféle megélhetésre és új viszonyok közt új érvényesülésre szülve és nevelve.

Kínos és szomorú probléma: de az 1880-1910 közötti magyar élet legtipikusabb problémája.

Ha ki volna már fejlődve a tudománynak az az ága, amely a szociális élet örök igazságait s esetleges fejlődéseit kutatja: ebből a regényből sokkal több törvényszerűséget vonhatna le, mint magából az életből. Ez a regény nem fotográfiája, nem absztrakt megrögzítése a magyar élet megírt rétegének, hanem maga az az élet. Ennél magasabb fokra már nem emelkedhetik a valósításban senki. És a regényben ez a legfontosabb, ehhez képest minden egyéb mellékes szempont.

*

És hogy van ez megírva, milyen asszonyian. Soha még senkinél nem éreztem, hogy a regény objektivitásának dongáit ilyen erős líra feszítse. Mint az újbor, forr és pezseg ez a líra és néha szinte kábít a belőle kiáradó szénsav. Minden írás, ami művész tollából ömlik: vallomás, de ez az írónő túláradó őszinteséggel él át minden gyötrelmet és kínt és kevés kis örömet, ami életében közvetve, vagy közvetlenül belecsapott szíve húrjaiba. És ezeken a zengő lelki húrokon soha nem érezni az életrajz fahangjait: ez mind poézis. Vérző sebajkú líra, amely az életet sírja: de azt az életet, amely itt a regényben árad, duzzad, dagadozik, sodor. És micsoda különös asszonyi líra. Folyvást látnom kell a nőt, aki szabót, fodrászt s minden szépítő mesterembert felhasznál, hogy gyötrelmekig, halálig hajszolt, cafatokba tépett lelkét a világ előtt eltakarja. Mintha el lehetne takarni ... És amellett sosem tagadja meg magától az örömet, hogy ekkor is, a szenvedések lázában is gyönyörködjék magában. Így férfi nem írt soha: ez az igazi asszonylélek speciális hangja.

*

Nem is arról szólok, hogy e regény bámulatos igazi anyaga az asszonynak, a nő ismeretének. Inkább érdekel most az, hogy az írónő milyen asszony marad az asszony megírásában is, a férfi meglátásában is. Ami nekünk, férfiaknak fontos, azon az asszony átsiklik. Példátlan elnagyolások olyan pillanatokban, mikor a férfi minden erejét megfeszítené a kimélyítésre. Az egész regény legbriliánsabb esete, amikor a regény derekán a férj agyonlövi magát, mert kigázolhatatlan örvénybe került, mert nem tehet mást, mert az egész lénye egy olyan idegen világ taposómalmába jutott, ahol nincs helye s ahonnan nincs szabadulása; s az a pillanat, mikor erre rájön, egy szubjektív rémes visszhangú választási bukás után: ez egy olyan jelenet, amit csak asszony írhatott meg, mert csak asszonytól telik ki, hogy a legfontosabb pillanatokban igazán ne halljon egyebet a gyerek kanálzörgésénél és ne gondoljon mást, mint ezt:

»Éhes is lehet reggel óta! - s örültem, hogy jól eszik.« A férj feláll, hogy egy percre az irodába kell benéznie. »Intettem, hogy várjanak a hússal. Hallgatva ült a társaság; kinéztem az udvari ablakon és láttam az őszi, kusza kertet, a vedlett udvart dércsípte virágszőnyegével, olyan szomorú, szomorú volt. Hűvös nap volt és a szobaleány egy lapát szenet hozott be éppen, hogy a kályhába tegye. Mikor az előszobába ért vele, láttam, hogy a nyitott ajtóban összerezzen és földre ejti mind. Ő tisztábban hallotta a lövés zaját.

Mind felugráltak ... Az ajtóban én összeestem ... Nem tudok a többiről ...

Akkor ... ott mindennek, mindennek vége lett.«

Az embernek nyitva marad a szeme és bámulva néz szét. Ekkora egyszerűsítés: ez dinamikai különbség a férfi és a nő között.

*

Az egész regénynek legerősebb erejű része az asszony második házasságának megírása. Hogy a házasságban két össze nem való emberi lélek, a közönynek, a gyűlöletnek, az állati durvaságnak mekkora határáig juthat el, azt az írók eddig nem igen merték megmutatni, de itt igazi asszonyszenvedély sistereg a házi veszekedésekben, látni a szegény, a leszegényedett úriasszonyt, egész nyomorúságos, érzésben aljassá lett, külsőségekre vadászó életével; látjuk a házsártosságot eredendő okaiban, az örök feszült ingerültséget összes kihatásaival; a gyerekek szerepét a szülők veszedelmében; a válás örök zátonyának kívánt rémét; azt a ki nem mondható, csak érezhető irtózatot, amely az ilyen házasokat s családokat bent megmérgezi s az egyeseket egymással és önmagukkal szemben is eltölti és amely életnek mégis, mégis megvan az emlékezés számára a maga szent melege: ezt a csudálatosságot sem írhatta volna meg férfi így soha, mint ahogy nem azt az igazi asszonyéletet, amely ugyanaz a gyerekkor játékaiban; az ifjú lánygyermek üzekedő érzéseiben; a bámulatos, szinte nyers szagú báli emlékekben, a házasság üzletének intuitív lebonyolításában; a fölfelé lihegve vergődő, szereplő asszony megalázó győzelmeiben; a megsemmisült hatalom után hoppon maradt nő új vadászataiban; a férje halálára spekuláló gyötrődésekben s a látszólag békében, de igazán pokolban égő asszonylélek aggkori tunyaságában.

*

És hogy Kaffka Margit a Színek és évek hosszú és gazdag lapjait megírta: ez a magyar irodalomnak egy rendkívül becses gazdagodást jelent.

De az a tény, hogy Kaffka Margit eljutott ehhez a regényhez, egy kiváló írói egyéniség belső pompás kifejlődésén kívül, azt hiszem valami kortörténeti dokumentum is: hiszen a szemünk láttára nőnek a legfiatalabb írónőink hivatásszerű női írókká.

Talán ebben a mi furcsa korunkban, mikor - ha nem forradalommal is, de forrongással van tele a legifjabb generáció - s mikor az ifjú férfiak egyszerre csakúgy buzognak a lírától: az elbeszélő irodalom a nőket fogja megragadni. Kaffka Margit regénye nemcsak nagy siker, de nagy ígéret is erre.