Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Figyelő · / · Disputa
Mindenütt a világon, ahol sajtó van, nem olyan persze, amely grafomaniakus öreg urak és túl ifjú legények tollpercegtető szenvedélyét szolgálja, hanem nagy anyagi erőre szoruló igazi sajtó: komoly szerve politikai és kulturális törekvéseknek, nevetséges anakronizmus volna, ha valaki megfizetettséggel vádolná az újságokat, vagy ha akadna sajtóorgánum, amely mentegetőzik, amiért áruba bocsátotta publicitását. Nálunk, sajnos, sem ez a vád, sem a nyomában támadó kimagyarázkodás nem tartozik az anakronizmusok közé. Sőt. A vád még egészen friss, nem is olyan rég hajtott ki s éppen mostanában virágzásának korát éli. Viszont a magyar sajtó még csak most köszörüli a sarlót, amellyel majd szépen garmadába tarolja ezeket a panaszokat.
Panaszok, amelyek egy régi-régi hibának talajából nőttek ki. A hiba visszanyúlik abba a romantikus korba, amikor néhány magyar rajongó szomorodva látta, hogy itt még mindig az "extra Hungariam" igazsága járja, holott másutt kultúrmunka folyik, írók vannak, művészek vannak s ami a legfőbb: közönség van, amelynek számára ezek az írók és művészek dolgozhatnak. És akkor azok a szegény magyar rajongók nagyon elszégyellték a mi elmaradottságunkat. Nagy esküvésekkel az életüket szentelték annak, hogy tömegeket riasszanak fel otthon, és hogy aztán sebes iramodással vessük magunkat a haladó külföld nyomába ... A nemes példát felismerni és követni mindig bizonyos idealizmust kíván. Idealizmusnak nem is voltak híján ezek a nagy ébresztők s már most azon fáradoztak, hogy a közönségben ugyanazt a szentimentális érzést ébresszék fel, amely őbennük olyan hatalmas erővel dolgozott. A szentimentalizmus ott szunnyad mindenkiben, és a számításban, ezen a ponton, nem is volt hiba. Veszedelmessé csak akkor vált, mikor az idealizmusánál megfogott közönség, amely jelszavakon indult el és eszményektől volt mámoros, bájos naivitással megkívánta, hogy akik az ő újszülött művészi és szellemi igényeit elégítik ki, szintén idealisták legyenek. Értsd: érjék be az ideáljaikkal. Az eszményeikből táplálkozzanak, az ihletük lángjánál melegedjenek, lakásuk pedig úgyis ingyen van a helikoni berkekben ... A tanítót elnevezték a nemzet napszámosának, az írót a Múzsák kegyeltjének, a színészt Thália papjának. Ezzel a frazeológiával fizették ki őket, mint a jószívű részeg, aki az éhezőnek boros kulacsot nyom a kezébe, ahelyett hogy kenyeret adna neki, húsról nem is szólván ... Azzal pedig nem törődtek, hogy a nemzet napszámosának mindene van, csak napszáma nincs, a Múzsák szegény asszonyságok, akik csókon kívül mást nem adhatnak kegyeltjeiknek, Thália papjainak pedig nem fizet az eklézsia ...
Az az akkori félszeg idealizmus, naiv balhit pedig megmaradt sokáig, szinte máig. A magyar közönség még csak most kezd kibontakozni belőle, és még csak most kezd hozzá törődni ahhoz a gondolathoz, hogy a színház: üzlet. Hihetetlenül sokáig ringatózott abban az édes illúzióban, hogy a színház szentély. Hitt ebben az illúzióban, amely szintén annak a régi fellobbanásnak volt egy utolsó maradványa. Éppen úgy, mint az a másik tévedése, hogy az újságtól okvetlenül távol kell lennie mindennek, ami üzlet, vagy ami üzletre emlékeztető. A színházakról való balhitétől - a legutolsó években - valahogyan szabadulni tudott a közönség, elhitte, hogy a színház is anyagi nyereséget hajszoló üzleti vállalkozás. Hitte, mert látta, hogy a színházak szintén reklámmal dolgoznak. De az újság az nem beszél magáról, nem dolgozik síppal-dobbal, csábmosolyú primadonnákkal s éppen ez a nemes egyszerűségük volt az, ami a közönségben ébren tarthatta az újságvállalkozás idealista voltáról való tévhitet.
- Enfin vint Malherbe. - énekelte Boileau, és mi is elmondhatjuk: végre jött egy obskurus képviselő s azóta is jön minden esztendőben kettő-három, aki a parlamentben kipattantja a nagy titkot, hogy a lapoknak a szerkesztőségen kívül kiadóhivatala is van, amely igyekszik az újságból pénzt, minél több pénzt csinálni ... Ilyenkor az ajkakon felsír a keserves jérum, felzúdulnak a korrupt sajtó ellen, amely minden ujjnyi helyet megfizettet magának, amit az újságpapiroson a mások érdekei, vagy hiúságai legyezésének számára átenged. A közönségen pedig a csalódás moraja fut keresztül, amikor ezt minden évben újra meg újra megtudja. A magyar sajtó pedig ilyenkor mindig szemérmesen pirul, mentegetőzik, bocsánatot kér és szinte félénken emlegeti, hogy ez így van rendjén, így van mindenütt a külföldön is, sőt nálunk a publicitás még mulatságosan olcsó ahhoz képest, ahogyan a külföldön mérik ezt az értékes portékát.
Bizony olcsó! Tessék megnézni a "Matin" című párizsi újságnak most érkező számait, amelynek utolsó oldalán a hírhedett francia világlap öles annonceon hirdeti, hogy a hasábjainak nincs egyetlen sora sem, amelyet ne adna bérbe. Odaadja a publicitását és azt a szuggesztív erejét, amellyel az újság nyomtatott betűje hat az olvasóra. Bérbe ad mindent, és nem titokban, hanem nyíltan. Akárki jön, bizonyos összegű pénz ellenében övé a Matin bármelyik helye, bármelyik oldal bármelyik hasábján. Az újság: színház, a helyeknek benne megvan a maguk szabott ára. Vannak páholyai, zsöllyéi, emeleti székei és állóhelyei. Bő támogatásért esd: az Igazgatóság.
Az állóhelyei; az apróhirdetések. Ára soronként egy frank ötven. De, aki beljebb, előkelőbb helyre kívánkozik, csak tegye le a garast és megválthatja. Például a negyedik oldalon egy sor ára négy frank, a harmadikon nyolc, a másodikon tizenkettő, az elsőn huszonöt. És a Matin számára hirdetés minden, nemcsak az, amikor valaki a portékáját kínálja, vagy amikor gyakorlott gépírónő állást keres. X úr megnősült és azt kívánja, hogy családi boldogságáról tudomást szerezzen a világegyetem. Óh, nagyon szívesen. Az ára soronként húsz frank. Ugyanannyit fizetnek Y gyászoló örökösei is, akik azt akarják, hogy a Matin szárnyai vigyék szét a gyászhírt. A kitüntetések elregisztrálása is sarcot jelent, nem kevésbé a bálok, szoárék, stb., amikről a magyar lapok olyan nobilis előzékenységgel szoktak írni egy puszta meghívó árán. De még nincs ám vége. Azt hiszik a színházak ingyen élvezik a lap publicitását? Ohó, szó sincs róla. Annak is meg van az ára: soronként négy frank. Óh, színházdirektor úr, ön, aki beküldi kommünikéit a budapesti lapokhoz és korruptsággal vádolja néhanap ezt a sajtót, áldja a végzetét, amiért idevetette Budapestre és nem Párizsba, ahol minden kommünikéjéért jó néhányszor tíz frankokat fizethetne. Mert nem ám a Matin az egyetlen párizsi lap! ... És fizet a lóverseny is, a képtárak, a könyvkiadók, fizet mindenki, taksa szerint. Az újság: közlekedő eszköz, elvisz mindenkit, elvisz mindenhová, válogatás nélkül. Csak a taksát tessék érte megfizetni.
Néhány hét előtt Párizsban volt dolgom s többek között ellátogattam az egyik nagy bulvár újság szerkesztőségébe. Az illető újság színházi rovatvezetőjével kellett beszélnem. Mialatt nála voltam, bejött a szobájába egy másik látogató és tekintet nélkül arra, hogy beszélgetésüknek avatatlan fültanúja is van, keserves panaszkodásban tört ki. A panaszos szavából hamarosan kihámozhattam, hogy ez a szerencsétlen és kesergő ember - színházigazgató. Kétségbeesetten jajongott, amiért az újság egy idő óta nem közli többé az ő kommünikéit. Az újságíró mentegetőzés helyett a vállát vonogatta és ezt felelte:
- Nem tehetek róla, kedvesem. Engem a kiadóhivatalból figyelmeztettek, hogy ne adjam többé az ön kommünikéit ... Úgy látszik önnek súlyos elintézetlen ügyei lehetnek az adminisztrációnkkal ...
A színházigazgató egy pillanatig megilletődve hallgatott, aztán a legnagyobb hidegvérrel, zsén nélkül, mint aki a világ legtermészetesebb dolgával hozakodik elő, így szólt:
- Nézze, igaz hogy tartozom, és hogy nincs most pénzem ... A színházak mind rosszul mennek ... Fizetni nem tudok, de van egy jó tippem ... Egy üzlet ... Most Párizsban van Izadora Duncan és színházra tárgyal, mert fel akar lépni. Duncan fukar nő, aki jótékony célra egyetlen sou-t sem adna. De ha önöktől elmegy valaki hozzá, egy csinos, ügyesen beszélő fiatalember és beszél vele, hogy hozzák a képét, s egy interjút vele az első oldalon, esküszöm, Duncan szívesen fizet érte tízezer frankot ...
Tágra nyílt szemmel néztem most ezt a két embert.
- Rendben van - felelt nyugodtan az újságíró. - Majd szólok a dologról a kiadóhivatalunk igazgatójának, és ha csakugyan sikerül, amit ön ajánl, bizonyára törölni fogja az ön tartozását és adjuk majd a kommünikéit tovább is ...
A panaszos direktor ezután elégedetten távozott, mint akinek csepp kételye sincs, hogy az ügye a lehető legjobban el van intézve. Én pedig elgondolkodhattam rajta, hogy az efféle üzlet nálunk mennyire ismeretlen, és mégis mennyire szeretik kipellengérezni a sajtónk állítólagos megfizettségét.
A mi primitív viszonyaink következménye, ha nálunk panaszosan emlegetik, hogy a lapok publicitását meg lehet és meg kell fizetni. A közönség megijed ettől a cinizmustól, amely nem is cinizmus és még kevésbé korrupció. Ellenben az a megijedés, az a mindenáron való szépíteni akarása egy naiv meg nem értésnek, ez nagyon is közel van ahhoz, amit szégyellnünk szabad, lehet, sőt kell. Mercier, a forradalmi Párizsnak ez az egykori kiváló krónikása feljegyezte egy mulatós kedvű angol főúrnak tréfáját. Ez az angol egy napon a Pont-Neuf-ön mint csodadoktor jelent meg, aki - rejtélyesen és nagy titokban - panacaeat árult minden betegségre. A közönség szétkapkodta drága pénzen a Mylord minden értéktelen kotyvalékát. Másnap ugyanaz a lord a tegnap beszedett pénzzel újra megjelent a hídon, most azért, hogy a pénzt ingyen szétosztogassa. És mi történt? Amikor mint kuruzsló hamis szert árult, hittek neki és vették az orvosságot, de amikor mint lord jött, hogy igazi pénzt osztogasson, senki se hitt a szavának és bekísérték a conciergerie-be.
Ha a mi lapjaink ma nyíltan és igazán megfizettetnének maguknak minden szolgálatot, amit magánosoknak tesznek, szóval teljesen igaz járatban lennének, mint volt a lord, amikor pénzt osztogatott, vagy a Matin, amikor kifüggeszti publicitása árát, nálunk az emberek hite talán végleg megrendülne az újságok tisztességében. És inkább azt kívánják, hogy az újságjaink, mint csodadoktorok jelenjenek meg, akiknek panacaájuk van mindenre, de a kuruzslószert, amit adnak a publicitásukat, titokban árulják, hogy meg ne tudja senki.