Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Figyelő
Határozottan imponáló az a szívósság, mellyel ez a fiatal ember az irodalomhoz ragaszkodik, soha tehetségtelenséget többször és erélyesebben meg nem fenyítettek mint éppen Farkas Pálét, soha hangosabb hahoták nem fogadtak irodalmi műveket, mint Ghiberti grófot és testvéreit. Farkas Pál azonban rettenhetetlen. Most már átélései is vannak, temperamentuma is megnyilatkozhat. A varsányi csatában - a Magyar Színházban került színre - bosszújának állít máglyát, melyen fölégeti mindazokat, kik érvényülésének útját állták. Hogy is mondják csak? »epébe mártott toll«, »maró gúny« ... A szociológusokról, kik nem kívántak vele egy teremben tartózkodni, bebizonyítja - maró gúnnyal - hogy kabáttolvajok, az írókról a modernekről - maró gúnnyal - hogy agyalágyultak, s végül egy főhadnagyról ... - arról, aki a végén megkapja a gazdag hősnő kezét - hogy Farkas Pál tulajdon gyermeke, csak éppen hogy a világ előtt szerénységből titkolta. De azért rögtön ráismerni, mert a szerencsétlen főhadnaggyal éppen olyan zagyvaságokat mondat, mint a szociológusokkal és írókkal - amiről azonban az író nem tehet. Mert hiszen senki sem bújhatik ki a saját bőréből.
Nem igen van szavunk ez alkalommal szerzőhöz. Elvégre ő azt csinálja, amit tud; s aztán nem először csinálja: hozzászokott. De a színházhoz volna szavunk, mely e sületlenséggel előhozakodott - s a színészekhez, kik eljátszották. Nem tudom, hogy a színházi szerződések adnak-e jogot a színészeknek arra, hogy valamely szerepet visszadobjanak. De meg vagyok győződve, hogy ha Sebestyén a Farkas darabjában neki kiosztott szerepet visszautasítja - és minden rátartó színésznek, de különösen Sebestyénnek ez kötelessége lett volna, mert intelligens színész - nincs az a bíró, ki ezért elmarasztalja. Elvégre ez a jogos önvédelem esete. A darabhoz és szerzőjéhez méltó kritikát írt Kézdi-Kovács László.