Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Réti Ödön: Zorka
Megkezdődött az iskola. A tanulók félénk komolysággal ültek helyükön. Erdőssy mosolyogva nézett reájuk, a fiúk visszamosolyogtak és kész volt a barátság. Megszerették az »új« tanárt az első órán, de nem úgy az új igazgatót.
Ahogy Jaksa előre megmondta, őt bízták meg a fiúiskola igazgatásával. Csak egyben csalódott: a leányiskolát tovább is meghagyták Csapó vezetése alatt. Az új igazgató erélyesen hozzáfogott a tanulók fegyelmezéséhez. Ha belépett valamelyik osztályba, a növendékek, mintha dróton rángatták volna őket, egyszerre álltak fel és aztán egyszerre ültek le és egyformán elsápadtak, ha az új igazgató olyan nagyon felhúzta a szemöldökét, hogy a szeme fehérje csak úgy világított.
Vörös Jancsi, aki mindenkire talál valami csúfnevet, de azért nem haragszik meg rá senki, azt mondta: Gyerekek nem nézhetek erre az emeletes szemű emberre.
Persze, hogy ezután emeletes szemű lett az igazgató neve.
A leányiskolában is megkezdődtek az előadások és evvel kapcsolatban a rendes és rendkívüli tantestületi gyűlések. Itt ismerkedett meg Erdőssy tanítónő kollégáival.
A legrégibb tanítónő, Rácz Emma a »bennlakó kisasszony« határozottan csinos lány volt. Nyúlánk, ábrándos nézésű. A másik: Zsófia kisasszony is csinos volt. Inkább zömök, mint karcsú és a nagy egészsége valósággal beteggé tette. Pedig elhatározta, hogy valakire irigy lesz, a tanítványaival meggyűlölteti magát ... egyéb fizikai soványítókat már régóta használt, de hiába. Aztán az arcáról sem akartak fogyni a pattanások. Domokos Berta, a harmadik tanítónő, kézimunkát tanított. Hogy ő milyen volt? Szép-e vagy rút? Egyik sem a kettő közül. Ő a külsőt tekintve azok közé tartozott, akiről azt szoktuk mondani: hát mit mondjak róla?
Csapó igazgató a tanítói ülések elnöke, megnyitotta az ülést.
A bennlakó kisasszony szemközt ült Erdőssyvel. Szép metszésű barna szemeinek bársonyos tekintete gyakran suhant át az ifjú arcán.
Ahhoz a simogató, cirógató nézéshez csak egy cica dorombolása lett volna a hozzáillő kíséret.
Zsófia kisasszony észrevette ezeket a pillantásokat és elhatározta, hogy irigy lesz.
Különben ő a bal arcát fordította az új kollégája felé, mert azon aránytalanul kevesebb volt a pattanás ... Sok baja akadt egy tollszárral, amelyet csak huzamosabb próbálgatás után tudott bemártani a tintába, mely aztán rögtön kifogyott a tollból.
Szép kicsi, hófehér, gödröcskés keze volt, gömbölyű, a végén kissé felhajló ujjakkal. Nem volt azon egyetlen pattanás sem, de szeplő sem, csupán egy ametisztes gyűrű volt a kisujján.
A bennlakó kisasszony egy selymes gúnypillantással áttekinté az ellenséges tábor hadműveletét: a bal profilt, a kezek játékát s még simogatóbb, még kenegetőbb tekintetet küldött útnak, hosszú, sűrű szempillái közül.
Erdőssy csak könyvből ismerte a nőket.
A novellákból és a regényekből megtanulta, hogy rejtélyes szfinx a nő, akit megismerni nem lehet. »Ma édes, mint az akácméz, holnap márványszobor, most kegyetlen, gyűlölködő, aztán epedő, szerelmes. Sír, nevet egyszerre és mindennap más, mint tegnap volt.«
Most mindezek nem jutottak eszébe. A bennlakó kisasszony pillantásai megbizsergették a vérét és a Zsófia kisasszony gödrös kezecskéjét szerette volna egy kicsit megcsípni. Csak egyszer egy pillanatra. Ennyi volt az egész ...
Hanem másnap, mikor belépett a negyedik osztályba és végig kellett mennie két padsor között, hogy a katedrához juthasson, úgy érezte magát, mint a színész, ki először lép a színpadra.
A kezdő színész lámpalázához hasonló érzés fogta el: nem látott a közönségből, a harminc leányból semmit, senkit.
Elfogódva kezdte meg előadását a magyar irodalomból. Csend volt az osztályban, szokatlan csend. A leányok lélegzetüket visszafojtva hallgatták a szépséges meséket, úgy vélték, mesét hallanak ...
Erdőssy nem ismert a saját hangjára, maga is gyönyörködött benne, s amint beszélt, beszélt, felizgatott képzelete szép alakba öltöztetett nemes gondolatokat.
A leányok pedig mozdulatlanul lesték minden szavát, sápadtak voltak és szemük csillogott.
Erdőssy észrevette a hatást, amelyet előadásával a leányoknál felidézett. A büszkeségnek azt a különös gyönyörűségét érezte, amelyet csak egy ifjú tanár érezhet bimbókorukat élő lányok között.
Leányok között, kiknek szíve titkon, remegve dobog, kiknek lelkében már erős tusát vív a szerelemre vágyás érzete a kötelességtudással, a tanulói alázatossággal.
Szólt a csengő. Vége volt az órának.
Az udvar hangos lett a kitóduló leányok zajától. Játszó és táncoló csoportok alakultak hirtelen, egymásnak beszélve, egymásra nem hallgatva: kiáltoztak, kacagtak, sikongtak.
Az igazgató barátságos erőszakkal magával cipelte Erdőssyt.
- No, kolléga úr, - mondta - most együtt láthatja őket mind. Most nincsenek beszorítva a padokba, ahol nem látszik belőlük más, mint a fejük. No, meg a derekuk. Az igaz, hogy ez is ér valamit ... annál, akinél. Példának okáért, nézze meg azt a kis, gömbölyű teremtést, azt a rózsaszínű ruhást, nohát, én azt mondom: ennek a leánynak olyan csípője van, hogy aki egyszer látta, tízezer közül is azonnal felismeri. Kár, hogy a nagy leányok úgy elbújnak előlünk. Látja kérem azt a göndörhajút, aki most jött ki a teremből? Nézze meg jól. Olyan lábikrákat még életemben sem láttam, pedig már sokat láttam. Az övét is láttam. Na, ne tessék olyan csodálkozva nézni reám, azért még nem kell mindjárt rosszra gondolni ... Lehet azt, csak tudni kell a módját. Mi van ma? Kedd! Holnap szerda, holnapután csütörtök. Tehát holnapután lesz a negyedik osztálynak tornaórája ... Ez a titok nyitja. A tornaruha! Ha nincs más dolga, jöjjön el majd három óra után a tanácskozóba. Az ablakon keresztül kényelmesen láthatunk mindent. A bennlakó kisasszony tanítja őket. Ő is tornaruhában van? Szeret nevetni?
Erdőssy elképedve hallgatta.
Az igazgató észrevételei folyton durvábbak lettek s beszédjét oly kifejező mozdulatokkal kísérte, hogy a leányok kíváncsian tekintgettek feléje.
Közelebb húzódtak hozzájuk, feltűnő módon sugdostak, egymást átölelve. A kisebb lányok körbefogták a két tanárt, a nagyobbak közül néhányan kacér pillantásokat küldtek Erdőssy felé. Csapó még mindig beszélt.
- Az igazgató úr leányát nem látom a játszók között - szólt Erdőssy, minden szavát hangsúlyozva.
- Az nem szokott kijönni, inkább olvasgat az osztályban - felelte Csapó. Bajuszát mérgesen tépegette és elhallgatott.
Nem messzire tőlük elesett egy táncoló pár. Az egyik gyorsan felugrott s a nagyobb leányok mögé bújt, a másik, egy kis pufók, szőke leányka, sietségében újra elcsúszott, s estében rövid szoknyája arcára borult.
Ijedt kiáltozással rugdalt a levegőbe.
A leányok sikoltoztak, kacagtak, míg egy nagy, barna leány odaugrott, s felkapta a kapálódzó gyermeket.
A kisleány egy hirtelen tekintetet vetvén a férfiak felé, sírva futott az osztályba.
Csapó kacagott.
A leányokat kiáltozva biztatta, hogy valami játékot kezdjenek.
- Mit játsszunk igazgató úr, mit kérem, mit, mit? - kiáltozták jókedvűen.
- Tudják maguk, úgy összefogódzni, úgy körbe, na rajta, hamar tudják maguk!
A leányok egymás kezét szorosan megfogva, körbeálltak és egy indulószerű éneket énekelve, forogni kezdtek.
- Hát maguk, Irénke, meg Zorka, nem játszanak? - kérdezte.
Kadocsa Irén, ugyanaz a leány, aki az előbb a kis Sajgó Vicát felsegítette a földről - nemet intve tovább sétált barátnőjével, a szép Zorkával, aki félénk pillantással haladt el Erdőssy mellett.
Fejüket hátravetve, mellüket kifeszítve merev tartással forogtak a játszók. A fiatalabb leányok teljesen átengedték magukat a játék okozta gyönyörűségnek: az idősebbek szégyenlősen mosolyogtak, az arcuk kipirult, szaggatott, felcsattanó hangon énekeltek s amint forgás közben szembekerültek Erdőssyvel, mindig merészebb pillantásokat vetettek reá. Szédítő gyorsasággal forogva testük hátrahajolt, tölcsér alakot vett fel a játszók gyűrűje s mintha a nagy sietség, amellyel körbekeringtek, csak arra való lett volna, hogy szembenézhessenek ifjú tanárjukkal, erejüket megfeszítve vitték egymást, csillogó pillantásaikat feléje röpítvén.
Az igazgató mohó tekintettel nézte a játékot.
- Már rég elmúlt tíz perc, igazgató úr - szólt mögötte a bennlakó kisasszony, ki most jött ki a tanácskozóból.
- De rájött a mulatás ezekre a leányokra - mondta élesen.
A leányok pedig, amikor észrevették, meglassították a forgást, a kisebbek nevetve rángatták egymás kezét, a nagyok komolyságot színlelve, szemérmesen lesütötték szemeiket.
- Elég legyen - kiáltott feléjük a tanítónő. - Elég volt!
- Csing, csing, sírt közbe az iskolaszolga csengője.
A leányok szétfutottak. A tanítónő és Erdőssy osztályaikba mentek.
Csapó kedvetlenül indult hazafelé. Messze künn lakott a város szélén: a Tisza utcában.
A Kereszt utca sarkán a »Szélmalom Sörcsarnok« előtt megállt, anélkül hogy észrevette volna. Ide szokott betérni egy pohár sörre, ha hazafelé ment.
- No, hát nem megálltam - mondta.
- Micsoda melegség ez, gondolta. Nyelve száraz volt: úgy érezte, mintha égne a belseje.
- És azért sem megyek be, mondta hangosan. Az utcán nem járt senki. Elhatározta, hogy nem megy be, hanem inkább vesz egy szivart a közeli boltban. Hirtelen megállt, de nem fordult meg. Tudta, ha szivarért visszamegy, nem tud ellenállni a kísértésnek. Szomorúan tett pár lépést előre. - Nevetséges, korholta magát.
Nem vagyok gyerek, miattam lehet itt akár száz kocsma, mégsem nézek feléje sem, ha nem akarok. De egy cigarettát csak nem vonok meg magamtól, nem vagyok én mostohagyerek.
Büszke tartással, anélkül, hogy jobbra vagy balra nézett volna bement a boltba. Ott bent meggyújtotta szivarját, egyet szippantott s újra eloltotta. Kiballagott. Haragosan nézett a kocsmára. Megvető pillantással mérte végig a falra festett perecet s a csorgó habú sörös poharat. Kalapját szemére rántotta, majd mintha üldözné valaki félénken körülnézett. Nem járt akkor azon a tájon egy lélek sem. Bement a kocsmába.
Öt óra volt délután, Csapó még nem ment haza. Felesége egy vézna cselédleánnyal ruhadarabokat meg konyhaedényeket szedett ki egy ládából. A legkisebb gyermeket Jozefin, a polgári iskolás leány tartotta ölében, ő maga újságot olvasott.
Két fiúcska: a hároméves Jóska a két évvel idősebb Vincével a nagy ebédlőasztal alatt játszottak.
Egy nagyobbacska leány az anyjának segített.
- Éhes vagyok! - kiáltozott Vince az asztal alól.
- Én is éhes vagyok - szólt a kisebbik.
- Hallgassatok, mindjárt hozza Adélka a kenyeret.
A fiúk elhallgattak, de a pólyás baba hangosan kezdett sírni. Jozefin letépett az újságból egy darabot, a kezébe adta és tovább olvasott. A kicsike rögtön a szájába gyűrte a papirost.
- Mikor jön már az az Adél? - szólt a nagyobbik fiú s előbújt az asztal alól.
- Mikoj jön máj az az Adéj? - ismételte a kis Jóska. Ő is kimászott a bátyja után.
- Én kenyejet atajot. Én nagyon éhesz vagyot ...
- Jézus! - kiáltott Csapóné.
A baba fuldokolva nyöszörgött nénje ölében. Jozefin belenyúlt a gyerek szájába s kipiszkált belőle egy újságdarabot.
- Te szamár, így vigyázol reá - szidta az anyja.
- A Jozefin egy szamáj, egy nagy szamáj - mondogatta a kis Jóska.
A kicsike megszabadulván a papírcsomótól torkaszakadtából sírt.
Jóska elpityeredett.
- Máj sohasem eszünk mondogatá. Lehúzta cipőjét, az apja szerteszét heverő ásványgyűjteményéből kiválogatta a legalkalmasabbnak látszó darabokat és belegyömöszölte.
- Mama - kiáltott Vince - nézze, mit csinál a Jóska! Na, nézze csak hamar. De mama, nézze már, siessen!
- Bánom is én, hagyj békével! - kiáltott az asszony.
A pólyás baba fülsértően bömbölt, Jozefin ismét leszakított egy darabot újságjából s odaadta neki.
- Mama, mama, - kiáltozott a Vince gyerek - nézze, mit csinál a baba!
A kisbaba kékült, zöldült s szánalmasan nyögdécselt.
- Jaj! - kiáltott az anya. Jozefin rémülten ütögette a kicsike háta közepét.
- Megfullad! - kiáltotta Csapóné kétségbeesetten.
- Megfullad! - mondta utána a két fiú érdeklődve.
Csapóné belenyúlt a gyermek torkába s nagy fáradtsággal kipiszkált egy újságpapiros gombócot. Aztán magához ölelte a kicsikét, aki végre egy fültépő sikoltással kezdte a lélegzetét szedni.
- Te zsivány, te gonosz! te! - kiáltott Csapóné a nagy leányra s teljes erejéből arcul ütötte.
Jozefin elszédült egy pillanatra, aztán szó nélkül kiment a szobából. Ki a konyhába. Elővette a nagy konyhakést és hegyét mellére illesztette, de ruháján keresztül érezvén a vas hidegét, utálattal csapta földhöz.
Égő könnyek peregtek végig orcáján. Majd egy zugból előkeresett egy könyvet és olvasni kezdett.
Benn a szobában a kis fiú türelmét veszítve, sírva kiáltozott:
- Éhes vagyot, enni atajot - mondogatta folytonosan, anyja szoknyájába kapaszkodva.
Vilma és Rózsika a két ikertestvér, akik ez ideig az udvaron játszottak, bejöttek és kenyeret kértek.
- Erigy lányom, menj Márta - szólt Csapóné - nézd meg, hol késnek azok a gyerekek a kenyérrel.
Márta, aki ez ideig az anyjának segített a fehérneműt elrakosgatni: elment, de csakhamar visszatért s magával vonszolt egy ordítozó, rúgkapáló kisebb testvérét, aki után egy még kisebb leány ballagott komolyan.
- Juliska elvesztette a pénzt és nem mert hazajönni - mondta Márta.
- Te haszontalan! - fakadt ki Csapóné s ráütött a remegő gyermekre. - Hol vesztetted el, te semmiházi? Keresd ki a zsebedet még egyszer.
A szepedő kis leány kifordította a zsebét.
- Te átkozott! - kiáltott reá az anyja és újra megütötte. A leányka keservesen kezdett zokogni.
- Te áttozott! - hadonászott a kis Jóska s feléje rúgott meztelen lábával.
- Menj azonnal, keresd meg a pénzt - szólt Csapóné s kituszkolta a szobából a bömbölő leányt.
- Én is elmegyek keresni - kiáltott föl élénken Vince - én isz elmegyek tejeszni - szólt a kis Jóska.
- Én is megyek, én is! - mondták a leányok és sírva, nevetve, vidáman kitódultak a szobából ...
(Folyt. köv.)