Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
Most következik egy fejezet, mely Kállay Béninek a Kelet Népénél való szerepléséről szól. Ez magában is érdemes volna a feljegyzésre s még inkább azzá válik, tekintettel arra a nevezetes cselekvési körre, mely később Kállaynak, mint miniszternek osztályrészül jutott.
Örültem, mikor b. 'Sennyey, a vele való megbeszéléseim során közölte velem a pártnak azt az óhajtását, hogy Kállay Béni, mint ún. lapvezér legyen megnevezve a Kelet Népén. Kállayval, mint belgrádi főkonzullal már 1871-ben levelezésben állottam s még régebben, mikor Mill Stuart »On liberty« című munkájának magyar fordítását egy szépen megírt esszészerű előszó kíséretében kiadta, én voltam az, ki e munkát és a hozzáírt előszót terjedelmes tárcacikkben méltattam. Kállay neve és szellemi közreműködése csak használhatott a lapnak. Mint felelős szerkesztőt egy közömbös nevet, a fiatal Komócsy Lajost (Komócsy József jeles költőbarátom öccsét) jelentettem be és neveztettem meg a lapon. Más név eleinte Kállayn kívül nem is szerepelt a lapon. Ennek oka az volt, hogy az új lapba a »Közérdeken« kívül Kecskeméthy Aurél »Magyar Politika« című lapja is beleolvadt. A köztem és Kecskeméthy közti etikett-kérdést az ismeretes Heine-féle humoros dal módszere szerint úgy oldottuk meg, hogy se a »Közérdek«, se a »Magyar Politika« szerkesztőjének a neve ne jöjjön az új lapra.
Kecskeméthy Auréllal már régóta a legjobb baráti viszonyban voltam. A hatvanas években egy hetilapja volt, ebbe is írtam cikkeket s ő azokra sokat tartott. 1872-ben megindult napilapja némi összeköttetésben állott Lónyayval. Tekintettel Kecskeméthynek a provizórium korában való szereplésére nem tartottam éppen szerencsésnek ezt az összeköttetést. Nem én kezdeményeztem mint sajtóvezető, de mint befejezett tényt szívesen fogadtam, mert Kecskeméthy egyénisége rokonszenvesebb volt előttem nem egy politikai aggszűz nagyképű erényességénél, amelyet az illető csak annak köszönhet, hogy soha sem jött kísértetbe. Kecskeméthy 1872-ben engem kért fel, hogy adjak nevet lapjának s én rögtön a »Magyar Politika« címet javasoltam. A keresztapaság révén több cikket írtam e lapba s mikor Kecskeméthy honoráriummal kínált, nem fogadtam ezt el, mert tudtam, hogy anyagilag nem áll fényesen a lap. Kecskeméthy finom modorban revanzsírozta magát. A Krisztinavárosban csinos háza és kertje volt. Egy-két barátommal többször ellátogattam oda. Akik az ottani élvezetes kuglizó-partikon részt vettek, azok közül már csak Ábrányi Kornél van életben. Ezekben a kedves háziasszony is részt vett s a játék után pompás vacsora következett s víg pohárcsengés közt fejeztük be az élvezetes estét.
Akkor nem sejtettük, hogy az enyészet angyala terjeszti ki szárnyait e kedves otthon fölött. Pár év múlva meghalt Kecskeméthynek szép viruló leánya. Azután meghalt Kecskeméthy felesége. 1877-ben meghalt Kecskeméthy maga. Rövid idővel később meghalt egyetlen hátramaradt fia. Néhány év alatt elsepertetett ez az egész boldog családi kör a föld színéről. Akik oly jól érezték magukat ebben a szép krisztinavárosi kertben, egymás után elköltöztek kissé kijjebb, abba a másik kertbe, a krisztinavárosi temetőbe.
De nem zárom e borús akkorddal a Kecskeméthyre való visszaemlékezésemet. Miért ne említeném meg, hogy ez a szellemes epikureus a 60-as években »Bécsi Híradó« című napilapot szerkesztett, mely szubvenciót húzott Schmerling sajtóirodájától. Az a rettentő kor, mikor minden elveszettnek látszott, politikai nihilistává nevelte a fiatal Kecskeméthyt. Annak az embernek, akinek a tollán kívül semmije sem volt, hibája talán csak nem nagyobb, mint azoké a méltóságos és excellenciás nagyuraké, kik Schmerling alatt nem átallottak magas hivatalokat vállalni. Mert hát akadtak ilyenek is. Nem akarom mentegetni Kecskeméthy múltját. De azt hiszem, nem volna méltányos, hogy a szegény újságírónak szigorúbban beszámítsák a viselt dolgait, mint azoknak a nagy uraknak.
Kecskeméthy lapját támogatta Schmerling, de Kecskeméthy nem valami nagyon támogatta Schmerlinget. Ostorozta a handabandázó hazafiság bizonyos faját, érdekesebb, elevenebb lapot nyújtott az akkor néha szundikáló Pesti Naplónál. De azt a Schmerling előtt lebegő célt, hogy a magyarokat becsalogassa a reichstratba, nagyon tökéletlenül szolgálta. Akárhogy biztatták is a pressbureau-ból, hogy kezdje meg hát már végre valahára a reichstratba való bemenetel mellett az akciót, ezt Kecskeméthy folyton halogatta, míg végre Schmerling szerencsésen megbukott.
A Magyar Politika beolvadása az új lapba úgy történt, hogy rendelkezésemre bocsátotta előfizetőinek névsorát s én ezeknek küldettem az új lapot. Kecskeméthy maga nem lépett be a Kelet Népe szerkesztőségébe s egy politikai cikket sem írt abba, csupán vagy három tárcacikket. Munkatársai közül is csupán Pokorny Jenőt vettem át, egy tehetséges vérbeli zsurnalisztát a könnyedebb fajtából, legyen itt megemlítve neve, mert fiatalon, öngyilkossággal fejezte be jobb sorsra érdemes pályafutását.
A Kelet Népe tehát tulajdonképp a »Közérdek« folytatása volt új cím alatt. Mikor a Kelet Népe programját kibocsátottam, Kállay még nem volt Budapesten. A program egészen a »Közérdek« szellemében és modorában volt tartva. »A pénzügyek terén a takarékosság, a közigazgatás terén a rend és fegyelem, a társadalmi téren a társadalmi morál helyreállítása - ami alatt a korrupció és protekció üldözése volt értendő - ezek a mi politikai hitvallásunk alaptételei. Mi nem a tespedésnek, de nem is a hiú ábrándoknak, hanem az öntudatos haladásnak, a szilárd alapokon való alkotásnak emberei vagyunk.« Így festett ennek a »konzervatív« lapnak a programja. Megmutattam 'Sennyeynek, ez a határozott bátor hang nagyon megnyerte tetszését.
Kállay életírói azt hiszik, hízelegnek Kállaynak azzal, ha azt írják róla, hogy mily szorgalmas volt, minden kéziratot elolvasott. Ezek tulajdonképp ízléstelen imputálások, szerencsére egy szó sem igaz belőlük. Tizenegy hónapig volt Kállay neve a lapon. Valóságban közreműködése ennél is jóval kevesebb ideig tartott. Ez idő alatt a szerkesztésbe nem avatkozott, kéziratot soha egyet sem olvasott. Ez idő alatt is, úgy mint később, a Kelet Népe megszűntéig egyedül én szerkesztettem e lapot. Politikai irányát tekintve a Kelet Népe bátran és következetesen haladt a programjában megjelölt úton. Nem volt sem szükség, sem alkalom arra, hogy Kállay, aki a belpolitikai kérdéseket csak akkor kezdte tanulmányozni, míg én azokkal tíz év óta, napról napra a legtüzetesebben foglalkoztam, inspirálja a Kelet Népét. De arra sem volt semmi szükség, hogy Kállay a párttól irányíttassa magát. (A »párt« 'Sennyeyt és Kállayt leszámítva összesen 16 tagból állott.)
Ha báró 'Sennyey Budapesten volt, én majdnem naponként meglátogattam, öröm volt a vele való érintkezés. Valamint ő rögtön átértett minden fejtegetést úgy viszont ő oly klasszikus luciditással tudta előadni véleményét, hogy azt félreérteni merőben lehetetlen volt. Ha Budapestről távol volt, akkor - ha szükség volt rá - egyenesen nekem írt s volt levele, melyet egy szó változtatás nélkül mint »a párt egy kiváló tagjától« származó pompás vezércikket a lap élén adhattam ki.
Kállay kissé zárkózott, komoly, higgadt, halk beszédű ember volt, mintaképe a sztoikus nyugalomnak. A választásoknál először megbukott. Éppen a kezem ügyében volt egy erdélyi kerület, a szászsebesi, melyet nekem ajánlottak fel, ottani szokás szerint fix áron. Átzsiráltam Kállayra, mert több kedvem volt az Alpokban utazni, mint nyaralásom megrontásával obskurus emberek közé menni korteskedni. Kállay szívesen vette az ajánlatot s meg is választatott.
Kállayval való viszonyom kellemes volt s ő sokkal okosabb és tapintatosabb ember volt, hogysem kicsinyeskedésekkel ezt megzavarta volna. Akkor dolgozott a Szerbek történetéről szóló nagybecsű munkáján. Ezt csinálta nappal. Esténként 1875. novembertől kezdve a következő tavaszig majdnem naponként ellátogatott hozzám. Jólesett neki frissiben megtudni a lap információit s viszont nekem jólesett a társalgás egy ily komoly és eszes emberrel, Kállay lelkivilágát a magyar közönség alig ismeri. Holmi reakciós velleitásokat szoktak neki tulajdonítani. Miniszterválságok idejében a kilencvenes években egyszer-egyszer mint miniszterelnök-jelöltet emlegették, mint afféle reakciós mumust. A vele való hosszas beszélgetéseim alapján, melyek gyakran messze túl a napi politika keretén a magasabb politikai és kulturális kérdések régióiban mozogtak, konstatálhatom, hogy Kállay tökéletes szabadgondolkozó volt a leghatározottabb és legintranzigensebb fajtából. Ez kiterjed vallási felfogására is. A vallást tisztán a gyakorlati politika tényezőjeként tekintette, mint bármely más politikai eszközt. Ezt a gondolkodását későbbi tettei is igazolják.
Kállay azért hagyta oda belgrádi főkonzuli állását, mivel ez karrierjére nézve egy zsákutca volt. Az ő ambíciója az volt, hogy nagykövet vagy miniszter legyen. A főkonzulságtól ránézve csak a parlamenten keresztül vezethetett az út a nagykövetség vagy miniszterség felé. Csak a parlamenten keresztül törhetett utat magának ama célok felé, ha Belgrádon megsavanyodni nem akart.
Kállay működése a Kelet Népénél a valóságban sokkal értékesebb volt, mint hogyha a neki imputált kicsinyes dolgokban merítette volna ki erejét és idejét. Neve is sokat használt a lapnak, mely az akkori viszonyok közt tekintélyes számú előfizetőkre tett szert. Működése egészen a külpolitikára esett. 1875-ben kezdett felvonulni a láthatáron a keleti kérdés. Európában alig volt ember, aki a Keletet s ebben viszont a délszláv tartományokat úgy ismerte volna, mint ő.
A 75-i választások után, mikor a jobboldali ellenzék előbb is mérsékelt számának felére 38-ról 18-ra süllyedt alá, Kállay hamar tisztában volt vele, hogy az e párt kebelében való működése nem vezet ambíciójának kielégítése felé. Tulajdonképp egyik zsákutcából belejutott egy másikba. Mindazonáltal kitartott egy darabig a lapnál. Belpolitikai cikket azonban egyet sem írt, ezekben akkor még nem is érezhette magát elég erősnek. Ő egészen a külpolitika gondolatvilágában élt. Írt összesen vagy hat vezércikket, valamennyit a keleti, ezek közt néhányat a bosnyák kérdésről.
Alapos ismerete a viszonyoknak nyilatkozott meg már akkor annak az embernek a cikkeiben, ki később húsz éven át kormányozta Boszniát. Talán még most is érdemes volna e cikkeket összegyűjteni s a közönségre nézve, mint az ő szellemi hagyatékának egy részét, hozzáférhetővé tenni. E cikkek mind névtelenül jelentek meg s én vagyok az egyetlen élő ember, ki azokat biztosan meg tudom jelölni. Ha e cikkeket Kállay a maga neve alatt s nem egy magyar, hanem egy angol vagy német lapban tette volna közzé, talán végigjárták volna akkor az európai sajtót. Névtelenül és magyar lapban eldugva elvesztek a szélesebb publicitás számára.
Kállay egyébiránt nemcsak cikkeivel használt a lapnak, hanem összeköttetéseivel is, melyekkel Belgrádon és a délszlávság más pontjain bírt. 1875 vége felé egyre jobban összezavarodtak a balkáni viszonyok, a boszniai és hercegovinai lázadás egyre növekedett s mindjobban közelgett a veszély, hogy az összes balkáni országokban forradalmi mozgalmak törnek ki. Mikor egész Európa szemei a Balkánon függtek, akkor a Kelet Népe majdnem naponként közölhetett eredeti értesítéseket a nevezetesebb pontokról. A balkáni kérdések egyre bonyolódó tömkelegében a Kelet Népe volt akkor a legjobban informált lap. Ezt Kállaynak köszönhettük, de a világ közömbösen ment el e becses információk mellett, mivel ilyeneket magyar lapban nem keresett s nem keresvén, nem is találhatott.
*
Az esztelen zsarnok Abdul Aziz uralma alatt 1875-ben a korrupt és fejetlen török kormánynak nem sikerült elnyomni a boszniai és hercegovinai lázadást, mely Szerbiából és Montenegróból is támogatást nyert. Szerbia Boszniára, Montenegró Hercegovinára akarta rátenni a kezét. E két aspiráns mögött, mint később egész világosan kitűnt, Oroszország állott.
Andrássy 1875. december végén bocsátotta ki azt a sokat emlegetett reformjegyzéket, melynek az volt a kimondott célja, hogy korszerű reformok által ama tartományok végleges pacifikálását biztosítsa. Orosz- és Németország hozzájárult e jegyzékhez, Francia- és Olaszország szintén. Utólag, bizonyos fenntartásokkal Nagy-Britannia is csatlakozott hozzá. A porta némi vonakodás után szintén elfogadta. Február elején nyilvánosságra jutott a reformjegyzék szövege s Kállay február 7-én és 8-án tartalmas cikkeket írt róla a Kelet Népében. Kállay szerint az a tény, hogy a porta késznek nyilatkozott az Andrássy-féle jegyzékben követelt reformok keresztülvitelére, azt mutatja, hogy a »keleti kérdés« című dráma első felvonása jól sikerült. De azután nyomban kifejti, hogy a bajok, melyeknek orvoslásáról szó van, századok óta léteznek s hogy az azok megszüntetését célzó számtalan irádék, firmánok és hatt-i-humájumok mindenkor hatás nélkül maradtak. Törökországban az ő felfogása szerint minden reformtörekvés megtörik a mohamedán lakosság azon ösztönszerű érzetén, hogy az európai viszonyokhoz való alkalmazkodás csakhamar az iszlámnak s magának a török elemnek végenyészetét vonná maga után. Kétségtelennek tartja, hogy az Andrássy által követelt reformok - teljes vallásszabadság, az adók bérleti rendszerének megszüntetése, a tartomány direkt adóinak a tartomány saját szükségletére való fordítása, a földmívelő nép sorsának oly módon való javítása, hogy a bérlőkből idővel valóságos birtokosok váljanak, a jogegyenlőség kiterjesztése a keresztényekre is - alkalmasak volnának a nyugalom biztosítására, ha megvalósíttatnának.
Azután sorra veszi e reformokat és egyenként kimutatja mindegyikről, hogy a porta, ha akarja is, azokat végrehajtani nem lesz képes. Addig pedig tovább tart a felkelés s a jövő tavasszal fokozott erővel fog kitörni. (Ez tényleg bekövetkezett.)
Kállay mindazáltal nagy jelentőséget tulajdonított Andrássy reformjegyzékének. Miben látta ezt? Érdekesen fejtette ki ezt egy második nagy cikkben. Ennek eszmemenete dióhéjba szorítva a következő: a reformok végrehajtásának mellőzhetetlen feltétele a tartományok pacifikációja. Ámde Kállay hosszasan bizonygatja, hogy a pacifikáció nem fog sikerülni. Andrássy jegyzéke azonban erre az esetre is provideál s ebben fekszik a jelentősége. »Határozottan kimondja a jegyzék, hogy a hatalmak el vannak határozva, hogy elejét veendik a mozgalomnak, mely azzal fenyeget, hogy az egész Keletet magával ragadja.«
»Ha tehát a portának nem sikerül levernie a lázadást, akkor megszegte kötelezettségét s el kell tűrnie, hogy azt mások teljesítsék helyette. Ennek csak egy módja van: a fegyveres erő. Tehát a porta abban a pillanatban, mikor a jegyzéket elfogadta, egyúttal szankcionálta a hatalmak beavatkozási jogát. Andrássy jegyzéke tehát nevezetes fordulat sarkkövét képezi a török birodalom nemzetközi helyzetében.«
Íme, Kállay 1876. február elején bebizonyítani igyekezett Bosznia okkupációjának kikerülhetetlenségét. Hogy ki hajtsa végre a fegyveres beavatkozást s hogy a hatalmak meg fognak-e ebben egyezni, vagy hajba kapnak-e miatta, ezeket a kérdéseket Kállay egyelőre nyitva hagyta, de azzal a konklúzióval zárta cikkét, hogy »ezek oly kérdések, melyeknél fontosabbak az összes monarchiára nézve nem léteznek.«
Kállay, míg a Kelet Népénél közreműködött, egészen a keleti kérdés gondolatkörében élt. A belügyi kérdésekkel nem törődött. Erős kezekben voltak ezek. 'Sennyey ritka, de nagy jelentőségű felszólalásait mindig parlamenti eseménynek tekintették. A kormány működése a közigazgatási kérdésben tulajdonképp programtalan ide-oda botorkálás volt s ezentúl a pénzügyi nyomorúsággal való eredménytelen küszködésben s az Ausztriával folytatott meddő kiegyezési alkudozásokban merült ki. Valóban itt sem szükség nem volt a »lapvezéri« működésre, sem tér nem nyílott rá. Én sűrűn érintkeztem magával 'Sennyeyvel és 'Sennyey maga szívesen vette a kiegyezési és pénzügyi kérdésekben való információimat, mert ismerte e téren való tájékozottságomat.
Kállay működése e lapnál tehát teljesen a külpolitikára esett s éppen abban rejlett fő értéke, hogy arra a rendkívül érdekes időszakra koncentrálódott, mely az Andrássy-jegyzék publikálása (febr. eleje) és a berlini memorandum (május 13.) közé esik.
Az Andrássy-jegyzék nem érte el bevallott célját, a pacifikációt. Hiába volt az 1869. évben a krivoscsei lázadókkal kötött hírhedt »knezlaci béke« nagymesterének, báró Rodich táborszernagynak - Dalmácia akkori helytartójának - minden prókátoroskodása a boszniai és hercegovinai lázadók vezéreinél, hogy méltóztassanak elfogadni az Andrássy-jegyzékben indítványozott s a szultántól nekik felajánlott reformokat. Ezek nem méltóztattak. A többnyire horvát földön elhelyezett mintegy 15 000 ún. boszniai menekülteket, kiket a monarchia volt kénytelen eltartani, szintén hiába tuszkolták, hogy méltóztassanak hazamenni. Ezek sem méltóztattak. Tudták miért. Rossz fát tettek otthon a tűzre.
Utoljára, március vége felé még bizonyos Wesszelicky, Gorcsakov herceg bizalmas küldötte is segített Rodichnak a lázadók pacifikálásában s ez oly fényesen sikerült neki, hogy ezek most már még makacsabbak és merészebbek lettek. Végre még a dicső knezlaci pacifikátor Rodich is belátta, hogy Wesszelicky úr őt az orránál fogva vezeti, hogy nem csitítja, hanem tüzeli a lázadókat.
Az Andrássy-féle reformjegyzék tehát kudarcot vallott. S most következett a keleti kérdésben az a fordulat, mely tarthatatlanná tette Kállay helyzetét a lapnál.
Május 10-én az orosz cár keresztülutazott Berlinen Gorcsakov herceggel. Andrássy is odament. Ez alkalommal a három északi hatalom megállapodott az ún. berlini memorandumban, mely sokkal továbbmenő követelésekkel lépett fel a porta ellen, mint az Andrássy-jegyzék. Most következett tehát Kállay kifejezése szerint a keleti kérdés című drámának második felvonása.
Ez a második felvonás egészen másképp ütött ki, mint ahogy Kállay megjósolta. Február 10-én ugyanis az angol trónbeszédből kiindulva, Kállay ismét cikket írt a keleti kérdésről, melyben arra az eredményre jutott, hogy Anglia sem nem tud, sem nem akar semmit tenni a keleti kérdésben.
A következmények megmutatták, hogy Anglia akart is, tudott is cselekedni.
Anglia visszautasította a berlini memorandumot, mert abban egyenes felbátorítását látta a lázadásnak nemcsak Boszniában, hanem a Balkán többi tartományaiban is. Most már a három éjszaki hatalom akciójában Gorcsakov ragadta magához a vezetést. Csakhamar meg is látszott a hatás. Szerbia készült a háborúra a török ellen. Kölcsönt vett fel, kinevezte az orosz Csernajev tábornokot hadvezérré, nemsokára tényleg megindította a háborút Törökország ellen. Montenegro most már még jobban támogatta a boszniai és hercegovinai felkelést, mint addig. A felkelők Oroszországból is kaptak többszázezer rubel pénzsegítséget.
Bulgáriában kiütött a kívülről szított lázadás. Mindez főleg a ravasz Ignatieff tábornok konstantinápolyi orosz követ műve volt.
De Anglia sem maradt tétlen. Meglátszott ez csakhamar a törökség erős ellenakcióján. Magától értetődik, hogy a porta erélyesen visszautasította a berlini memorandumot, amely azt követelte tőle, hogy a lázadókat ismerje el hadviselő félnek. Az egész Balkán lázongásával szemben a mohamedánság is megmozdult. Az a sajnálatos eset történt, hogy Szalonikiben egy kitört népmozgalom közben - melynek okait és részleteit itt mellőzöm - a nép megölte a francia és német konzult. Erre valamennyi nagyhatalom egy-egy hadihajót küldött alattvalói védelmére. Disraeli kormánya mindjárt egy egész flottát küldött Konstantinápoly alá a Bezika-öbölbe. Konstantinápolyban felvonult 25 000 szofta s követelte az orosz zsoldban levő nagyvezér Mahmud pasa és a seik-ül-izlam letételét. Kétséget nem szenved, hogy e forradalmi mozgalomban benne volt Elliot brit nagykövet keze. Ignatieffet ez a mozgalom meglepte. Megerősítette palotáját, mintha ostromtól kellene tartania.
Abdul-Aziz, ez a szeszélyes zsarnok, ki birodalma szerencsétlen helyzetének fő okozója volt, megijedt. Elbocsátotta Mahmud pasát, új seik-ül-izlamot nevezett ki. Elismerte Murad testvérét, kit eddig börtönben tartott, törvényes trónörökösnek. De már ez sem segített rajta. A megindult palotaforradalom haladt a maga útján. Most már Abdul-Aziz szultán került a börtönbe és Murad ült a trónra. A birodalom kormánya élére a török haladó párt emberei kerültek: Rusdi pasa nagyvezér, a nagy reformer Midhat pasa, az erélyes Hussein Avni pasa lett hadügyminiszter. Betetőzte a nagy átalakulást június elején Abdul-Aziz szultán »öngyilkossága«.
Világos volt, hogy a Keleti kérdés tulajdonképpi drámája csak most következik. Nemcsak a magyar közvélemény, de egész Európa a Nagy-Britannia által támogatott török álláspont mellett és a Törökország megsemmisítésére törő orosz politika ellen foglalt állást.
A berlini memorandum és a török mozgalom által teremtett új helyzetben Kállaynak választani kellett az egész magyar közvélemény, az összes magyar pártok által elfoglalt törökbarát, vagy pedig a gróf Andrássy álláspontja közt, mely akkor úgy tűnt fel s nem is tűnhetett fel másképp, minthogy az orosz politika vontatókötelén hurcoltatik. Kállay, ki nyilván már előbb, sőt már az Andrássy-féle jegyzék kibocsátásakor ismerte gróf Andrássy politikájának hátterét s ki csak az e politikához való határozott csatlakozásban látta maga számára a zsákutcából kivezető utat, kénytelen volt választani. A Kelet Népe az Andrássy-féle reformjegyzék sikertelenségének bebizonyulta után nem követhette azt a politikát, mely a Gorcsakov-féle berlini memorandum útvesztőjébe látszott tévedezni. Ez okból Kállay már 1876 tavaszán egyre ritkábban látogatott el a szerkesztőségbe. Felkerestem lakásán s ekkor végre - májusban volt - nem titkolta tovább előttem, hogy el van határozva megszüntetni a lappal való összeköttetését. Egy ideig még vártunk. Június 3-án lakonikus nyilatkozat jelent meg a Kelet Népe élén, mely jelentette, hogy Kállay Béni »halaszthatatlan magánügyei« miatt megválik a »lapvezérségtől« s ezentúl Halász Imre lesz a Kelet Népe felelős szerkesztője. Búcsút vett hát tőlünk Kállay s az én nevem került az ő neve helyébe s lettem most már névleg is, ami eddig is tényleg voltam, egész a lap megszűntéig ennek felelős szerkesztője.
Még egy szót gróf Andrássy politikájáról, mielőtt tovább mennénk. A magyar közvélemény akkori állásfoglalása, melyben egyébiránt egész Nyugat-Európa osztozott, részben jogosult volt, részben optikai csalódáson alapult. Ott látta Gorcsakov herceget, ki egy kötelet vonszolt maga után. A kötél másik végét Andrássy fogta. Volt tehát kötél is, vonszolás is. Csakhogy ez a vonszolás kétféle volt. Gorcsakov előre, Andrássy hátrafelé húzta a kötelet. Andrássy nem azért kapaszkodott bele a kötélbe, hogy magát vonszoltassa, hanem azért, hogy Oroszország előhaladását, ha már meg nem akadályozhatja, legalább lassítsa, ezt céljától többé-kevésbé eltérítse.
Az egész közvélemény akkor azt a benyomást nyerte Andrássy politikájáról, mintha annak célja a Törökországon való megosztozkodás volna. De ami Oroszországgal való entente-nak tűnt fel, az tényleg diplomáciai küzdelem volt. Akkor nem tudta és nem tudhatta senki, hogy tényleg amaz alternatíva előtt állottunk, vagy megverekedni Oroszországgal, vagy bizonyos megegyezésre jutni vele arra nézve, hogy mi legyen az ára semlegességünknek. Andrássy politikája elért annyit, amennyi Oroszországgal megvívandó háború nélkül elérhető volt. Nem volt örvendetes ez az eredmény - ti. Bosznia birtokbavétele, de más és jobb elérhető nem volt. Ez csakugyan valami osztozkodásféle, de a berlini szerződés megmutatta, hogy valóságban mégsem volt az.
A berlini memorandum létrejöttének idejében (1876. május) Andrássy is éppúgy, mint az orosz diplomácia abból a feltevésből indult ki s e feltevésben cikkei tanúsága szerint Kállay is osztozott, hogyha a lázadások az egész Balkán-félszigetre kiterjednek, ezek magokban elégségesek a török birodalom megsemmisítésére. Ez a feltevés a bekövetkezett tényekben nem nyert beigazolást. Törökország elég erősnek bizonyult, hogy az 1876-ban ráuszított ellenségekkel elbánjon. A »beteg ember« még sokkal erősebb volt, mint hitték. A bolgár lázadást néhány nap alatt vérbe fojtotta. A rátámadó Szerbia felett fényes győzelmet aratott. Ezért kellett a következő évben magának Oroszországnak háborút indítani, melynek, mint biztosan feltették, Törökország megsemmisítése leendett az eredménye. Azonban még ez a számítás sem vált be.
Volt alkalmam 1876 tavaszán értekezni b. 'Sennyeyvel a keleti kérdésről. Ő is, mint az egész ország, nem látta be s nem is csoda, hogy be nem látta Andrássy politikájának helyességét. Andrássy abban a sajátságos helyzetben volt, hogy sem ekkor sem később a berlini kongresszusig nem hirdethette világgá azokat az érveket, melyek eljárásának igazolásául vagy legalább magyarázatául szolgálhattak volna. B. 'Sennyey is érdekünkben állónak tekintette, hogy minden lehető módon igyekezzünk fenntartani a török birodalom integritását, mert mint mondá, egyedül ez ránk nézve teljesen inoffenzív szomszéd. Minden más alakulás ellenséges és agresszív elemeket tesz szomszédainkká.
Kállay másképp volt meggyőződve. Fel kell tennünk, hogy már akkor, talán még belgrádi főkonzulsága idejéből be volt avatva Andrássy gondolataiba.
Kállay, mint fentebb már elmondatott, megvált a Kelet Népétől, de nem lépett ki a pártból. De a párthoz tartozása már csak nagyon laza volt. A következő évben néhány politikai barátjával Kolozsvárott »Ébredés« cím alatt politikai lapot alakított. A velem való személyes jó viszonya nem szűnt meg, amit bizonyít az a tény is, hogy tőlem kért tanácsot, kit tegyen az »Ébredés« szerkesztőjévé. Én ajánlottam neki Asbóth Jánost, e tehetséges, de kissé különc modorú újságírót, kit a Kelet Népénél nélkülözhetni véltem. Asbóth - vagy mint Ábrányi Kornél angolos modora miatt kedélyesen elnevezte, sir John Asbóth, tehát elment Kolozsvárra, de az »Ébredés« nem igen felelt meg címének, rövid fennállás után elszenderült.
A képviselőházban Kállay volt az egyetlen képviselő, ki Andrássy külügy-akcióját nemcsak pártolta, de mellette bátran síkra is szállt. 1877. június 26-án tartott beszéde nagy feltűnést keltett. Az orosz-török háború ideje volt ez. A közvélemény, a sajtó és a megyék feliratai Törökország integritásának fenntartását s az Anglia akciója mellett való állásfoglalást sürgették. A képviselőház több megyének ily irányú kérvényét tárgyalta. Első szónok volt gr. Apponyi Albert, ki kijelentette, hogy a monarchia érdekei a Keleten semmi által jobban meg nem óvhatók, mint a török birodalom integritásának fenntartásával s az ennek alapját képező európai szerződések érvényben tartásával.
Kállay a megyék kérvényeiben nyilvánuló irányzattal határozottan szembeszállt. Azt fejtegette, hogy a közvélemény törökbarát irányának egyik oka a panszlavizmustól való félelem, másik oka az a sejtelem, hogy a gyenge török lenne ránk nézve a legkevésbé fenyegető szomszéd. Ezzel szemben Kállay azt igyekezett bebizonyítani, hogy a panszlavizmus nem veszélyes, sőt, hogy panszlavizmus tulajdonképpen már nem is létezik, csak panrusszizmus. A szlávságot az orientalizmus és az okcidentalizmus kettészakítja. Nem tagadta egyébiránt, hogy a panrusszizmus is veszélyes. Azután úgy érvelt tovább, hogy Törökország a hanyatlás útján halad, éspedig feltartóztathatatlanul. Lehetetlennek mondotta Törökország regenerációját. Szerinte minden reform kivihetetlen. Ennek okát abban látta, hogy Törökország teokratikus állam. Törökország integritását tehát - úgymond - nem szabad dogmává tennünk. Az Oroszország felől fenyegető veszedelem nem oly nagy, mint hiszik. Törökországtól támaszt nem várhatunk. Ha ilyenre szorulunk, azt másutt kell keresnünk. Nem volna célszerű útmutatást akarni adni a kormánynak. Hiba volna azt mondani, hogy menjünk be Boszniába, hiba volna azt mondani is, hogy ne menjünk be.
A Ház figyelemmel hallgatta Kállay fejtegetéseit, de ezek senkit sem győztek meg.
Én a Kelet Népében ezt írtam róla: Talán alig szükséges mondanunk, hogy pártunk e jeles tagja ma tisztán egyéni nézeteinek adott kifejezést, melynek függetlenségét tiszteljük, jogosultságát nem tagadjuk, de melyet magunkénak nem vallhatunk.
Kállay beszédének fő érdekessége abban feküdt, hogy joggal Andrássy akkori politikája visszhangjának, némileg kommentárjának volt tekinthető. De ő is csak kevéssé lebbenthette fel a fátyolt, mely ezt takarta. Hogy azonban Kállay fejtegetései abban az általánosságban, ahogy ő azokat odaállította, kihívják az ellenvetéseket, azt ma már talán ő maga sem tagadná, ha élne. Hogy Törökországban minden reform kivihetetlen, azt nem lehet és nem szabad oly apodiktikus igazság gyanánt odaállítani, mint Kállay tevé.
Kállay abban az időben a török birodalom rombadőlését gyorsan bekövetkezendő eseménynek tekintette. Ebben csalódott és csalódtak azok az államférfiak, kik ezt a nézetet vallották. A tapasztalás kimutatta, hogy a nagy történeti processzusokra, még ha valóban feltartóztathatatlanok is, az emberi élet eseményeinek kicsi időméreteit alkalmazni nem lehet. Azóta harmincnégy év folyt le s a török birodalom ma is fennáll s ma kevesebb hajlamot mutat a meghalásra, mint harmincnégy évvel ezelőtt. A nagy birodalomnak hanyatlása évszázadokra terjedő folyamat. A török birodalom közvetlen előde a bizánci császárság, ezer esztendeig haldoklott és ezer esztendei haldoklás után is jönni kellett valakinek, aki agyonütötte.
A török birodalom nem akkor kezdett hanyatlani, mikor Miklós cár elnevezte beteg embernek - pedig ennek is már hatvan esztendeje, - hanem jó 200 évvel előbb. És valószínűleg kimúlása sem fog bekövetkezni oly hamar, mint ellenségei hiszik, hanem elél még jó egy-kétszáz esztendeig.
*
Az egyesült ellenzék megalakulása alkalmával (1878 tavaszán) Kállay nem lépett be az új pártba, hanem a szabadelvű párthoz csatlakozott. Mandátuma lejártával pedig fel sem lépett többé képviselőnek. Karrierje csak most indult meg igazán abban a gyorsan emelkedő irányban, mely bár idegen terrénumon, jelentékeny működési tért nyitott komoly és szívós munkaerejének.
Mikor már éveken át foglalkozott, mint közös pénzügyminiszter, Bosznia kormányzásával, a Budapesti Szemle 1900. szeptemberi számában egy magas színvonalú tanulmány jelent meg Boszniáról névtelenül. A közönség azt hitte, hogy e tanulmányt Kállay íratta. Én úgy tudom, hogy ő maga írta.
Nem érdektelen ezt a tanulmányt elővonni a múlt homályából s a gyakorlati államférfi felfogását egybevetni Kállaynak fentebb jelzett, 25 évvel régibb nézeteivel.
Kállay 1900-ban a mohamedán kérdést annak a nagy világproblémának szempontjából tárgyalta, vajon lehet-e a mohamedán életnézetet úgy beilleszteni a modern haladás keretébe, hogy ebben a mohamedán elem is egyenrangú tényezővé váljék? Monarchiánk boszniai kormányzása szerinte nem egyéb, mint egy nagyszabású kísérlet ennek a problémának kedvező értelemben való megoldására.
Kállay az európai török uralmat nem a szokásos értelemben fogja fel, mint a keleti barbárságnak Európába történt betolakodását, hanem mint az elkorhadt bizánci birodalomnak mohamedán alapon való rekonstrukcióját, mint egy nemét a reneszánsznak, mely a természettől anarchiára hajló balkáni nemzeteket egy magasabb államiság kapcsaiba foglalta össze. A balkáni nemzeteket elemző államellenes magánjogi túltengés legerősebb volt Boszniában. A török megértette ezt s azért csínján bánt mindig a bosnyákokkal. A bosnyák mohamedánokban a régi bosnyák történetpolitikai egyéniség a mohamedanizmussal összeforrt, éspedig annyira, hogy a bosnyák mohamedán magát különb mohamedánnak tartja, mint a kalifa uralma alatt élő többi igazhívőt. A bosnyák mohamedánság az iszlámnak egy új képződménye, mely makacs konzervativizmusában mohamedánabb volt a szultánnál és a szultánok reformkísérletei ellen forradalomban tört ki.
Ama keresztény államok közt, melyek mohamedánok felett uralkodnak, Kállay fejtegetései szerint az osztrák-magyar monarchia az egyetlen, mely komoly célul tűzte ki magának a mohamedán elem fönntartását. A többi hatalmak mohamedán alattvalóikat vagy üldözik vagy ignorálják, azaz zülleni hagyják őket. A mi boszniai kormányzatunk nem követte ezt a példát, hanem gondozásai alá vette a mohamedánok érdekeit, megmentette számukra a mohamedán egyházvagyont, a vakufot, mely előbb Csáky szalmája volt s minden törvényhozási és közigazgatási intézkedéseiben a legnagyobb figyelmet tanúsította a mohamedánok iránt.
Az értekezés mindezeket nagy részletességgel és alapossággal kifejti és statisztikai adatokkal igazolja. Nem igaz, hogy Boszniában a mohamedánokat üldözik, mert 22 év alatt csupán 32 mohamedán tért át a keresztény vallásra, ellenben 29 egyén tért át a mohamedán hitre. Nem igaz az sem, hogy a mohamedánság tömegesen vándorol ki, mert 1883 óta 1900-ig mindössze 16 699 mohamedán vándorolt ki s ezekből is visszatért 633. Ez a kivándorlás csekély ahhoz képest, mely más mohamedánlakta keresztény országokból folyamatban van. Kállay reméli is, hogy majd lassanként elenyészik.
A fentebbiek után feltűnő, hogy fejtegetéseinek végeredménye mégis egy szkeptikus kijelentés: nem fojthatja el aggodalmát, hogy a mohamedanizmus fejlődésképessége igazolni foga-e a boszniai kormányzat politikáját.
Ez az értekezés arra mutat, hogy Kállay harmincöt év előtti nézetei a gyakorlati politika komoly iskolájában sokat vesztettek merevségükből. A hatvanéves államférfi nem állítja már, amit a harmincöt éves képviselő egykor dogma gyanánt hirdetett, hogy az iszlám merőben kizárja a haladást, vagy hogy a jogegyenlőségen alapuló modern állam keretébe való beilleszkedés szükségképp a mohamedán elem megsemmisülését vonja maga után. A fentebbi érdekes fejtegetések s még inkább a Kállay által Boszniában követett politikai eljárás ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A dogmaként hirdetett egykori merev tanokból régmúlt idők visszhangjaként mindössze egy egészen el nem fojtott aggodalom maradt meg Kállay gondolkozásában.
*
Az 1875-i választásoknál, melyeken a Tisza-korszak tulajdonképpi megalapozási munkája végbement, 'Sennyey nemigen várhatta pártjának jelentékenyebb megnövekedését. De az eredmény még a legpesszimistább felfogáson is alulmaradt. Része volt ebben annak is, hogy minden, ami korteskedéshez hasonlít, csábító ígéretek, az ellenpárt ócsárlása, a nép szenvedélyeinek mindennemű felszítása ellenkezett 'Sennyey túl finom természetével. Az volt az érzése, hogy ezekben a szokásos politikai mesterfogásokban mindig van egy adaga a hazugságnak. Mindent el lehet képzelni, csak b. 'Sennyey Pált nem, amint városról városra utazva a köztéren, melyen talán tegnap a marhavásárt tartották, egy emelvényről beszédet tart a »néphez«.
Egyetlen esetet tudok, mikor 'Sennyey választási beszédet tartott, melyre némi túlzással rá lehetett fogni, hogy kortesbeszéd, B. Lipthay Béla, ez a derék politikus és még derekabb ember fellépett egyik budai kerületben s a választók bankettet rendeztek a tiszteletére a császárfürdő platánjai alatt. Ez alkalommal mondott b. 'Sennyey egy felköszöntőt, mely hatalmas politikai beszéd volt, melyben a pártja ellen szórt hazug vádakat visszaverte s páratlan szatírával ostorozta a »majd lassabban, majd gyorsabban bizonyos cél felé kullogó« Tisza-féle álliberalizmust, az »idők és módok politikáját«, a »falak megkerülésének« ismeretes ravasz teóriáját.
Ha nem csalódom, egy osztrák minisztertől származik az a mondás, hogy az államférfi hasonlít a kéményseprőhöz: minél magasabbra mászik, annál feketébb lesz. A politikus mesterség, úgy amint azt köznapi értelemben veszik, csakugyan nem is volt oly kényes embernek való, mint 'Sennyey.
Meg is látszott ez az 1875-i választások eredményén. Harmincnyolcadmagával vált ki a Deák-pártból s ősszel tizennyolcadmagával tért vissza az országgyűlésre. Igaz, ez a tizennyolc ember válogatott társaság volt. Ide írok emlékezetből néhány nevet: gr. Apponyi Albert, gr. Dessewffy Aurél, gr. Berchtold László, Bujanovich Sándor, Hoffmann Pál, gr. Khuen-Héderváry Károly, Kállay Béni, ifj. Szőgyény-Marich László, Ürményi Miksa. Nem érdektelen, hogy 'Sennyey súlyt helyezett arra, hogy kálvinisták is legyenek pártjában, azért nagyon óhajtotta gr. Teleki Sándor és Kazinczy István megválasztatását. Nem volt velük szerencséje. Kazinczy István megbukott, gr. Teleki Sándor még a választások alatt meghalt.
A 75-i választások egyik jellemvonása volt, hogy ami miatt Tiszáék mindig siránkoztak, a hatósági presszió most sokhelyütt valódi orgiákat ült. A fő irányzat volt a deák-párti elemek háttérbe szorítása a volt balközépiek javára. Soha ily tömege az obskurus jelölteknek. Különösen egy sereg szolgabíró és kisebb hivatalnok törte magát a mandátumért. Nem is igen titkolták, hogy a mandátumot kiváltságlevélnek tekintik valamely jövedelmező színekurára, a hivatalos létrán való gyors előmenetelre, más szorgalmasabb és tehetségesebb emberek átugrására. Eddig a vasutaknál s más közvállalatoknál való igazgatótanácsosi állás volt a képviselőaspiránsok ideálja, most a hivatalos lajtorja teteje lett azzá. Az eredmény a Ház szellemi színvonalának - mely eddig sem volt valami magas - ijesztő süllyedése, egy szellemtelen szavazógép kialakulása lett.
B. 'Sennyey Pál 1875-ben is a király-helmeci kerület képviselője lett, melyet már 1848-ban és 1872-ben is képviselt. Május 14-én tétettek közzé az ún. zempléni pontok. A 'Sennyey-párt volt az egyetlen párt, mely belpolitikai programot vallott. A függetlenségi párt a közjogi negáció terén maradt, a szabadelvű párt elégnek tartotta a fúziót az üdvösségre s tartózkodott határozottabb program felállításától.
A zempléni pontok ideiktatását mellőzöm. Minthogy azonban ez az egykor sokat emlegetett tizenkét programpont ma már jóformán feledésbe ment, talán nem érdektelen a 2., 4. és 11. pont megemlítése. Ezek tartalmazzák a 'Sennyey-párt politikai hitvallásának legfontosabb részeit. A második pont kimondja a felelős parlamenti kormányrendszerhez való ragaszkodást, követeli a parlamenti reformot, a képviselők számának aránylagos leszállítását, a napidíjak új szabályozását, a választási ciklusnak öt évre kiterjesztését, a tanácskozási rend javítását, továbbá a főrendiháznak is oly reformját, hogy abban az örökös tagok mellett a nagy vagyon, a magasabb műveltség és a közérdemek képviselői helyet foglaljanak.
Már a 3. pont is utal arra, hogy a zilált pénzügyi állapotnak egyik mélyen fekvő oka egy általános kór, mely politikai, közigazgatási és törvénykezési rendszerünk hibás voltában rejlik, a 4. pont pedig egy tökéletes közigazgatási szervezet alapvonásait formulázza. »Óhajtjuk - így szól ez a pont - elsősorban közigazgatási szervezetünk egyszerűsítését minden ágaiban és fokozataiban olyképpen, hogy a minisztériumok teendőinek helyesebb csoportosítása által és ezzel kapcsolatban azok száma leszállíttassék; hogy a nehézkes, költséges és lassú bürokratikus ügyrend és eljárási módozatok, a személyes felelősség elvének következetes alkalmazása mellett, megszüntessenek, hogy az adminisztráció decentralizációja által a végrehajtó közegeknek önállóbb intézkedési jogkör adassék és hogy a mostani területi beosztás kártékony sokféleségének megszüntetésével azon érdekek és közigazgatási igények, melyek egy területen folynak össze, ugyanott egy hivatal által, habár a szükséghez képest különböző szakszemélyekkel láttassanak el.«
A 11. pont: törvény előtti jogegyenlőség, béke nemzetiségek és hitfelekezetek közt, valamint ezek és az állam közt. A magyar állam egységén, törvényén és jogain csorbát ejteni nem engedünk.
Ezek voltak a zempléni pontok legfontosabbjai. Mindenki láthatja, hogy ezekben reakciós törekvéseknek nyoma sincs.
A kormánypárt két fő lapja helyeselte a zempléni pontokat. A Pester Lloyd nagy vezércikkben dicsérte és elfogadta a képviselők számának leszállítását s ezt azzal okolta meg, hogy az országban nem elég az értelmiség arra, hogy az állami és társadalmi élet egyéb igényeinek kielégítése után a képviselőházba elégséges számú kapacitásokat legyen képes szolgáltatni. Egyúttal aggodalmát fejezte ki, hogy az új képviselőház értelmiségi színvonala igen alacsony leend. Ez az aggodalom alaposnak bizonyult.
A Pesti Naplóban, melyben a Reform megszűnte után a fúziós kormány hívévé szegődött báró Kaas Ivor csak úgy ontotta a vezércikkeket, ennek az írónak a tollából nagy vezércikk jelent meg arról, hogy a kormánypárt eleitől végig szintén vallja a zempléni pontokat. Tehát a jobboldali ellenzékre semmi szükség. Igazad van, tehát nem kellesz! Quod erat demonstrandum. De a szabadelvű párt nem mutatott semmi hajlamot a zempléni pontok legfontosabbikának, a közigazgatási reformnak megvalósítására.
'Sennyey kicsi, de szellemileg magas színvonalon álló pártja élén megmutatta, milyennek kell lenni egy lojális ellenzéknek, mely nem akadékoskodni, hanem a közérdeknek használni akar. Nem tudtak mást szemére vetni, minthogy ritkán szólal fel s minden beszéde egy-egy parádés szónoklat. Igaz, hogy nem szólt hozzá minden tizedrendű kérdéshez, mint egy másik ellenzéki vezér, ki egy ülésen 10-12-szer is beszélt. Arról pedig nem tehetett báró 'Sennyey, hogy a törvényhozás munkája a közönséges törvényhozási napi munkában, gyakorlatilag szükséges, de semmi fontossággal nem bíró ad-hoc törvények megszavazásában merült ki.
Két fontos kérdés foglalkoztatta az államférfiakat ama másfél év alatt, melyre 'Sennyey aktív parlamenti szereplése esik: az egyik a keleti kérdés, a másik az Ausztriával folytatott alkudozás a pénzügyi kiegyezés megújításáról. Ez az utóbbi nem az országgyűlés előtt folyt le, hanem a dolog természete szerint a kulisszák mögött. Az a része, mely a Ház elé került, oly szerencsétlen eredményt mutatott, hogy a kormánypárt legfüggetlenebb tagjai, szám szerint 77-en, otthagyták miatta a kormánypártot.
A bankkérdés volt az utolsó szalmaszál, melytől Tisza azt várta, hogy valamiféle sikernek legalább a látszatát fogja tudni felmutatni. De sem az ígért önálló bank, sem az e helyett utóbb kilátásba helyezett ún. kartellbank nem akart sikerülni. Belekapaszkodott tehát a bankalkudozásoknak egy alárendelt formai kérdésébe, (hogy a bank közgyűlése hány magyar honosságú igazgatósági tagot tartozzék beválasztani az igazgatóságba), s kabinetkérdést csinált belőle. Ez volt az ún. Verwaltungsraths-Krise, mely 1877 elején játszódott le. A Tisza-minisztérium 1877. február 8-án leköszönt s a király elfogadta lemondását. Tisza azt ajánlotta a királynak, hogy hallgassa meg 'Sennyey, Majláth, Ghychy, Szlávy és Bittó véleményét.
A kormánypárti sajtó azt imputálta 'Sennyeynek, hogy ő majd kész lesz kormányt alakítani azon az alapon, melyet Tisza magára nézve elfogadhatatlannak jelentett ki. Tisza elvi kérdéssé fújta fel a Verwaltungsraths-paritási fikciót, mely lényegében semmitérő volt. S amikor az osztrákok ezt a semmit érő engedményt sem akarták megadni, akkor sietett leköszönni. Úgy okoskodott, hogy vagy vállalkozik valaki az Őfelségének ajánlott államférfiak közül, hogy az általa otthagyott alapon kormányt alakít s akkor ő, mint az önálló bank hőse és mártírja ragyogó nimbusztól körülvéve vonul ellenzékbe s hamarosan megbuktatja a szerencsétlen vállalkozót. Vagy nem vállalkozik senki az általa főzött kotyvalék kikanalazására s akkor ő maga vállalkozik kabinetalakításra, megmentvén a hazát.
'Sennyeyt február 10-én fogadta a király, ki e napon Gödöllőről bejött a fővárosba. Fölajánlotta a kabinetalakítást 'Sennyeynek, de ez nem fogadta el. Még aznap beszéltem vele, információt kérve tőle, hogy mit óhajt kihallgatásáról a Kelet Népébe íratni. Ő azon tényen kívül, hogy a kabinetalakítás neki felajánltatott s hogy ő arra vállalkozni nem volt hajlandó, nem kívánt semmit közzétenni, mert, mint mondá, maga akar az országgyűlés előtt a dologról nyilatkozni.
Ez meg is történt február 27-én. 'Sennyey nyilatkozatának érdemleges része így hangzott: Tisztán állott előttem, hogy azon egyezségi pontokért, melyek a vámszövetségre s az azzal tettleg kapcsolatba hozott bankügyre nézve az előbbi kormány által tárgyaltattak s már mintegy a befejezésig vezéreltettek, a törvényhozás előtt a felelősséget magamra nem vállalhatom.
'Sennyey egyenes és lojális nyilatkozatát a kormánypárti sajtó a szokásos rosszakaratú kommentárokkal kísérte, melyeknek magva az volt, hogy szívesen elvállalta volna a miniszterelnökséget, de nem merte elvállalni. Tisza merte. Ezzel a Verwaltungsraths-Krizise komédiája véget ért.
*
A kabinetalakításnak ez a felajánlása volt 'Sennyey parlamenti pályájának kimagasló pontja. Ez év vége felé betegeskedni kezdett s nem vezette többé pártját. Helyette, hallgatólag, gr. Apponyi Albert vezette azt a csoportot, mely - mivel Kállay ez időben már passzíve viselkedett - valóságban már csak 15 tagot számlált. Különben is az orosz-török háború foglalta le a közfigyelmet s a belügyi reformok, melyekben a jobboldali ellenzék programjának súlypontja feküdt, nem forognak napirenden.
'Sennyey le akart köszönni a képviselőségről, de barátai kérelmére elhalasztotta lemondását a legközelebbi választásokig, melyek a következő év nyarára voltak várhatók.
Közbejött azonban az ellenzéki pártok egyesülése, mely már 1878 elején előre vetette árnyékát. Ez az egyesülés már a közelgő választások tekintetéből is tanácsosnak látszott. Ez az alakulás megérlelte 'Sennyeyben az elhatározást, hogy leköszön, amit április 30-án meg is tett. A pártjához intézett április 13-án kelt, de csak május 1-jén közzétett búcsúzó levele végén kijelentette, hogy »legbensőbb rokonszenve kíséri őket az alakult új párt kebelébe.« Egyúttal azt a szándékát is kifejezte, hogy ha egészsége megjavul, ismét újult erővel fogja teljesíteni kötelességét. A választóihoz intézett búcsúzó levelében azt mondotta, hogy azt, hogy nagyobb sikert törekvései nem arattak, főleg annak tulajdonítja, hogy az utolsó 3 év alatt domináltak az Ausztriával való kiegyezési alkudozások s a keleti válság által előidézett aggodalmak és tűnődések. Reméli azonban, hogy mint a Bodrogköz képviselője fejezheti be politikai pályafutását.
Így beszélt 'Sennyey, de akkor mindenkinek az volt az érzése, hogy az általánosan tisztelt államférfi örökre búcsúzott el a politikai szerepléstől. Mikor azonban Széll Kálmán pénzügyminiszter a boszniai okkupáció következményei miatt 1878. szeptember 28-án leköszönt, s ennek következtében az egész kabinet beadta lemondását, Őfelsége ismét hallani akarta 'Sennyeynek s több más államférfinak véleményét. Október 5-én fogadta a király 'Sennyeyt, Majláthot, Szlávyt és Ghyczyt. Ezúttal nem volt szó a kabinetalakítás felajánlásáról. Báró 'Sennyey úgy nyilatkozott, hogy az adott viszonyok közt csakis Tisza Kálmán lehet hivatva arra, hogy a közreműködésével intézett külpolitikának politikai és pénzügyi következményeit a parlament előtt képviselje. Ugyane napon fogadta el Őfelsége Auersperg herceg minisztériumának lemondását, mely után megkezdődött Ausztriában a Taaffe-éra, mely 1891-ig tartott.
'Sennyey egészségi állapota idővel annyira javult, hogy három év múlva elfogadhatta a pozsonyi II. kerület által neki felajánlott mandátumot. De nem volt többé pártvezér, nem is lépett be az egyesült ellenzék soraiba. Egykori híveinek általuk konzervatívnak tartott agrárius és szocialista velleitásokban csillogó nézeteivel nem rokonszenvezett.
Időközben majdnem észrevétlenül nevezetes eltolódás állott be a kormány politikájában. Vagy talán nem is volt valami nagy az eltolódás, mert hisz Tisza Kálmán politikája a szó igaz értelmében sohasem szabadelvű, hanem mindig opportunista volt. Tény azonban, hogy Tisza a 80-as évek elején konzervatív hajlamokat vélt magában felfedezni, amiben az osztrák Taaffe-regime hatásának is lehetett némi része. A bihari pontok embere közeledett a zempléni pontok politikájához.
A magyar arisztokrácia megmozdult. A keresztény-zsidó házassági törvénynek 1883-ban történt megbuktatása a főrendek által csak egyik tünete volt annak, hogy az arisztokrácia valamit akar, hogy megunta eddigi passzív szerepét. A főrendiház reformját nem lehetett már soká halogatni s Tisza úgy sejtette, hogy ő maga nem lesz képes az arisztokrácia irányítására. Szövetségesre volt szüksége. Nagy taktikai érzékével felismerte, hogy az arisztokratikus erők megmozdulása vezért követel, ki ezt az erőt abban az irányban vezesse, amint azt az állami raison kívánatosnak mutatja. E vezérségre senki sem volt hivatottabb, mint az arisztokrata tulajdonságoknak ideális megtestesítője báró 'Sennyey Pál.
A kormányelnök tehát közeledett báró 'Sennyey Pálhoz, ki 1884 nyarán egy ideig Bécsben tartózkodott. Itt történt meg a találkozás 'Sennyey szállásán. Megbeszélték a legközelebbi jövő feladatait s arra az eredményre jutottak, hogy e tekintetben nézeteik összhangban állanak egymással. Ama régi, a fúzió idejében bevált formula szerint, hogy egyik fél sem követel a másiktól elvi áldozatot, létrejött a megegyezés. Tisza rögtön Ischlbe utazott jelentést tenni a királynak, 'Sennyey pedig illetékes helyről felszólítást kapott, hogy a király legközelebbi budai tartózkodása alkalmával jelentkezzék kihallgatásra. Ez időben már a nyilvánosságra is kiszivárgott a Tisza és 'Sennyey közeledésének híre. Nemsokára megjelent báró 'Sennyey kinevezése országbíróvá és a főrendiház elnökévé.
Majláth Györgynek 1883. év tavaszán történt tragikus halála után - Majláth gyilkosságnak esett áldozatul - id. Szőgyény László neveztetett ki a főrendiház elnökévé. Most Szőgyény visszalépett és 'Sennyey foglalta el azt a méltóságot, melyet mint tárnokmester 1865-67-ig már egyszer betöltött.
Elnöki beköszöntő beszédében kijelentette, hogy elveit fenntartja s hogy politikai engedmények tőle nem követeltettek, sem egyik, sem másik oldalról nem adattak. Egyes kérdésekben nézetei, melyeket régóta vall, találkoznak a kormány nézeteivel s azért kötelességének érezte a király hívásának engedni. De fenntartotta magának, hogy esetleg leszállva az elnöki székből hozzászól a tárgyalás alatti javaslathoz, hogy ellene felszólaljon, vagy azt támogassa. ‘Sennyey e kijelentései bizonyos feltűnést keltettek, bár Majláth is többször megtette azt, amit ‘Sennyey mint eshetőséget jelzett. Tényleg azonban nem került rá a sor, hogy a joggal, melyet magának fenntartott, éljen.
A főrendiházi elnökség volt ‘Sennyey nyilvános pályájának befejezése. Valóban nagystílű elnök volt. Hadd beszéltessem a tizenöt év előtt elhunyt jeles költőt, Vajda Jánost, kinek kemény dereka nemigen szokott hajlongani a magasabb állásúak előtt.
Vajda János a Vasárnapi Ujság 1884. december 14-i számában így írt róla:
‘Sennyey Pált a főrendi elnökségben elfogultság nélkül tekinthetjük európai mintaképnek. Valóságos eszménye a modern arisztokratának. Sima, de kemény mint a márvány. Modorában bírja ama ritka, mert rendkívül nehéz képességet, akként társalogni alantibb rangúakkal, hogy ezek ne érezzék benne az arisztokratát. Fölemeli magához a polgárt anélkül, hogy hozzá leereszkedni látszanék. Mikor hallgatagon, kimért léptekkel látjuk őt járni a tömegben, önkéntelen olvassuk le homlokáról: viam meam persequor!
Ilyennek látta ‘Sennyeyt az az öreg költő, kit kortársai oly kevéssé értettek, az utódok már feledni kezdenek.