Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem
Kállóné a tükör előtt állt, a Pál kis velencei tükre előtt és a haját szedte rendbe. Az arcát enyhén bepúderezte és különösen szeme aljának szarkalábait igyekezett eltüntetni, amik nagyon öregítették.
- Mit szól a tervemhez, Pál - szólt, miközben csinosította magát - férjhez akarom adni a leányomat.
- Kihez? - kérdezte Szodoma.
- Lomnicz tanárhoz - felelte az asszony és lopva oldalt pillantott, leste a hatást.
- Tudtommal - mondta Pál - Lomniczné még él ... szóval ez olyan terv, amely messzebb jövőre vonatkozik.
Kállóné felsóhajtott.
- Szegény fiatalasszony alig éri meg már a holnapot, azt mondta az apáca.
- Én az orvosa vagyok, nekem ezt jobban kell tudnom. Lomniczné még elélhet ... egy hétig is.
- No és aztán?
Kállóné hirtelen szembe fordult Pállal.
- Maga udvarol a leányomnak - szólt - ezért akarom gyorsan férjhez adni Irénkét ... Ne tagadja, hogy udvarol ... És ha maga rossz, nekem is szabad rossznak lennem. Én igenis számítok a szegény vidéki asszonyka halálára. Lomnicz épp az az ember, akire szükségem van. Vele mindent lehet tenni. Ha akarom, nyomban a felesége halála után elveszi a leányomat. Mit szól az én bűvös hatalmamhoz?
- De Irénke mit szól a tervhez? - kérdezte Szodoma.
- Hiába, nem adom magának a leányomat! - felelte Kállóné és az arca ravasz, okos kifejezést öltött föl. Előbb menjen férjhez ... aztán csinálhat Irénke, amit akar. Ez a világ rendje. Különben pedig nekem még jogom van magára, Pál. Maga az én fiatalságom ... Én nem vagyok rossz anya ...
Hirtelen ráborult Pál vállára és könnyezve szólt:
- Miért akarsz engem megölni, Pál? Tudod, hogy legfeljebb még két évig bírom ... aztán úgyis vége mindennek. Hagyj élni még egy ideig. A fiatalabb mindig jobban ráér. Ha vágyad van rá, miért ne türtőztetnéd? Feleségül úgysem vehetnéd, ez ellen én az anyai szívemmel tiltakozom, mert én jobban ismerlek, Pál, mint bárki a világon. Te nem tudsz hű lenni egy asszonyhoz!
- Nem értem, Jusztina - szólt nyugodtan Szodoma.
- Dehogy nem ért, Pál. Jól tudja, hogy én mit gondolok, mire gondolok. A leányom szerelmes magába és tudom, érzem, hogy előbb vagy utóbb, de a magáé lesz. Akkorára legalább legyen egy férje, aki olyan pipogya, rövidlátó, tedd ide, tedd oda mint épp ez a Lomnicz Lajos. Addigra talán én is beleélem magam abba a gondolatba ... Pál, Pál, miért van az, hogy magának csak az tetszik, ami a másé, ami tilos ... ami bűnös és veszedelmes?
Szodoma megindultan felelt:
- Az ördögöt sem lehetne feketébbre festeni. Hát igazán olyan rossz vagyok én?
Jusztina hirtelen átölelte Pál nyakát:
- Annyira szeretlek, hogy lásd, még a hibáidat is imádom. Férfi vagy, semmi más, de ez minden az én szememben, aki most és ilyen későn szeretek először életemben ... Bár haragszom rád és gyűlöllek ... mégis rád gondolok mindig. Fogd ezt a levelet és ha elmentem, olvasd el ...
Amikor Jusztina eltávozott, Szodoma kíváncsian nézte meg, hogy mi van a levélben. Egy hírneves orvostanár ajánló sorai voltak a dúsgazdag gróf Szvetenay Arisztidhoz, aki háziorvost keresett.
*
A fehérre meszelt, kőporos lépcsőkön Szodoma Pál elgondolkodva ballagott föl. Fehérre festett ajtók voltak mindenfelé a lépcsőházban. A gázlángok csillár nélkül, csak úgy pillangósan égtek. Egy régi belvárosi házban volt, amelyet ott felejtettek hivalkodó modern szomszédai közt. Még a régies sárgaréz kilincsek is a gazdájuk ragaszkodó szellemét árulták el.
Szvetenay gróf nagy, szárnyas ajtaja gondosan és tisztán fehérre volt festve és a sárgarézből való kémlyukon kívül mindössze egy rézgomb díszítette. Ezt meg kellett húzni és megint visszaereszteni, hogy régimódiasan csöngessen.
- Bejelentem a méltóságos úrnak - szólt a komornyik, miután átvette Szodoma névjegyét.
Már az előszobában a komor, ónémet bútoroknak hamisítatlan és ósdi tölgyfaszaguk volt. A széles bordópiros szőnyeg oly előkelően feszült, mintha tudatában lett volna annak, hogy csak csatos cipőjű főpapok és lakktopános arisztokraták szokták taposni.
Amikor Pál a gróf dolgozószobájába belépett, az első pillanatban csak két fehér gyertyaszál sárga lobogását vette észre. Önkéntelenül is arra tartott. Egy velencei művű, súlyos, faragott ébenfa íróasztal előtt ült a gróf.
- Üljön le, ha úgy tetszik - mondta Pálnak különös, idegenszerű kiejtéssel.
- Köszönöm, méltóságos uram - felelte Pál és beroskadt egy nagy karosszékbe, amelyben talán valamikor a velencei patriarchák ültek.
- Nagyon melegen ajánlották önt - szólt a gróf és megérintette az ajánló levelet - de azért szeretnék egyet-mást önnek magamról mondani. Én szívbajos vagyok és egy kissé neuraszténikus. Nekem tehát nem elég, hogy valaki jó orvos legyen, hanem szükséges, hogy vele mint emberrel is rokonszenvezzem. Nem elég, hogy megbízható háziorvos legyen, hanem alkalmas legyen mellettem a titkári vagy mentori tennivalókra. Neki kell felbontania a leveleimet és lehetőleg megóvni engem a fölösleges izgalmaktól. Úgy érzi ön, hogy alkalmas erre a feladatra?
A gróf hadarva beszélt. Karcsú, sovány ember volt, hosszúkás arccal, vékony orral, beesett orcával és jellemzően előreugró állal. A hajáról, a szemöldökéről és a szemszőréről nem lehetett megállapítani, hogy szőke-e vagy hófehér. A szeme átható, szürke és hideg szem volt. Csontos, inas keze feltűnően keskenyen és érzékenyen pihent a combján.
- Rajta leszek, - felelte Pál - hogy mindenben méltóságod szolgálatára legyek.
A gróf felállt és ekkor Szodomának úgy tűnt föl, mintha Szvetenay háromszor akkora lenne, mint amilyennek ülve látszott. Megkínálta Pált cigarettával.
- Reumatikus is vagyok - mondta a gróf. Egyszer meghűltem pápa ő szentségének az anticamerájában.
- Mikor volt az? - érdeklődött Pál.
- Ezelőtt tíz évvel, amikor még a vatikáni nagykövetségen voltam.
Pálnak csak most tűnt föl egy életnagyságú olajfestmény, amely XIII. Leo pápát mutatta. És egy kis fehér-sárga rendjelszalag a gróf gomblyukában. Lopva észrevett még Pál sok érdekes műtárgyat, ami a szobát még előkelőbbé, még impozánsabbá tette. A gróf észrevette, hogy Pál a szemét körüljáratja.
- Ah, a gyertyák tűnnek föl önnek? - szólt Szvetenay. - Ez egy kis elfogultság, megszokás részemről. A gázt nem szeretem, mert szaga van és veszedelmes. A villany iránt nincs bizalmam, amióta a bátyám kastélyában rövidzárlat következtében tűz támadt. A petróleum antipatikus. Nem marad más hátra, mint a régi jó gyertya. Ez egy kissé öreges, de én szeretem a régit.
Valami tiszteletre méltó ősiség borongott a szobában. A bútorokon látszott, hogy nem a régiségkereskedő szállította sürgősen, hanem hozzáértő emberek gyűjtötték évszázadok alatt. Az egész ember mint a megtestesült atavizmus élt ebben a környezetben. Ahogy a haja, szeme színét, termete karcsúságát, arcának romlásában is nemes vonásait az őseinek fokozatos elfinomodása eredményezte, akképp az elvei, meggyőződései, előítéletei, szokásai és babonái is ezekben a rég élt emberekben gyökereztek. Pál úgy érezte, hogy egységes, tömör emberrel áll szemközt, aki nem lehet más mint amilyen.
- És mik az ön igényei? - kérdezte a gróf egyszerre Szodomát.
- Azt teljesen méltóságodra bízom - felelte Pál.
- Elég lesz negyven korona?
Pált egyszerre zavar fogta el. Ő maga jól tudta, hogy mennyit jelent negyven korona, de vajon a gazdag és hatalmas úr alkothatott-e már valaha fogalmat negyven korona értékéről? És mire vonatkozik az a negyven korona? Egy hónapra?
- Engem Rómában - szólt a gróf - egy kitűnő orvos kezelt, Cavaliere Notti és annak fizettem negyven lírát naponta.
- Méltóságos uram, - mosolyodott el Pál - teljesen a tetszésére bízom a honorárium megállapítását és mindenben alávetem magam a gróf úr akaratának.
Alig tudta palástolni a fölindulását. Negyven korona napidíj! - ennyiről álmodni sem mert.
- Ma már szombat van, - mondta végül a gróf - tehát hétfőn reggel legyen szerencsém.
Amikor végre a levegőre ért, Pál táncolni szeretett volna örömében. És a szívében csaknem hálás szerelmet érzett Kállóné iránt, akinek az állást köszönhette. Alig várta, hogy vele találkozzék és neki az örömhírt elmondja.
Amint azonban hazaért, Cicelle már izgatottan jött eléje az előszobába:
- Már háromszor is itt voltak magáért, Pubi - mondta. - Sürgősen keresik.
- Na mi baj? - kérdezte Pál könnyedén.
- Úgy látszik, az a szegény Lomniczné a halálán van ...
Pál egyszerre megdermedt. Már sokkal kevesebb hálát érzett Kállóné iránt. Le sem ült, hanem egyenesen rohant a kórházba.
A Lomniczné szobájában nagy csönd volt. Alig mert oda benyitni. Az ágy fejénél egy apáca állt, összekulcsolt kézzel, újjaira bő köntösének szája borult úgy, hogy csak az olvasója szemeinek pörgéséből lehetett látni, hogy imádkozik ... Az ágyra félig ráborulva egy alaktalan tömeg, egy emberrom. A férj. És az ágyban egy szenvedő, sovány asszony, aki megüvegesedő szemét még utoljára Pálra vetette.
- Bocsáss meg, bocsáss meg ... - dadogta Lomnicz tanár.
A haldokló már nem hallotta ezt. Pál összefonta a karját és nyugodt, megértő undorral nézte az egész jelenetet.
Az apáca csak a szemöldökével intett Szodomának. Pál odalépett a halotthoz. És ebben a pillanatban a férj felüvöltött mint a vadállat, örjöngően:
- Megöltem! ... én öltem meg!
(Folytatása következik.)