Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám · / · Szabó Dezső: Berzsenyi Dániel
Ember nem volt, inkább férfi, mint ő s nem élte szükségszerűbben az erő mámorát. Ha görögnek születik, a születő világ lázadó gigászait énekli meg. Szeme, füle egy ilyen világ hallucinációjára teremtettek. A magyar ritmusokban botladozik s a könnyebb versekben német tanítvány. Szemei a világ harcoló erőinek rettentő egymásba torpadását látják. Ezt a víziót csak a régi harcos világ epikai ritmusaiba lehet beleszaggatni. Nagy erők harca, nagy erők összeomlása klasszikus ritmusokban harsog feléje. Ezek a klasszikus mértékek nála nem kölcsönzés, nem költői gyakorlat: ő a világot időmértékekben hallja.
Ez a két dolog: az erők örökös küzdése és semmibe zuhanása adja meg Berzsenyi tehetségének, költészetének két fő vonását. Berzsenyi lírája heroikus és elégikus. A nagyszerű élet-küzdelem és a nagyszerű elmúlás költészete.
Mikor az erő ily féktelen érzetére van szüksége életünknek: mitológiává látjuk a világot. Berzsenyi mindenre ráéli a méreteit. Az akkori Pestet így látja:
Midőn Budának roppant bércfokáról
Szédülve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündérkertjeit
És a habokkal kűzdő szép hidat,
Melyen zsibongva egy világ tolong ...
Ezért szereti az emberiség nagy általános témáit. Ezért egzaltálja félistenekké kiválóbb kortársait. És az olvasónak sohasem juthat az az eszébe, hogy Berzsenyi hízeleg. Sőt a megénekelt nagyság: Wesselényi, Prónay, Teleki etc. sem ötlik tudatába. Berzsenyit látja, egyedül őt, ki másokban mer saját méreteire nyújtózkodni:
Te mint az orkán s mint az olympi láng
Megráztad a gőztorlatok Alpesit;
S villámszavad megszégyeníté
A gonoszok s cudarok dagályát.
Nem talál ez leginkább arra, aki ódát írt a Magyarokhoz?