Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
A könyv előszavát Ignotus írta. Meleg, s Gonda könyvének ezer nyugtalanságát, az író lelkének ezer vívódását megértő szavak. »A magyar ember, ki az ő magyarságát nem elzárkózásban, hanem feltárakozásban látja. A magyar ember, ki azért, mert magyar, s mert szereti a fajtáját s a parasztját, még nem ítéli kötelességének, hogy a maga intellektuális és kulturális mivoltát erővel csökkentse le parasztivá. A magyar ember, ki nem büszke arra, hogy ő valamit meg nem ért; hanem arra, hogy amit más ember tud, azt ő is tudja s ahová a világ más fajtái eljutnak, ott az ő fajtájának is megvan a maga helye. A magyar ember, egyszóval, ki tartja jussát mindenhez a világon s nem olyan kishitű fajtája iránt, hogy életét féltse minden változástól, minden újságtól, minden szokatlanságtól s csak úrnak vagy parasztnak tudja elképzelni, de embernek nem.« Valóban a magyarsága az, mely besugározza ezt a különösen nyugtalan, minden emberi iránt meleg szívvel érdeklődő könyvet. Az a fajta magyarság ez, melynek nálunk Ady Endre költészete a legigazibb revelálója, akinek világ és lélek látása - fajának látása: így foghatnók össze - ihlette meg Gonda gondolkozását és művészetét. Tehát a magyarsága. És az, hogy köze van mindenhez, amire kérdez, amiről véleményt mond, amit szeretetével átkarol, amit gyűlöletével maga mögött feléget. Semmi kieszeltség nincs ebben a könyvben: vagy ami keresett elrendezés, rafinált paradoxon, hatáskereső szembeállítás írásaiban van, az mind beleolvad a szeretetnek, megértésnek és meggyőződésnek a golfáramába, mellyel minden írását termékennyé teszi. Akár az ököritói katasztrófán keresztül igyekszik közelebb férni a magyar lélekhez, vagy nagy bűnperek tanulságain keresztül az emberhez, akár Ady Endre költészetéről szól, akár a választójog kérdését fejtegeti, akár Kara Sándor történetét meséli el, akár az impresszionizmusról a festészetben beszél: mindenütt azt látjuk, hogy nem pillanatnyi, nem véletlen találkozásai ezek az írónak problémáival, nem hirtelenfényű ötletek, hanem stációk, melyekhez - sokat átélve, sokat átérezve - nem kitaposott utakon jutott el az író. Pesszimizmusáról is kellene beszélnünk, magabízó, erejére tartó pesszimizmusáról, mely nemessé teszi egész gondolkozása módját.
Ember beszél, kinek a sors,
Az élet, évek és napok
Szivének gyökeréig fájnak.
Nemes gondolatok, szimpatikus ember ... öröm vele egy úton járni.