Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám · / · FIGYELŐ

Elek Artúr: Árpád vezér budapesti szobra

Aki régen járt a Ligetben, meglepődve fedez majd föl a legelején, az Andrássy utat lekanyarító millenniumi emlék tövében egy festékkel, tűzzel zöldes-fehérre futtatott lovasszobrot. Olyan régi az a félkörű oszlopsor és közepén a zömök korinthoszi oszlop, amelyen a fecskefarkú Gábriel arkangyal ágaskodik és oly ritkán történik rajta valami, hogy a közelében élő verebek és emberek bizonyára szenzációnak érzik az új szobor megjelenését.

Tehát ez az az Árpád-szobor, amelyet emberemlékezet előtti időkben ígért Budapestnek a nagy mű tervezője. Meg kell nézni, ha reménytelenül is, ha lemondóan is. Mert mi jó származhatik már az egész szerencsétlen vállalkozásból, amely egy tehetséges művész egész életét elfogyasztotta s amelynek problémája, mennél inkább múlik fölötte az idő, annál megoldhatatlanabbnak látszik? Mennyivel okosabb volna békén hagyni az egész alkotványt, kitöltetlenül a még üres oszlopközeit, bronzalakokkal megrakatlanul az angyalos oszlop talapzatát, megvárni, amíg a víz, a hideg, a meleg, a szél, rövidebben az idő vasfoga megteszi a magáét és mohával, penésszel futtatja be, azután lassan megőrli az egész mindenséget. Mennyivel vigasztalóbb látvány lenne úgy ott, ahol az Andrássy út megáll és belebámul a Ligetbe.

De hát fölállították a tövébe Árpád vezérnek lovasalakját. Milyen nehéz lovasszobrot mintázni. Általában monumentális szobrot, amelynek arányban, mozdulatban, elhelyezkedésben építészeti környezettel kell számolnia. Árpád lovasszobra például, amely jó másfélszeres életnagyságú lehet, szinte elenyészik a hatalmas oszlop tövében, a magas talapzat oldalán. Mint ahogy az oszlop magassági arányát az építész, a szobornak az építészeti környezetéhez való arányát a szobrász vétette el. Egészen közel kell menni a szoborhoz, hogy a tömege végre érvényesüljön.

Akkor derül ki, hogy a szobrász a lovat merőlegesen állította a talapzat fala elé, derékszög alatt, kellemetlenül egyenes vonalban, de mégis olyan szorosan a hátteréhez, hogy a szobrot csak háromfelől lehet szemmel megközelíteni; hátulról nem. Hogyan fog e köré a lovasalak köré a talapzatra szánt többi szobor elhelyezkedni? Lehetetlen lesz elkerülni, hogy a tömegek egymást ne takarják el és hogy bántó kereszteződések ne keletkezzenek.

Ezek az aggodalmak azonban a jövőre tartoznak. Egyelőre csak Árpádnak szobra áll a helyén. Áll pedig lovának négy lábán, négy megfeszült lábon, amelyek talán a megtorpanás pillanatában meredtek meg, bár erre csak a lónak szügyébe leszegett fejéről lehet következtetni. A leszegett fej bizonyos indulatot és erőt akarna jelezni, de az állatnak békésen elnyúló törzsén, nem folytatódik a hevesség mozdulata: mintha a fej is, a törzs is más-más állaté volna. Mily kellemetlen vonalhatás származik belőle.

A lovat merev derékkal, a kengyelben kifeszülő lábbal üli meg Árpád vezér. Baljával a gyeplőt fogja, jobbjával buzogányát szorítja csípőjéhez. A lábak merevsége, a gyeplőtartó kar mozdulata és megformálása mind, mind az erő hatására törekszik. De erő az nincsen bennök. Az egész szobor tömegelosztásában sincsen. Szobrászát kicsinyes gondolatok foglalkoztatták, aprólékos gondok: a kacagány lebbenyei, a lónak sörénye, farka és egyebek. Csupa olyan részlet, amelyet a szobrásznak teljesen el kellene hanyagolnia, mivel a visszaadásuk nem a szobrászat körébe tartozik. A szobrászat a tömegnek elosztása, felosztása kisebb tömegekre, a tömegekből kidagadó még kisebb tömegekre, a formákra. De a sastollas sisakforgó nem forma, a lósörény sem igazi forma, a lebegő ruhalebbeny meg sehogysem az. Esetlegességei ezek, nem szerves tartozékai a testnek.

A sok aprólékos részlet a szobor sziluettjét is zavarossá teszi. Szemközt nézve, a szoborból természetesen semmi sem látszik, oldalról nézve pedig a felaprózott sziluett egyszeriben minden gyöngéjét megmutatja a munkának, amely, sajnos, érdektelen egy alkotás, még az oszlopsor tetején elhelyezett alakoknál is érdektelenebb. Árpád vezér bizony különb szobrot érdemelt volna annak az országnak első városától, amelyet ő hódított meg.