Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Megint nyár volt; forró, perzselő tűz égett a rónaság fölött; a száraz föld megrepedezett, minden porszem, minden haldokló fűszál esőért epedt; az aszályos melegben sóváran nézett a föld az ég felé, az ég pedig mint egy makulátlan kék azúr katlan irgalmatlan boltozata, forró és nyugodt derűvel sugárzott a földre ...
Valaki futott a tikkadt porban a dűlőutakon; az agyvelőt forraló hőségben kalap nélkül, ingujjban rohant, mint akit a saját vad árnyéka kerget. Vetések és füvek lankadtan maradtak el mögötte, a hosszú ember pedig, mint egy nagy béka, csak szaladt. Testének minden porcikája égett; a nap fejebúbjára tüzelt és ájuldozó hőség terjeszkedett a fejében; csuklói kigyulladni készültek. A sós verejték szájába szivárgott, nyelve kiszáradt és ínyéhez tapadt, halántéka mint a gőzgép kalapált, szinte megvakult, ahogyan rohant.
Zimai, a tanító rohant a rónaság tüzében; a varjúzúgásos nyárfák alatt feküdt már régóta; úgy rohant ki megint a házból, mint annyiszor, amikor félt, hogy ölni fog, amikor megátkozott természete, féltékenysége és durvasága elvették az eszét. Ott feküdt, háttal az égnek, a varjak telezúgták a fejét, őrült hangzavar tülekedett az eszében, lesújtva, összezavarva, nyomorult kábultságban feküdt ott arccal a földön a napmelegen és lázas bágyadtság álmai vizionáltak előtte: tűztenger égett a mezők szélén, egy szál virág, egy hosszú szárú fehér nárcisz, mint eleven teremtés ment neki, egyenesen neki, bele a lángtengerbe, ő messze állt és nézte, mikor már beleért és a tűz emészteni kezdte, akkor látta, hogy a fehér nárcisz: az a felesége és neki abban a pillanatban kiesett a melléből, a földre esett és mint egy nagy tök holtan feküdt a porban a szíve ...
Föltápászkodott, bement a házba; az ajtó nyitva állt, a ház üres volt. Most lángoló agyvelővel, tűzben égő testtel rohant körösztül a síkon.
Betaszította az ispánház ajtaját, a szoba üres volt, berontott a másikba; ott ült az ispánné. Zimai megtorpant, beszélni már alig tudott, alélt nyelvét, mint halott levelet a szél, lóbálták, dobálták a feltörő féktelen szavak. A szavak üvölteni akartak, de a száj csak hóbortosan dadogott:
- Adjátok vissza! Adjátok vissza! Mit akartok? Meg akartok ölni? Úgyis mindjárt meghalok! Egy csepp vizet! Adjatok egy csepp vizet! Az én feleségem! Megesküdtem vele! Adjátok vissza! Szeretem! Szeretem!
Hosszában elvágódott a padlón; nyitva maradt a szája; félig meg volt halva; csak a nyelve volt, ami meg-megmozdult, ajkai széléről a verejték nedvességét nyalta. Az ispánné vízért futott; félhalott hírére nagy ijedtséggel beszaladt a másik szobából, ahol el volt bújva, Jolán is; megrendülten roskadt egy székbe; az ispánné vizet öntött Zimai szájába, attól magához tért, lassan föleszmélt, erőre kapott.
- Ne bántsatok! - kezdte egészen megtörve. - Kedves lelkek ne bántsatok! Én bolond vagyok, egészen bolond. - Odakúszott a felesége elé, átkarolta a lábait és a cipőjét csókolta. - Aranyosom! Kedvesem! - rimánkodott - csak még most az egyszer gyere vissza! - És bűnbánóan a padlóhoz ütötte homlokát. - Megígérem, megígérem - és megint a padlóhoz ütötte fejét - soha többet nem bántlak, nem bántlak. Verjen meg az Isten! Verjen meg az Isten! - és megint odaütötte fejét - ha csak egy ujjammal is hozzád nyúlok valamikor. Minden úgy lesz, ahogyan te akarod! Inkább a kezemet levágom, csak most az egyszer gyere vissza!
És feje minden nagy szó után félelmesen koccant a padlón.
Az egész napot otthon töltötték; a tanító olyan volt, mint egy félénk bárány, nem beszélt, engedelmesen lesütötte a szemét, alig evett, összehúzódott, hogy minél kevesebb jele legyen annak, hogy létezik.
Esteledett, amikor hazaindultak. Nem mert egészen Jolán mellett menni; egy kicsiny lépéssel mindig hátrább maradt, onnan nézte Jolán lecsüngő kezét, melyet nagyon szeretett volna megfogni. De ezt nem merte tenni. Csak mikor a kukoricások közé értek és az esti szellő zörgette a kukoricát, a nagy suhogás közt mert az asszony keze után nyúlni; de az asszony nem fogta meg kezét.
- Nem akarod a kezemet megfogni? - kérdezte töredelmes szelídséggel.
Jolán az ura keze után nyúlt; a tanító kitoldta a fél lépést és most egymás mellett mentek. Mentek a tanyai iskola felé, mely már messziről látszott az alkony enyésző világosságában. Az ég, mintha a tetejére támaszkodott volna; tompán, sápadtan fénylett az alkony reflexében a szürke ég; mereven néztek feléje és mereven nézett rájuk; olyan volt, mint egy óriási, fénylő, de vak, hályogos szem. A vak szembe néztek és mindegyikök mást, egészen mást érzett ...