Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Harmatos hajnalokon, pacsirtaszótól hangos mezők keskeny gyalogösvényein jöttek a gyerekek a szétszórt tanyákról a pusztai iskolába. Az iskola előtti kis benyílóban az ajtó fölött már ott húzódott a három polc; befőttesüvegek álltak rajta; szalonnák is függtek a magasban. A hidasban disznó röfögött nagy kövérre hízva; két koloncos kutya futkosott és ugatott a ház körül közeli idegent, távoli árnyakat. Tyúkok kodácsoltak, pipik sírtak, libák zsivajoztak, ludak gágogtak a ház körül. Az iskolaszobában a kora reggeli órákban hangzott: a-b-i-a, u-da, ír-rí, úr-ú-ni ... a hatalmas nyárfák fölött sírt a varjúriadásos kék magasság: kár-kár-kár-krr ... á-á-á-ká-rrr-rrr ... ká-á-á-ká-rrrrr ... körül a sír mezők terültek halom és bucka nélkül és határ nélkül ... míg a forróságtól a levegő táncolni nem kezdett, két nagy torony látszott a láthatár szélén, mint két ködevő, álmos szemű, bámész óriás. És szünetlenül látszott párán és fényen át hajnal pirkadásától, míg csak az est sötét mélységeibe nem roskadt: a kéklő Mátra. A roppant ég alatt, a roppant határban, mint egy kis szőke virág nyílt a fiatalasszony bánata ...
A tanító tegnap megint a vállához kapott, mintha büntetni is és vad bosszúval és szomjasan magához ragadni is akarná. Olyan heves volt a keze, hogy a kis asszony majdnem elesett. Az arca halovány lett és a szeme vörös cikázásba szédült, attól, ami jönni fog. De a tanító is megrendült és eleresztette.
Tegnapról mára azonban elfelejtette ezt. Tegnapról mára megint azt hitte, hogy béressel, kocsissal is összeadja talán magát. Csak egyben nem hitt: hogy tud egyedül az övé lenni, hogy a csendes szépségét, gyönge asszonyiságát, fehér testét és finom vonalait egyedül neki tartja. Egyszer azt hitte, mikor onnan éjszakról a borzalmas szerelmi emlékek délre a fénybe és a határtalanságba kergették, hogy a puszta menedéket ád, hogy ott nincs vetélytárs, ott biztonságban tarthat magánál egy asszonyt. De az őrült féltékenység most megint megvakította és tönkretette.
Az udvar felől jött.
- Megint a bérlőnél voltál! - kiáltott rá az ura, amint belépett. A szíve mint egy beteg állat vonaglott benne és a torkában rekedten jajgatott a szó. Öklei már összeszorultak és a szeme vértől homályosult.
- Az asszonynál voltam - mondta ijedten, mert elfelejtette, hogy egyszer ezért milyen rettenetesen tört rá haragjával.
- Csókolództál legalább? - és majdnem a nyelvébe harapott.
Jolán a fal felé menekült; borzasztó búbánat és halálfélelem ragadta meg.
- Mutasd az arcodat! - fulladozott Zimai.
Az asszony reszketve állt; térdei inogtak. A tanító hozzálépett és mint egy almát, két tenyerébe fogta az arcát, piros foltot, csóknak a nyomát kereste rajta.
- Letörölted jól magad! ... Láttalak: tegnap együtt jöttetek anyádtól!
- Az úton találkoztunk - rebegte az asszony.
- Beszélhetsz nekem; ismerlek; ringyó vagy! - és nem tudott mit csinálni magával. Az asztal lapját szorította gyűlölködéstől görcsös kezével és öklében pattogtak a csontjai.
- Mutasd magad! - kiáltott az asszonyra és feléje tartott, hogy szoknyáit felkapva a testét is megvizsgálja.
Az asszony egészen a falhoz lapult, vállait, testét összehúzta.
A férfi feléje ment, de nem bántotta a ruháit; fölemelt kezével az arcába sújtott, aztán hangos, vad hördüléssel felsírva, kifutott a házból, a kertbe rohant, a földre vetette magát és a káposzták közt feküdve hangosan sírt.
Jolán is kiment a házból; az ajtó nyitva maradt mögötte; senki sem volt odabent; nekivágott a mezőknek.
Kár-kár-kár-ár-ár-á-á-rrr; sírt mögötte, mint az örökös halotti dal.
Hazafelé indult; ahol még nem tudták mit kellett két év óta szenvednie. A gyalogút egy keskeny pallón vitt át, a palló alatt ezüstös ér csordogált: nagyon messziről jött zöld mezőség bársonypázsitja között és olyan volt, mint egy másik, nagyon messze bánkódó ismeretlen asszonynak szüntelen folydogáló tiszta könnye ...
Jolán nem bírta tovább; leült a zöld mezőre, az ezüst víz mellé és a sohasem látott asszony könnyeihez hullatta könnyeit. Ott már nem voltak nyárfák, nem sírtak varjak, pacsirták esti dallal köszöntötték az alkonyatot. Békesség és végtelen csend fogta fáradt fejét körül. Látta otthon apját a puha szívűt, akinek minden fájdalom mély barázdát hasít a szívébe és anyját, aki némán nagyokat tud szenvedni ... Olyan piciny volt az árnyékokkal rakodó ég alatt, csendes odaadás és halálos fáradtság bágyasztotta testét; lágy szellők rezdültek, aranyos, bíboros felhők egymásba roskadtak a napnyugati égen ... ménes dobogott valahol a messzeségben és távolról, nagyon távolról vonuló gulyának kolompszava úgy érkezett hozzá, mint elmosódó mesék különös harangszava; kiterjesztett szárnyú madár ha úszott néha a halkan rezdülő éteren; füvek hajladozni, virágok beszélgetni kezdtek, mély, szűz illatokkal telt meg a levegő ... Az est betakarta a rónaságot lágy fátylaival, minden nesz elhalt ... ezüst és arany csillagok gyulladtak ki megszámlálhatatlan sokaságban a hatalmas égen ... Jolán fájdalomtól, bánattól, a természet végtelenségétől elnyomva aludt a puha pázsiton.