Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
A fák alatt szakállas fű borította a földet, a fűre hangosan koppanva hullt egy-egy alma. A koppanás azt látszott mondani: minden elmúlik! Ilyen az élet! Minden csak egy koppanás! ...
A télen, mikor igazán puszta volt a puszta, nem volt rajta semmi élet, csak végtelen hómezők fölött repült a szél, hegyeket hordott és völgyeket csinált, mikor a tanya, mint elhagyott, befagyott sziget feküdt a hómezők mélyében, amikor napokon keresztül nem lehetett idegen embert látni, amikor úgy látszott a tanyákon túl nincs világ, amikor szűz hó, vakító fehérség, jég és zúzmara volt minden és úgy tetszett, hogy a puszta népe halálra van ítélve a fehér temetőben, akkor elvolt egy bálon.
A bálra nem szólt nyomtatott meghívó. Tartott is nagy időt, amíg körös-körül a hótemette sík birodalomban a báli mulatságnak híre mindenhova, akit illetett, ahol leányos házak voltak és más rangbéliekhez eljutott, azokhoz, akik egy láthatatlan határokkal bekerített társadalmat alkottak, ismerősök, jó barátok, mert minden egy-két évben valamennyien egyszer-egyszer találkoztak.
Nagy jó előre megérkeztek, bekopogtattak a tanyákra a meghívók. Elindultak a jó alkalmakkal szétküldött hírek az első zord szelekkel. Hogy legyen idő a messze városba elégszer beküldeni, csipkéket, pántlikát, fésűket, kivágott csatos cipőt beszerezni. Mert mikor a szél a pusztán, a maga határtalan báltermében végigtáncolt és viharosan orgonázott is magának, akkor a hóba süllyedt és nagy koporsóknak látszó tanyaházakban itt is, ott is, mint a nagy életnek és egy új tavaszvárásnak szimbóluma: itt is, ott is állt, várt és finoman figyelt egy-egy kivágott kis topán ...
Az volt aztán a szánút. Elindultak már délután, jól abrakolt, pihent lovakon, neki az egyenes mezőknek, jó érzék szerint torony iránt, torony iránt, amely nem is látszott, csak a biztos emléke felé neki hát a szánnal! Sok kabát, bunda, nagykendő. A fej midenfelől bekötözve, csak orr, száj és szem van parányi folton kívül. A naphosszat tüzessé melegített téglák vastag zsákokba burkolva gőzölögnek és melegen tartják odáig a lábat. Hajrá! Neki a friss szélnek, a sikamlós hónak, a fehér végtelenségnek! Repül a szán, csöng a csengő, szanaszét a pusztában így szólnak a bál felé csilingelő csengők, mint valami óriási betlehemi játék ...
Egy szép barna fiú, az nagyon tetszett ott neki, hozzáillő volt: lágy kedélyű és nem zajos. Széles és erős volt, de alig érezte táncban derekán a kezét, a szeme őszinte volt és a szíve érzelmes, szép baritonja meleg volt beszédnek, még szebb volt nótának. A csárdást különösen tudta, de a valcerhez is kitűnően értett. Amikor megfogta és keringeni kezdtek, az vele olyan volt, mintha valami álomba keringtek volna bele. Rátaláltak egymásra.
Amikor elváltak, avval búcsúzkodtak, hogy esztendő ilyenkor megint találkoznak, mert kétnapi járóföld választotta el őket.
- Tudja, hogy hol lakom én? - kérdezte a fiú. - Ott lakom én, ahol a Mátra kéklik. Látta már a Mátrát?
- Láttam bizony eleget; ha éjszaknak nézek, naphosszat azt látom.
- Ugye hogy szép?
- Mitőlünk csak olyan, mint az álom.
- Nem nyugszom én addig, míg valamerre lejjebb, állásba nem jutok, hogy közelebb nem kerülök magukhoz! - mondta búcsúzóra nagy titokban.
Esztendő elmúlt; téli mulatságkor nem jött; csak a híre jött, hogy beteg. Levele is elmaradt. De ő a szívében ott hordta a képét, hogy soha el ne felejtse; még akkor se, ha talán a gyönge rózsaszínű fonál, a síkság magányában, csöndes messzeségein keresztül el is szakad. Mert nehéz világ az; gyöngéd, finom dolgok elapadnak az utak homokjában, mint a hűvös patak a forró alföldi mezőkön.
Mostan a fák alatt minderre emlékezett. És hallotta az anyja szavát, az apjáét is, a lágy szívűét, akinek könnybe olvadt a szeme, amikor váltig mondta:
- Csak valahová messzire ne vigyenek! Mit csinálunk mi ketten tenélküled? Esztendőben egyszer ha látunk!
A hatalmas almafákról le-lehullt egy férges alma; koppant a földön és azt mondta: minden csak egy koppanás ...
Látta már a sorsát; elkészült a boldogtalanságra ...
Az anyja erősen kiáltott a konyhából érte. Bement hát. A tányérokat kellett fölrakni, a fehér abrosszal az asztalt beteríteni, arra tányért, poharat, evőeszközt pontosan föltenni. Borosüveg, vizesüveg fönn egymás mellett, egy fonott kosárban kicsiny tálcakendő, amit maga horgolt. Mert ha a szíve nagyon szomorú is, az asztalnak rendben kell lenni, a vendéget szépen el kell látni.
Ebédhez mielőtt leültek, bekukkant a szobába az anyja. Éppen csak illendőségből. Fekete ruha volt rajta és a fején már a vendéglátó főkötő. A főkötő előtt a homlokán a haja kétfelől két sávban jobbra-balra fésülve. Így fésülködött amióta az eszét tudta. Megrögzöttség, babona és ősi jelentőség látszott ebben a rendben, ami nem volt más, mint öreg szokás. Az arca gömbölyű volt és petyhüdt kis toka függött az álla alatt, a száját két biztos vonal szabta meg, a szeme erősen ki volt dagadva. Határozott asszonynak látszott, akinek a dolgokról megvan a maga véleménye, harciasnak és nyílt szavúnak. Künn a rónán ménesek dobogtak, gulyák kolompoltak ... Nomád sátrakra és ősi asszonyokra emlékeztetett ...
Zimai megcsókolta a kezét. Különösen a kedvében kívánt járni. Szerény és szelíd volt tehát, majdnem ellágyult maga-magától.
- Csak egy percre ugrottam be - mondta az asszony.
Tetszett neki, hogy a tanító így kicsípte magát, mert ami illik, az illik.
- Ettem a túrósból - mondta a tanító - már csak azért is jó volna a vőjének lenni.
- Ne dicsérje úgy! Tudom úgyis azért dicséri, mert a kedvemben akar járni.
- Talál bennem valami nagy hibát?
- Sok kicsi sokra megy! Majd erről azután!
Ebédnél a tanító átadta magát az elképzelt boldogságnak.
- Na - mondta - nekünk is lesz ilyen fehér kenyerünk! - ahogyan a kosárból kivett egy darabbal. - Csirkét azt lehet nevelni százával ... Ludat is egy falkát. Akkora dunyhákat fosztunk, hogy Szibériába se fagyunk meg.
Az ispán töltött a gyönge homokiból.
- Én majd csak vizet! - mondta Zimai.
- Ne spóroljon nekünk - kínálta az ispán. - Maholnap borunk úgyis több lesz, mint vizünk, mert az talán nem lesz egy csöpp se.
- Az a kanális az befűtött maguknak.
- Amióta azt megásták, azóta nincs áradás, de nincs víz se. Ami patak volt, mind elapadt. Ami kút van, abba csak júliusig találkozik víz.
- Minek hagyták azt? Van elég víz a Tiszába kanális nélkül is.
- Mert az úgy volt: az előbbeni miniszter az a mi uraságunknak volt nagybátyja, akkor úgy volt, hogy erre, a mi földjeinknek hozzák a kanálist.
- Mekkora káposztákat lehetett volna nevelni!
- Aki utána gyütt miniszter, az a felső tanyai uraságnak az unokatestvére volt. Így aztán arra vitték a kanálist. Olyan szénák is teremnek odafönn, mint a selyöm ...
Végezetül cseresznyés rétest ettek. Akkor Jolán összeszedte, kivitte a tányérokat, poharakat, mindent, ami az asztalon volt. Nem is jött be, amíg nem hívták. Künn a kertben a fák alatt, a fűben feküdt, a sövény ki a pusztára szólt és a palánk nyílásán keresztül nagy messze feketés kékség rémlett, az volt a Mátra, arrafelé nézett és sírdogált.
- Én megmondom őszintén - mondta az ispánné - én nem nagyon szívesen adom oda magának a lányom. Ne vessön meg az egyenes beszédért, de én az anyja vagyok neki. Mert hogyha ő magát jobban szeretné, az megmutatkoznék. Az pedig, ami szív ellen van, ritkán szokott sikerülni.
A tanító szíve remegett, annyi szót pazarolt már el, hogy az aggódó szülőket meggyőzze.
- Nem látom, hogy nem szívelhetne.
- Mert nagyon illedelmes, inkább a nyelvét harapná le, semhogy valakinek rossz szót szóljon.
- Hát hová akarják adni? Azt akarják, hogy elvigyék valamerre, messzire? Ott aztán nem látják, hogyan bánnak vele. Az olyan kommendált ember, akit egyszer-kétszer láttak ... Ha én rosszul bánok vele - mindennap is megláthatják ... Olyan szép, nagy ház! Úgy élök benne egymagam, mint az elátkozott.
- Hiszen magának százszorosan kellene. Meg ha valamiér, akkor csak azért, mer az egész egy futamodás. Meglátom én a szömiről is, ha nem lesz magával boldog. Majd meglátom, nekihízik-e, mert ez olyan fajta.
- A kommendált ember az pénzt is kér. Én nem kérem semmijét.
- Azért - mondta az apja - ami pénz az övé, azt megkapja. Háromszáz forint.
- Nem ellenzöm, jó lesz bútorra.
- Mert én itt is tarthatnám; a szomszédba, második, harmadik házba. De bognárnak, kovácsnak, ha meg is becsülné, nem akarom adni. Nem olyannak való! Az olyan ember még öltözködni sem tud.
Az asszony szavára Zimai fölhúzta a két vállát és begombolta a szalonkabát legfelső gombját. A kopott fekete kabát már nagyon szűk volt, még a preparandiában, amikor a képesítőt letette, akkor szerezte. Úgy ült benne, mint egy zsákban.
Elakadt a beszéd is. Már nem volt mit mondaniok, mert amit most elmondtak, azt is hányadszor ismételték újra. Hallgattak, semmit se végeztek; de érezték, hogy a dolog el van döntve, a leányt odaadják.