Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
'Sennyey és Kállay.(Huszonötödik közlemény)

I.

Mikor e két nevet leírom, régi emlékek raja kél bennem, mint felriasztott hollósereg. A fekete szárnyak suhogásából két emberi hang tompán és panaszosan hallatszik ki, mintha az utódoktól akarná számon kérni azt, amivel a kortársak az egyiknek félig, a másiknak majdnem egészen adósok maradtak.

Báró 'Sennyey Pál 1888 január 3-án, Kállay Béni 1903 július 13-án távozott az élők sorából. És íme, a feledés már szövögeti fátyolát sírjaik fölött, körvonalaik már kezdenek elmosódni a gyérülő túlélők emlékezetében.

'Sennyeytől az élet megtagadta, hogy azt, ami lelkében legjobb, legnemesebb, legértékesebb volt, átömlessze a magyar közszellembe és közintézményekbe, melyek pedig ezáltal nagybecsű tulajdonságokkal gazdagodtak volna. Kállay előtt élete második felében nyílt ugyan tér tágabb körű s nem is eredménytelen cselekvésre, de nem hazájában, hanem messze idegenben, nem saját véreinek, hanem egy idegen fajnak javára s azon az áron, hogy eközben a saját nemzete tudatában majdnem maga is idegenné vált. 'Sennyey és Kállay - két név, melyek viselőinek a sors különböző részt juttatott a tényleges sikerből, de akiknek egyaránt fukaron osztá az elismerés babérját. Két magyar ember, kik mind a ketten megközelítették a történeti méretek színvonalát.

Kállay életpályájának egy szakasza epizódszerűen fonódott össze rövid időre b. 'Sennyey életútjával. A vándor, aki ott állott e két élet keresztútján, hadd mondjon el egyet-mást róluk azok számára, akiknek e két név is, mint annyi más, ma már alig több puszta hangnál.

'Sennyey alakja jóval jelentékenyebb volt annál a képnél, melynek lenyomatát a nevéhez fűződő cselekvények fenntartották. Imponáló egyéniség volt, akinek a végzet azt írta homlokára, hogy vezetésre, parancsolásra van teremtve. De ugyanaz a végzet, mely ilyenné alkotta, megtagadta tőle azt, hogy megvethesse lábát a reális nemzeti élet talaján. Lelkének ideálja volt egy jól kormányzott Magyarország közigazgatási kialakítása. De ez az ideál hátrált előle, mint a délibáb s végül szétoszlott, mielőtt megközelíthette volna. E kifelé oly bevégzett, minden ízében oly összhangzatos egyéniség a lelke mélyében a kielégítetlen ambíciók, a nem teljesült remények majdnem tragikai terhét hordozta végig az életen.

Voltak, kik eszméit felfogni nem bírták, voltak, kik törekvéseit félreismerték, voltak, kik féltek tőle, lehettek - bár azt hiszem nem sokan - akik gyűlölték: de széles Magyarországon nem volt senki, aki az ő nevét ne igaz tisztelet érzetével ejtette volna ki. A sors ezt a kárpótlást juttatta neki a hatalom helyett.

A konzervatív eszmének soha sem volt nemesebb megtestesülése, mint ez a hideg, nyugodt, szikár termetű férfi. 'Sennyey személyisége típusa volt egy oly politikai erénynek, melyet a magyar géniusz legjobban nélkülöz: az állami rend és tekintély eszméjének.

Akik csak az ő jellegzetes és szinte parancsoló arcélét, az ő, többnyire monoklival fegyverzett sólyomszemének átható pillantását látták, azok úgy voltak vele, mint aki egy nagyobb szabású építménynek csupán külső homlokzatát szemléli anélkül, hogy annak küszöbét átléphette volna. Kortársainak nagyobb része hiányosan ismerte, vagyis inkább félreismerte 'Sennyeyt. Az emberek hajlandók voltak a közszabadság szempontjából aggályos ösztönöket sejteni e kissé rideg külső mögött. Ellenben akik közelebbről bepillantást nyertek az ő lelkivilágába - igaz, hogy ebben az ő zárkózottságra hajló természeténél fogva nem nagyon sokan részesültek - azok hamar felismerték humánus, igazságos gondolkodásának magas szárnyalását, a közjóért hevülő kedélyének melegét.

Tévedtek azok, akik azt hitték róla, hogy világnézete a reakció szellemével van átitatva. 'Sennyey nem volt reakcionárius. A reakció ama lovagjai, kik ennek a derék embernek a kabátjába csimpaszkodtak, ellenszenvesek voltak előtte. Igyekezett is őket magáról lerázni, mert jól tudta, hogy semmi sem árt jobban politikai érvényesülésének, mint hogyha a közvélemény ezekkel való közösséget imputál neki.

B. 'Sennyey konzervatív reformer volt. Csak ez lehet az igazi helyes szó politikai karakterének megjelölésére. Konzervatív volt benne a rendnek, az állami tekintélynek erősen kifejlett érzéke, de ez a konzervativizmus telítve volt a haladás hatalmas ösztönével.

Mint ólomsúly nehezedett b. 'Sennyey politikai karrierjére, hogy abból az ódiumból, mely a 48 előtti konzervatív rezsim maradi és reakciós működéséhez csatlakozik, neki akkora részt juttattak, mintha ő ennek a korszaknak egyik irányadó tényezője lett volna. Pedig a magyar udvari kancellária huszonhárom éves tiszteletbeli titkárja ilyennek ugyancsak nem volt tekinthető.

B. 'Sennyey aktív politikai működésének kezdő tényéül az 1848-i pesti országgyűlésen tanúsított magatartását kell megjelölni. És e pontnál szükséges szem előtt tartanunk azt a jelentékeny különbséget, mely az akkori konzervatív férfiak viselkedésében mutatkozik és mely feltűnő módon mutatja, hogy a magyar konzervatívok csoportja »pártnak« a szó valódi értelmében soha sem volt tekinthető. A konzervatív csoport egyes tagjainak magatartása 1848-ban nagyon különböző volt. Ifjabb Majláth György, gr. Babarczy János, gr. Széchen Antal félrevonultak, b. Jósika Samu egyenesen a kamarilla tanácsadója lett. Egyik sem lépett rá az 1848-i alapra. Még Somssich Pál sem választatta meg magát a pesti országgyűlésbe, pedig ő a pozsonyi követi táblán az ún. konzervatívok vezére volt. Gr. Apponyi György, az utolsó kancellár, ki egyébiránt a 48-i törvények létrejötte idejében súlyos beteg volt, felgyógyulása után nyilatkozatot tett közzé, hogy állásáról való leköszönése után alattomosan soha sem működött az ország óhajtásainak teljesülése ellen. Elveit és nézeteit alárendeli a tények erejének és magánkörben mindent el fog követni a nemzeti óhajtások teljesülésére. Id. Szőgyény László alkancellár, ki az első magyar minisztérium megalakulása idejében a kancelláriát vezette s az ügyeket a megalakult minisztériumnak hivatalosan átadta, ily nyilatkozatot nem tett, de viselkedése teljesen megfelelt a gr. Apponyi Györgyének.

Még egy lépéssel tovább ment báró 'Sennyey. Ő ugyan nem tett közzé nyilatkozatot s ennek egy fiatal embernél, ki addig nem szerepelt, nem is lett volna semmi értelme. De ő még határozottabban rálépett a 48-i törvények talajára, beválasztatta magát az 1848 július 2-ára összehívott pesti képviselőházba.

Itt báró 'Sennyey, a fiatal Zemplén-megyei mágnás, mint a királyhelmeci kerület képviselője, szembekerült Kossuth Lajossal, a sátoraljaújhelyi ügyvédből lett miniszterrel, majdan Magyarország diktátorával. 'Sennyey viselkedésének lélektani kulcsa részben alighanem az a tény, hogy Kossuth tekintélye sehol sem állt oly gyenge lábon, mint a saját megyéjében, Zemplénben. A szerényebb sorsból felemelkedett egyéneknél a nemo profeta in patria gyakori jelenség.

Az 1848. pesti országgyűlésen ama sokak közt, kik Kossuth politikáját nem helyeselték - s ezek közé kell sorolni a saját minisztertársainak egy részét is - a királyhelmeci képviselő volt az egyetlen, ki azt amit gondolt, meg is merte mondani Kossuthnak. Egyetlen egyszer szólalt fel az országgyűlésen s ebben a felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy ha az országgyűlés rendkívüli eszközökhöz nyúl, ne mulasszon el semmit, ami a nemzet és király közti kiegyenlítésre vezet. 'Sennyey felszólalásának alapja és kiindulási pontja az az akkor még sokak által vallott feltevés volt, hogy a kiegyenlítés a nemzet és a király közt nem lehetetlen. Ezt a feltevést a későbbi tények, sajnos, nem igazolták, de 'Sennyey felfogásának jóhiszeműsége kérdés alá nem eshetik, politikai bátorsága pedig feltétlenül elismerésre méltó.

Mikor Ferdinánd király, helyesebben a kamarilla, mely nevében intézkedett, 1848 október elején feloszlatta az országgyűlést s az udvar és a nemzet között az összeütközés már kikerülhetetlenné lett, báró 'Sennyey levonta felfogásának következményeit és zempléni birtokára vonult vissza.

Ugyanakkor a fiatal gróf Andrássy Gyula mint kinevezett főispán vonult be Zemplénbe s kormányozta e megyét mindaddig, míg 1849 nyarán Kossuth Konstantinápolyba nem küldötte mint követet.

Ebbe az időbe nyúlnak vissza annak a rivalitásnak a gyökerei, mely 'Sennyey és a vele egykorú Andrássy Gyula közt keletkezett s mely Zemplén vármegyének e két nagytehetségű szülöttét végig kísérte az életen s a kölcsönös becsülés mellett is köztük igazi rokonszenvet fejlődni nem engedett. Úgy látszik, ez az érzelem, mint egy hangszeren egyik húrnak a hangzása a másikra, idővel átterjedt arra a két szép és nemes hölgyre is, kiket egy jótékony végzet a két jeles férfiú mellé élettársakul rendelt.

A szabadságharc vihara végig zúgott az országon. 'Sennyey Kasszandra-jóslata beteljesült - ami nem jelenti azt, hogy jobb lett volna, ha az ország kardcsapás nélkül behódol a kamarillának. Bekövetkezett Világos. A nemzeti önvédelmi mozgalom vezetői, amennyiben el nem vérzettek, az emigrációban voltak, köztük a volt zempléni főispán is. Úgy látszott, hogy a magyar alkotmány és a magyar államiság örökre el van temetve. Csakis e szörnyű, de akkor nagyon érthető feltevés magyarázza a magyar konzervatívok magatartását. Ők tévedtek, mikor azt remélték, hogy az udvar, mely halálra ítélte Magyarországot, megkegyelmez ennek az ő szép szemeikért. De hát tévedtek s ez a - legtöbbnél - jóhiszemű tévedés elhitette velük, hogy az osztrák kormánnyal való egyetértés révén sikerül megmenteniök a nagy összeomlásból körülbelül a 48 előtti állapotot, vagy ennek egy részét. Egyelőre beérték volna a 47-nek oly restaurációjával is, melyből hiányzott volna a 47-es állapotnak két legértékesebbszabadság garanciája: az újonc- és adómegszavazás és a megyei önkormányzat. Ez a csonka 47 is becsesnek tűnt fel akkor, mikor minden odaveszett!

Csak ha a 49-i helyzet összes tényezőit, a lelkekben egymással küzdő teljes reménytelenséget és a lassanként való rekonstrukció szalmaszálába kapaszkodó gyenge reménykedést végiggondoljuk, érthetjük meg a magyar konzervatívok akkori magatartását. S ez vissza fog bennünket tartani attól, hogy az enyhítő körülmények mérlegelése nélkül csakúgy könnyen kimondjuk az anathémát ama konzervatívok felett, kik az udvar kezéből akkor hivatalokat fogadtak el. 'Sennyey is ezek közé tartozott. Ő a kultusz- és közoktatásügyi osztály élén állott egy ideig Szőgyény László vezetése alatt az ideiglenes adminisztrációkban.

Tudjuk, hogy ez az átmeneti állapot nem tartott soká. Schwarzenberg herceg és segéde Bach a magyar konzervatívokban is lázadókat láttak. Arra, hogy ilyeneknek nézzék őket, elég volt, hogy ők is magyarok voltak, s hogy valamiféle magyar önkormányzatot vallottak céljuknak. Felülrá oly táborkart láttak bennük, mely mögött nem áll hadsereg, melyet ennélfogva könnyű nélkülözni. Schwarzenberg és Bach célja a rideg és könyörtelen centralizáció, Magyarország teljes megsemmisítése volt. 'Sennyey tehát rövid idő múlva visszalépett attól a hivatalos állástól, melyet elfoglalt.

Következtek az abszolutizmus sivár évei. A konzervatívok kétszer járultak a trón elé irgalmat kérni az eltiport Magyarország számára. E kérelmezők közt báró 'Sennyey is, de ott volt báró Eötvös József is.

A konzervatív csoport ismeretes férfiai 1849 után még kevésbé voltak szoros értelemben vett homogén pártnak tekinthetők, mint 48 előtt. Az ötvenes években senki sem remélte a 48 restaurációját. Kerkapoly, ki 1855-ben meglátogatta Deák Ferencet, azt írja, hogy abban az időben, az egyetlen Deákot kivéve, a legbátrabb magyaroknak sem jutott eszébe, hogy a jövendőt 1848-hoz lehessen kötni. A közvélemény előtt akkor az 1847 lebegett, mint esetleges kibontakozási alap.

A közvéleménynek ezt a felfogását nem szabad szem elől tévesztenünk, ha a konzervatívoknak akkori kísérleteit a történelmi álláspont magaslatáról akarjuk megítélni. (L. a Deákról szóló fejezetet.)

Az 1859-i olasz háború után a konzervatívok akcióba lépése mindenesetre egy lépés volt a kibontakozás felé. Ebben az akcióban gróf Dessewffy Emil vezetett. Dessewffy Emil 1859 augusztusában a sárospataki várban 'Sennyey és Ürményi József előtt felolvasta nagyjelentőségű emlékiratát, melyet gróf Rechberg akkori osztrák miniszternek volt átnyújtandó s melyben hatalmas érvekkel bizonyította, hogy az abszolutizmust fenntartani lehetetlenség. Az akkor 35 éves báró 'Sennyey nyomban Bécsbe sietett, hogy a politikai terepet tanulmányozza. Egy egész esztendeig folyt a konzervatívok akciója, mely az abszolutizmus megszüntetését és Magyarország politikai életének újjáébresztését célozta. Ebben az akcióban 'Sennyey folyton részt vett, de a vezetés Dessewffy Emil gróf kezében volt. Ez 1860 október elején újabb nagyszabású tervezetet dolgozott ki az egész monarchiának alkotmányos alapon való rekonstrukciójáról. E dolgozat sokkal messzebb ment, mint a pár hét múlva kibocsátott októberi diploma. Gróf Dessewffy Emil 1860 október 7-én és 9-én e dolgozatát felolvasta gróf Andrássy György, gróf Apponyi György és báró 'Sennyey Pál előtt, október 9-én pedig felküldte Bécsbe gróf Széchenynek, ki másnap azt felelte neki, hogy javaslatai nem vihetők keresztül egész terjedelmükben. Erre Dessewffy rögtön írt Széchenynek, hogy azonnal küldje vissza dolgozatát, mert ő a tervet úgy tekinti, mint egymásba vágó egészet.

Október 13-án Széchen táviratára a magyar urak felmentek Bécsbe s ott gróf Barkóczy János házánál ismételve beható tanácskozást tartottak. Legfontosabb volt az a tanácskozás, mely Rechberg gróf külügyminiszter és miniszterelnök részvételével október hó 16-án este 9 órakor kezdődött és másnap reggel 5-ig tartott. Rechbergen kívül gróf Széchen, Barkóczy és Dessewffy Emil vitték a szót. 'Sennyey mindvégig jelen volt, de hallgatott.

Fáradozásaik az októberi diploma szövegének Magyarország előnyére való megváltoztatása érdekében sikertelenek voltak. Szükséges ezeket megállapítani, hogy megítélhessük, milyen és mekkora része volt báró 'Sennyeynek az októberi diploma létrejövetelében. Soha báró 'Sennyey - sem a diploma kibocsátása előtt, sem utóbb - magát ezzel politikailag nem indentifikálta. A diploma szövegét gróf Rechberg és gróf Széchen Antal együtt állapították meg végleg október 19-én. Október 21-én a diploma és a hozzátartozó nagyszámú okiratok megjelentek a Wiener Zeitungban.

A fentebbiekből látható, hogy azt az alakulást, mely az októberi diplomában formulázást nyert, egyáltalán nem lehet amaz óhajtások kifejezésének tekinteni, melyre a magyar konzervatívok törekedtek. Báró 'Sennyey sem ennek létrehozásában, sem az ennek nyomán bekövetkezett Vay-Majláth-féle provizoriumban nem vitte a vezető szerepet. Elfogadta ugyan a helytartótanács alelnöki állását, de erről még a Vay-Majláth provizorinm feloszlása előtt leköszönt.

Érdekes báró 'Sennyeynek az a vázlatos önéletrajza, melyet akkor írt, mikor tőle a Brockhaus-féle Conversationslexikonban róla közlendő cikkhez adatokat kértek. Több pontban világot vet ez arra, hogyan ítélte meg báró 'Sennyey a saját politikai múltját. 'Sennyeynek a politikai téren való szereplése az 1848-i pesti országgyűlésen való megjelenésétől számítható. A következőkben hadd álljon itt e vázlatos önéletrajznak 1848-1875-ig terjedő része. Különösen megérdemlik az olvasó figyelmét a ritkított betűkkel szedett részek.

»Az 1848-i pesti országgyűlésen - így szól az önéletrajz - 'Sennyey a királyhelmeci kerületet képviselte. Egyszer beszélt, szeptember 4-én, mikor Kossuth híres beszéde után intette a képviselőházat, hogy a törvényes alapot ne hagyja. Októberben visszavonult. Egy ideig mint a kultusz- és közoktatási osztály főnöke Szőgyény László elnöklete alatt az ideiglenes adminisztrációban részt vett. Az októberi diploma kihirdetése után Majláth György alatt a helytartótanács alelnöke. De még a Vay-Majláth-provizórium feloszlása előtt, 1861 májusában visszalépett az ország miniszteri kormányzatát illető lényeges differenciák miatt, mely miniszteri kormányzatnak szükségességét elvtársaival, Apponyival, Majláthtal együtt már akkor hangsúlyozta. 1865-ben Majláth kancellár, 'Sennyei tárnokmester lett. 'Sennyey mint királyi helytartó vezette és szervezte az ország ideiglenes kormányát s a kancellárra egyesülve, az országgyűlés egybehívását s az alkotmány helyreállítását előkészítette. E célból élénk részt vett a Deák befolyása alatt közvetlenül Andrássyval és Lónyayval folytatott tanácskozásokban. Minthogy az országbírói állás betöltve nem volt, a főrendi házban is ő elnökölt. Midőn 1867 február 26-án az Andrássy-minisztérium kineveztetett, a magyar helytartó-tanácsnak működése és 'Sennyeynek mint helytartónak hatásköre megszűnt s minthogy az országbírói állás is betöltetett, 'Sennyey a főrendiház elnökségéről lemondott. Az országgyűlési tanácskozásokban részt véve, elnöke volt azon országos küldöttségnek, mely a koronázási diploma kidolgozásával volt megbízva, továbbá annak a küldöttségnek, mely a kvóta és az államadósság ügyében Bécsben a Reichsrath küldöttségével alkudozásokat folytatott. Mint ország zászlósa, részt vett a koronázási ünnepségeken. Közben társulati téren is működött, mint a magyar hitelbank és az Északkeleti vasút elnöke, mely állásokról azonban képviselői mandátuma miatt, az utóbbiról Tisza elnöktársával együtt, visszalépett. A Kath, előkészítő kongresszuson, mint ennek világi elnöke, élénk részt vett. 1872-ben a királyhelmeci kerület ismét képviselővé választotta, amidőn tárnokmesteri címéről és méltóságáról is lemondott. 1875-ben ismét képviselővé választatott«.

'Sennyey 1861 júliusban, tehát már hivatalából való leköszönése után közreműködött Majláthtal, Dessewffy Emillel és Apponyi Györggyel annak a irati javaslatnak elkészítésénél, melyet a magyar konzervatívok Schmerling leirati tervezete ellenében keresztülvinni igyekeztek. Tudvalevőleg az uralkodó Schmerling leirati javaslatát fogadta el s ezzel megszakadt az 1861-i országgyűléssel való tárgyalások fonala.

A magyar kérdésben most ismét hosszú szünet állott be. Ebbe az időbe esik, hogy az uralkodó 1862 végén gr. Apponyi Györgyöt, ki egyelőre megmaradt országbírónak, megbízta egy a kiegyezési kérdést tárgyaló emlékirat kidolgozásával. Ez az emlékirat elkészült s tényleg már az 1867-i kiegyezési munkálatban foglalt megoldási módok legnagyobb és legfontosabb részét tartalmazza. (L. erről a Deák Ferencről szóló fejezetet.) E kiegyezési tervezet, melyben 'Sennyeynek és Majláthnak is része volt, akkor nem nyerte meg ő felsége tetszését, sőt nemsokára szerzője gr. Apponyi György elbocsáttatott országbírói állásából.

Ha ezt a munkálatot egybevetjük az 1867: XII. törvénycikkel, úgy találjuk, hogy kidolgozóit nem annyira tárgyi, mint inkább taktikai szempontok választották el Deák Ferenc álláspontjától.

E taktikai különbség lényegileg abban állott, hogy Deák még akkor (1863-1864-ben) nem látta elérkezettnek az időt a cselekvésre. Politikája volt: semmit sem tenni, hanem tűrni és várni.

'Sennyey ellenben már akkor abban a meggyőződésben volt, hogy tenni kell, mert különben elvész a haza. Ezt az utóbbi gondolatot legszabatosabban kifejezésre juttatja egy levele, melyet 1864 február 4-én Bécsből Somssich Pálhoz intézett. Álljon itt e levélből 'Sennyey gondolkozásának jellemzéséül a következő részlet:

»Leveledet - írja 'Sennyey - nagy érdekkel és köszönettel vettem. Teljesen egyetértek veled, hogy tenni kell s nyugodni nem szabad, míg csak lehet reményünk a haza megmentésére. Eddig vajmi keveset kísértettünk meg, ha tehát csata nélkül fognánk elveszni, az utókor előtt nem igazolhatnánk tétlenségünket, mely általa gyávaságnak fogna vétethetni. Neked ismét az az érdemed van, jó Druszám és barátom, hogy első adtál ez irányban lendületet. Én kötelességemnek tartom azt meleg rokonszenvvel felkarolni és őszintén fogok veled kezet törekvéseidben még akkor is, ha siker nélkül maradnánk. Jelen percben a diplomatikus alkudozások (Poroszországgal) abszorbeálnak minden figyelmet és így kevéssé várakoznunk kell. Amint a fergeteg eloszlik, azonnal írok neked és számítok feljöveteledre.«

»Te igen helyesen rajzoltad - írja tovább hosszú levelében - az alsó főfaktornak (Deáknak) kedélyhangulatát. Gondolom, hogy én se tévedek az itteni főfaktor (az uralkodó) kedélyének pszichologikus jellemzésénél. E kettőt kell figyelembe vennünk, ha általában az eszmék közvetítését akarjuk megkísérelni.

Mi tudjuk és ösmerjük az elsőnek lojális és hazafias szándékát, habár nem osztozunk is nézetében, mert én legalább veszedelmesnek tartom azt, hazám sorsát a külviszonyok esélyeitől függővé tenni. Ekkor lemondtunk önmagunkról és fata viam invenient, mely a világ szellemének jelen irányzata szerint nem magyar. És hisszük és hinni szeretjük a másiknak becsületes szándékát, habár azon utat, melyet ügyvédeinek tanácsára követ, nem helyeselhetjük és bajosan menthetjük.

Azért nekünk kell itt is, ott is közvetítőleg hatni s mindazt, ami a bizalmatlanságot szülte, fent és lent, ha lehet földeríteni és kiegyenlíteni«. - - - »Sorakoznunk kell egynehányunknak, kik függetlenek vagyunk s a kormány után nem sóvárgunk. Összpontosítanunk legfőbb lényegükben az eszméket s ha sikerül parányi, de tiszta s jellemileg súlyos elemekből választott noyaut alakítani, akkor erre támaszkodva, Urunk elébe lépni s megmondani neki: Uram, mentsd meg hazánkat, mi készek vagyunk megmenteni Tégedet!«

Paradoxonnak látszik, ha e levél olvasása után azt mondom, hogy ez a hidegnek tartott államférfi tulajdonképp idealista és optimista volt.

Nem erős adag idealizmus és optimizmus kellett-e ahhoz, hogy 'Sennyey a levelében érintett módon elérhetőnek tartotta az államjogi kérdésnek bár csak az 1848-i alapnál valamivel szűkebb keretekben való megoldását is? Hogy a külpolitikai alakulásoktól várjunk valamit, azt veszedelmesnek tartotta. Hogy a tömegek érzelmeiben rejlő elemi erők mozgósíttassanak, azt a gondolatot is eleve visszautasította. »Parányi, de tiszta s jellemileg súlyos elemekből választott noyaut« tartott legalkalmasabb eszköznek az uralkodó és a nemzet közti közeledés előkészítésére, egy oly noyaut, melynek tagjai kormány után nem sóvárognak.

Nem ily gyenge szálakból szövődik a világtörténelem! A kegyetlen kényszerűség törvényei kormányozzák a népek sorsát. Az idő fájdalommal szüli meg azt, ami méhében nyugszik. A helyzet kényszerűsége parancsolta rá három évvel később a dinasztiára, hogy Magyarországhoz közeledjék. Nem egy kis válogatott »noyau« rábeszélése, hanem a Deák mögött álló nemzetben rejlő erő, kapcsolatban azokkal a még nagyobb erőkkel, melyek Közép-Európa arculatát megváltoztatták, hozta létre lassan és nehezen és súlyos vajúdások után azokat az elhatározásokat, melyekből az 1867-i alkotmány-helyreállítás kialakult.

'Sennyey patetikus mondása: Uram, mentsd meg hazánkat, mi készek vagyunk megmenteni Téged! - hatásosan hangzanék egy drámában, de a történelem nagy drámájában hatástalan maradt volna.

A 65-i fordulat keletkezését előadtam a Deák Ferencről szóló fejezetben. Mint Lónyay írja naplójában, 'Sennyey 1865-ben benne volt a kancellári kombinációban, de a császár ragaszkodott Majláth Györgyhöz, mivel az 1861-i országgyűlésen Majláth volt az egyetlen konzervatív nagy úr, aki fölszólalt az októberi diploma mellett. Megvallja egyébiránt Lónyay, hogy több eredményt várt volna, ha Majláth helyett 'Sennyeyt nevezik ki kancellárnak és Apponyi Györgyöt országbírónak. Így - mint véli - jó lépéssel közeledtünk volna a kiegyezéshez, mert Majláth távolabb áll Apponyitól és 'Sennyeytől, mint ezek Deák Ferenctől.

Hozzátehetjük Lónyay megjegyzéséhez, hogy 'Sennyey még egy fokkal közelebb állt Deákhoz, mint Apponyi György. A közjogi kérdésben 'Sennyey lényegileg közös alapon állott Apponyival, de a belpolitikában bizonyos egyházpolitikai színárnyalatok Apponyit egy fokkal távolabb állónak mutatják Deáktól, mint 'Sennyeyt. Apponyi később akciót indított egy katolikus párt alakítására s ily irányban írt is. 'Sennyey ily irányban nem exponálta magát. Bátran elmondhatjuk, hogy 'Sennyey volt a konzervatív csoportnak az a tagja, ki legközelebb állott Deákhoz.

Az 1865-i átmeneti kormányalakulás alkalmával nem is az uralkodónál fennforgott érzelmi momentumok, hanem sokkal inkább és főleg tárgyi okok döntötték el a kancellári kérdést Majláth javára. Majláth ha nem is egészen azonos alapon állott Belcredi gróffal, az akkori irányadó osztrák miniszterelnökkel, de valóban nagyon közel állott hozzá. Belcredi hajlandó lett volna Magyarországnak valami kevéssel többet engedni, mint amennyit az októberi diploma nyújtani akart, de Ausztriát egészen föderalista alapon akarta szervezni. Majláth kész lett volna ebbe az alakulásba bele menni, míg 'Sennyey, ki mint tárnokmester 1865-ben a magyar belkormányzatot szervezte és egész 1867 februárig vezette, egész határozottsággal a paritásos dualizmus alapján állt, mely az ő közreműködésével létrejött, többször említett 1863-i emlékiratban nyerte első formulázását. Majláth a föderalista Belcredinek volt a szövetségese, 'Sennyeynek a szabadelvű németek táborában voltak összeköttetései.

Majláth és 'Sennyey a két ellentétes pólust képviselték az 1865-67-i átmeneti kormányalakulásban. A dualista 'Sennyey, mint tárnokmester, mint a helytartótanács elnöke s mint egyúttal a főrendi háznak is elnöke, határozottan, őszintén és hozzátehetjük, önzetlenül támogatta a kiegyezés létrejöttét, míg a félföderalista Majláth érdektársa volt annak a gróf Belcredinek, ki egész erejéből hátráltatni igyekezett az Andrássy minisztérium létrejöttét. A Majláth és Sennyey felfogása közti ellentét akkor azért nem volt nagyon szembeötlő, mivel Majláth, mint tudjuk, az 1865-ik választásoknál - nyomós okokból - nem vallott programot. 'Sennyey ugyan szintén nem tette ezt de mint az országos kormány feje, tőle telhetőleg támogatta a Deák-párti jelölteket.

A realisztikusabb Majláthban sokkal erősebben dolgozott a hatalmi érzék, mint az inkább idealista 'Sennyeyben. A két államférfi közti különbséget gróf Andrássy Gyula - mint Lónyay naplójából értesülünk - így fogta fel:

»Andrássy tegnap este - írja Lónyay 1866 szeptember 6-án - csakugyan volt Majláthnál. Majláth egészen másképp beszél, mint előbb. Az országgyűlést összehívják ők s próbálnak vele végezni. Ha nem sikerül, új választásokat írnak ki. Mint Andrássy mondja, Majláth legerősebb ellenzője annak, hogy a minisztérium már most kineveztessék. Úgy látom, nagyon szereti azt a kancelláriai épületet. 'Sennyeyt Andrássy őszintébbnek hiszi. 'Sennyey akart volna fuzionális minisztériumot, erre dolgozott s ha nem sikerül, szívesen odahagyja helyét, Andrássy véleménye szerint Majláth most ennek ellene fordult, Boutonnírozottnak mutatkozott ugyan, de mindezt kinézte belőle Andrássy. Andrássy azt mondja: ezen működése nyomait két más hiteles kútfőből is tudja. Ellenben 'Sennyey megmarad előbbi nézetei mellett. Neki van politikai meggyőződése.

Mint ezekből láthatjuk, Andrássy sokkal kedvezőbb véleményben volt 'Sennyeyről, mint Majláthról. Mindamellett kiegyenlíthetetlennek tekintette a közte és Sennyey közt fennforgó ellentéteket. Hat nappal a königgrätzi csata után, 1866 július 9-én történt meg köztük az a nevezetes találkozás, mely kétségtelenné tette, hogy Andrássy a konzervatívokkal való koalícióra semmi körülmények közt nem volt kapható. E vészterhes napokban, közvetlenül a katasztrófa hatása alatt, irányadó helyen foglalkoztak egy magyar minisztérium kinevezésének gondolatával. Báró 'Sennyeynek, mint a magyar országos kormány vezetőjének jutott a feladat, megtudni gróf Andrássy véleményét. Magához kérette tehát Andrássyt és július 9-én délután egy órakor Gorove feljegyzései szerint következő párbeszéd folyt le köztük. »Kérlek, édes barátom - szólt 'Sennyey - én fel vagyok hatalmazva téged az iránt megkérdezni: mi volna a jelen körülmények közt a te programod?« »Erre határozottan válaszolhatok - felelt Andrássy, - noha a kérdésre nem voltam elkészülve. Programom első pontja, hogy ti csináljatok helyet másoknak, olyanoknak, kik iránt a nemzet bizalommal van. Ott van Deák, ruházzátok rá a felelősséget és a dolog menni fog.« Gorove naplója szerint, mintha meglőtték volna, olyat ugrott 'Sennyey. »Hogyan, te azt mondod, hogy ti mehettek, Ihr könnt gehen? ez a te válaszod az én kérdésemre? És ti azt gondoljátok, hogy a császár benneteket elfogadjon? Annyira nem vagyunk, hogy mi takarodjunk és ti triumfussal bevonuljatok!« E szavakat 'Sennyey nagy felindulással mondotta.

Így beszéli el ezt a, dolgot Gorove István. Maga Andrássy másképp adta elő a dolgot. Előadása azonban a végkövetkeztetésben, hogy »ti menjetek«, - egyezik a Gorove előadásával. Andrássy a 'Sennyey felszólítására, hogy adja elő programját, így felelt volna: »Emlékeztetlek az ebédre Apponyi Györgynél 1861 elején. Ott azt a felszólítást intéztétek a szabadelvű párt jelenvolt tagjaihoz, hogy támogassunk benneteket Béccsel szemben. Én figyelmeztettelek benneteket arra, hogy arra az alapra, melyen ti álltok, mi nem léphetünk reá s elmondottam, hogy véleményem szerint mit kellene Őfelségének ajánlani, hogy Magyarországgal tartós béke jöjjön létre. Fölhívástokra, hogy próbáljam meg én Őfelségével így beszélni, fejtegettem, hogy Őfelségének nem lévén bizalma az 1848-i törvényekhez, legalább az egyénekben kell megbíznia, akik e törvényeket végrehajtják s hogy e szerint ti vagytok hivatva a korona tanácsosai lenni. Azóta követett politikátok megváltoztatta a helyzetet és állástok most már tarthatatlan. Ily körülmények közt programom nem lehet más, mint hogy menjetek.«

Nem ellenkezik Andrássy előadásával, de kiegészíti azt magának 'Sennyey-nek előadása. 'Sennyey, Andrássy nyilatkozatára, hogy »ti menjetek« ezt felelte. Készek vagyunk menni, de előbb legyen meg a kiegyezésnek szilárd alapja. Ha ez meglesz és ezzel megfeleltünk Őfelsége megbízásának, akkor itt hagyjuk helyünket. De addig Őfelsége megbízása elől nem térhetünk ki.

Kilenc nappal a fenti eszmecsere megtörténte után (július 18.) fogadta az uralkodó Deákot és utána Andrássyt. Azután csakhamar megköttetett a nikolsburgi előzetes béke s erre hosszú szünet állott be a magyar kérdésben. Az ősz folyamán ismételve felmerült egy magyar minisztérium kinevezésének híre, de mindig csak egy konzervatív kabinet alakításáról volt szó s ez is kósza hírnek bizonyult. A kiegyezés kilátásai októberben a fagypontra szálltak alá.

Lónyay naplójába szeptember 6-án ezt írta: »Én azon nézetben vagyok, hogy Majláth és 'Sennyey, különösen Sennyey, tehetségük szerint előmozdították volna egy fuzionális minisztérium létrejöttét, ha kilátás lett volna rá. De mivel erre Andrássy határozott nyilatkozata után kilátás nincs, Majláth egészen ellene fordult a miniszteriális eszmének, ellenben 'Sennyey ragaszkodik hozzá.«

Mikor végre az Andrássy minisztérium létrejött, Majláth kikötötte magának az országbírói méltóságot, mely kapcsolatban a kúria elnökségével súlyban és állandóságban felül állt egy miniszteri álláson. Hogy maga Majláth is ilyennek tekintette, arra nézve jellemző, hogy ez a büszke ember vonakodott letenni a hivatali esküt Horváth Boldizsár kezébe s az új kormány e pontban is engedett neki. Majláth Andrássy Gyula kezébe tette le az esküt.

Deák nem lett volna idegen 'Sennyeynek belügyminiszterré való kineveztetésétől. Nagy nyereség lett volna az országra nézve, ha a derék, de egy reformakció vezetésére merőben képtelen b. Wenckheim Béla helyett ez a nagy adminisztratív tehetség vezette volna a magyar közigazgatást s vette volna kezébe annak átalakítását. Hogy 'Sennyey 1867-ben belügyminiszter nem lehetett, annak oka gr. Andrássy határozott vonakodása volt a koalíciós kormány gondolatától, valószínű azonban, hogy ebbe a közte és 'Sennyey közt fennforgott régi személyes rivalitások is belejátszottak.

Az országbírói méltóságot, melyre 'Sennyey aspirált, Majláth nyerte el előle. 'Sennyeyt úgy akarták kárpótolni, hogy meghagyatott volna a főrendiház elnökéül, mely méltóságot eddig is viselte. De ezt a kombinációt 'Sennyey az országbírói méltóság nélkül nem volt hajlandó elfogadni. »'Sennyey az elnökségnek általunk kontemplált módozatát elfogadni nem akarja - írja Majláth 1867 február 28-án Andrássynak. - Legyen az ő hite szerint«. 'Sennyey tehát letette a főrendiházi elnökséget.

*

Az 1867 és 1872 közti időt báró 'Sennyey nagyobb részt Zemplén-megyei birtokán töltötte. Fájt neki a mellőzés, de méltósággal tűrte ezt. Nem játszotta a megsértettet. A főrendiházban, bár ennek elnöke lenni megszűnt, részt vett. Elnöke lett a koronázási diploma kidolgozására kiküldött országos küldöttségnek. Ugyancsak elnöke annak a küldöttségnek is, mely a kvóta-ügyben s az államadósságok kérdésében Bécsben 1867 nyarán tárgyalt. Pótlólag megemlítem, hogy mikor 1867 január elején a két ház küldöttsége Erzsébet császárnét születése napján üdvözölte, - mely tény mintegy nyitánya volt az alkotmány helyreállításának - azt a szép beszédet, melyet Bartakovics Béla egri érsek a császárnéhoz intézett, szintén báró 'Sennyey - akkor még főrendiházi elnök - fogalmazta.

Egészben véve mégis passzív szerepet játszott 'Sennyey ezekben az években. Még annyira sem lépett előtérbe, mint Apponyi György, ki 1870-ben egy katolikus párt alakításán fáradozott.

Az öreg exkancellár temperamentumos élénkséggel forgatta a tollat. Erről nekem is volt alkalmam meggyőződni, mert egy ízben ugyancsak éreztette velem zsurnalisztikai talentumának polemikus élét. 1870-ben egy névtelen röpirat jelent meg, melyet akkor sokan a konzervatívok szárnypróbálgatásának tartottak. Ez a röpirat csak úgy duzzadt a reakcionárius gondolatoktól. Még a botbüntetés mellett is lándzsát tört. Cikket írtam róla a Pester Lloydban. Gr. Apponyi György, kinek neve pedig cikkemben megemlítve nem volt - félreértve cikkem intencióit - meglehetős éles hangú, bátran vezércikknek nevezhető nyilatkozatot küldött be a laphoz. Elutasított magától és a konzervatívoktól általában minden közösséget ama névtelen röpirattal s kijentette, hogy »reakcionárius üzelmek az igazi konzervatívok politikai jellemével épp oly kevéssé egyeztethetők össze, mint forradalmi velleitások«. »Ami mégis arra indít - úgymond - hogy (H) munkatársuk ellen fellépjek, az azon célját tévesztő lövés, melyet ő a képzelt reakcionárius és kékvérű gavallér feje felett eldurrantott, ki tehát egynémely rémlátónak álmait esetleg nyugtalaníthatná«.

Jóllehet gr. Apponyi György éppen nem volt kíméletes a (H) cikkíró iránt s még azt is kétségbevonta, hogy az a konzervatívok valódi értékét és jellemét felfogni képes volna, ez a (H) a lap következő (1870 ápr. 20-i) számában nyomatékosan megfelelt a nagyérdemű államférfinak. Tudomásul véve, hogy őexcellenciájának semmi köze sincs ahhoz a csakugyan alant járó eszmemenetű röpirathoz, illő tisztelettel alkalmazott szatirikus visszavágásokkal honorálta a kegyelmes úr éles vágásait s csudálkozását fejezte ki, hogy a gróf sérelmesnek veszi még azt a feltevést is, hogy a konzervatívok a hatalomra törekednek, holott ez inkább dicséret, mint gáncs.

Ami b. 'Sennyeyt illeti, ő még ennyire sem lépett ki tartózkodásából. Ha azonban feltesszük, hogy ekkora tehetség éveken át tétlenségre kárhoztatva nem érezhette jól magát falusi magányában, ez bizonyára nem gáncs, hanem inkább dicséretszámba megy. 'Sennyey 1865 közepétől 1867 februárig, majdnem két éven át kormányozta az országot mint tárnokmester és a helytartótanács elnöke. Mikor később látnia kellett, hogy Wenckheim belügyminisztersége idejében hogyan lubickolt a közigazgatás a régi slendrián poshadt vizeiben, mennyire nincs meg sem a miniszterben, sem a pártban a képesség ahhoz: igazi állammá kovácsolni össze a családi klikkek és érdekcsoportok ama konglomerátumát, mely belpolitikai vezéreszme nélkül vegetált éveken át, melynek közigazgatási eszméi - Deák passzivitása mellett - nem terjedtek túl egy Tóth Vilmos látókörén, mikor mindezt látnia kellett: nem természetes-e, hogy felébredt b. 'Sennyeyben az a vágy, hogy azt a nagy adminisztratív erőt, melyet magában érzett, az ország javára értékesítse.

S vajon csodálkozunk-e azon, ha a bájos b. Fiáth Mária sem tudta a bélyi kastély magányában elfeledni azokat az időket, mikor ott fenn a budai várhegyen abban a lánchíddal szemben emelkedő palotában, melynek terjedelmi kilátásával csak a királyi palotáé versenyezhet, termeiben fogadta az ország minden jelentékenyebb emberét s Beust b. külügyminiszter is hódolt ritka szépsége és szelleme előtt.

A politikai helyzet s az emberi és - tegyük hozzá - asszonyi érzelmek összessége ellenállhatatlan erővel szorította az újabb politikai szereplés terére azt a férfiút, ki miután minden igyekezetével törekedett nyeregbe segíteni az Andrássy minisztériumot, az új hatalmasok által méltatlanul mellőzve látta magát, mellőzve egy legenda jogcímén, mintha ő nem fogadta volna el szívvel-lélekkel a kivívott és általa is kivívni segített felelős miniszteri rendszert s mintha nem volna épp oly lelkes híve a haladásnak, az ország politikai és kulturális újjászervezésének, mint a hatalom tényleges birtokosai.

Mikor Andrássy és a szép Katinka grófné a bécsi ballplatzi palotába költözött át s a többség Andrássy távozása után s az öreg és már beteg Deák Ferenc passzivitása mellett tényleg vezér nélkül készült maradni: mi sem természetesebb, minthogy b. 'Sennyey kilépett a tétlen szemlélő szerepéből s 1872 nyarán beválasztatta magát a képviselőházba. Ugyanaz a királyhelmeci kerület, melyet 1848-ban a pesti országgyűlésen képviselt, tisztelte meg őt és magát azzal, hogy mandátumát neki nyújtotta.

Belépett a Deák pártba. Tárnokmesteri méltóságáról, a Magyar Hitelbanknál és az Északkeleti Vasútnál bírt elnöki állásáról is leköszönt. Mint önéletrajzában kiemeli, az utóbbi társulatnál elnöktársa, Tisza Kálmán szintén ekkor, azaz csak ekkor köszönt le ezen állásáról. Az 1872 októberben lefolyt felirati vitában nagyszabású és nagyhatású beszédet tartott, melyben különös nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a felelős parlamenti miniszteri rendszer alapján áll. Szükségesnek tartotta ezt, mert ellenfelei azzal gyanúsították, mintha nem volna teljesen és minden hátsó gondolat nélkül e rendszernek híve. A fúzióról, melyet ekkor már erősen emlegettek, szintén megemlékezett. Elvi kiegyezést a pártok közt lehetetlennek tartott. »De talán - úgymond - lehetne bizonyos nemét a megértésnek elérni. Konzervatívnak vallom magamat a szó magasabb és nemesebb értelmében, de kijelentem, hogy az 1848-i átalakítás által előírt ösvényen nemcsak hátra nem, hanem következetesen előre akarok haladni.« Legnagyobb hatást tett beszédének végső mondata: A haladási eszméket a nemzet mindig lelkesen felkarolta, de a végrehajtás körül majdnem ázsiai állapotokkal találkozunk.«

Alig lehet leírni azt a hatást, melyet b. 'Sennyey beszéde tett. Az ázsiai állapotokról szóló kijelentés szállóigévé lett. Ekkor már bekövetkeztek a Lónyay miniszterelnöksége hanyatlásának napjai. Lónyaynak már csak rövid életet jósoltak. Mindenki 'Sennyeyben látta a jövő emberét. A húsos fazekak körül lebzselők, az intrikusok és panamázók féltek tőle, a komoly hazafiak azzal a gondolattal tekintettek rá, hogy talán közelegett az az idő, mikor ez az ország a szó valódi értelmében kormányoztatni fog, mikor az ázsiai állapotok valahára meg fognak szűnni.

Én 1872 novemberében kiléptem az államszolgálatból, de Falk Miksa hívásának sem engedtem, ki a Pester Lloydnál előbb elfoglalt főmunkatársi állásomat újra felajánlotta. Hanem a kezdeményezésem folytán alakult nagy hírlapkiadó-vállalat főlapjában, az Ungarischer Lloydban kezdtem, régebben tett ígéretemhez képest, vezércikkeket írni. Azokat a politikai eszméket, melyeket ez év augusztus havában gr. Lónyay előtt előadtam (l. a Lónyayról szóló fejezetet) most az ország politikai és pénzügyi rekonstrukcióját felölelő programszerű cikksorozatban fejtettem ki 1872 decemberében. Ekkor még személyesen nem érintkeztem b. 'Sennyeyvel, de egy bizalmas embere útján megtudtam, hogy b. 'Sennyey nagy figyelemmel olvasta cikkeimet s helyeslőleg nyilatkozott róluk. Tudta 'Sennyey azt is, hogy ki a cikkek szerzője.

Teltek az évek. A Szlávy- és Bittó-Ghyczy-minisztériumok nem voltak képesek megbirkózni a helyzet óriási nehézségeivel. 'Sennyey ez időben való tevékenységéből kimagaslik a 21-es bizottságban való szereplése. Én 1875-ben a »Közérdek« című politikai vezérférfiakkal, kik nem a balközéppel való fúzióban, hanem a szétzülleni készülő Deák-párt regenerációjában keresték a kibontakozás útját. Nagyon természetes, hogy a »Közérdekben« azok az eszmék nyertek bátor és határozott kifejezést, melyeket én már évek óta politikai hitvallásomnak tekintettem. Ezek az eszmék tökéletes összhangban állottak a Deák-párt ama töredékének nézeteivel, mely - bármennyire örvendett is különben a meddő közjogi harc megszűnésének - az erkölcsileg és politikailag lejárt balközéppel való fúzióban, vagyis a Deák-párti programtalanságnak az ennél is hígabb balközépi éretlenségekkel való feleresztésében nem bírta feltalálni az ország megújhodásának eszközét. Azok a hazafiak, kik így gondolkoztak és éreztek, nem szorítkoztak arra a csoportra, mely nemsokára, még a fúzió előtt 'Sennyey vezetése alatt a Deák-pártból, mint jobboldali ellenzék kivált. Osztoztak e felfogásban mások is sokan, kik vagy passzivitásban maradtak, vagy csak kénytelen-kelletlen sodortatták magukat a fúzió zavaros áradata által s később zömét alkották annak a tekintélyes csoportnak, mely mint »független szabadelvű párt« nemsokára a kormánypártból kivált.

1875 január havában, mikor már a fúzió küszöbön volt, január 26-án, fejtette ki báró 'Sennyey tüzetesen egész programját. Megszavazta a Brittó-Ghyczy-kormánynak a költségvetést, de egyúttal elmondta, hogy e kormány politikájának alapeszméi a rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül alkalmazott aprólékos takarékosságban s az adók fölemelésében mutatkoznak csupán. Szerinte, ha a pénzügyi nehézségek dominálják is a helyzetet, a megoldás főkulcsa adminisztrációnk rendezésében fekszik. »Az alkotmányos népképviselet rendszerén alapuló parlamentáris szerkezet - így fejti tovább eszmemenetét - szívünk minden buzgalmával fenntartandó. Nehéz és komoly a pillanat, melyben élünk, nehéz, de nem lehetetlen a kibontakozás. De e kibontakozás csakis egyedül alkotmányos és parlamentáris úton létesíthető. Amely percben a nemzet e hitét elveszítené s ettől elfordulva a kibontakozás útját másutt és más módon keresné: abban a pillanatban a segítség lehetősége megszűnnék.« De a parlamenti viszonyok szanálásának szükségét hangsúlyozza. A képviselők számának leszállítását, a házszabályok javítását és a főrendiháznak is rendezését követeli. Más szóval a gyökerén akarja orvosolni azt a szervi bajt, melyben az ország szenved. S e bajnak gyökere akkor nem volt más és most harminchat év múlva sem más, mint a parlamenti anarchia s a nemzeti akaratnak ebből folyó tehetetlensége.
 

'Sennyeynek e nevezetes beszédében minden benne van, ami a később (május közepén) közzétett tizenkét zempléni pontba, 'Sennyei programjának e szabatosabb formulázásába, belejött. Nagy örömömre szolgált b. 'Sennyey programbeszéde, mert arról győzött meg, hogy szellemi közösségben vagyok egy oly államférfival, ki az ország belügyi rekonstrukciójáról mélyebben gondolkodott az összes akkor szerepelt politikusoknál.

Három hónappal később, mikor az ország a fúzió utáni mámor zajától visszhangzott, meglátogatott báró 'Sennyeynek egy bizalmi embere s közölte velem, hogy 'Sennyey kéret, látogassam meg. Bizalmasan és hosszasabban óhajtana velem beszélni.

Ekkor érintkeztem először személyesen báró 'Sennyeyvel. A külsőségeken hamar átestünk. Ezek közül érdemes a megemlítésre, hogy 'Sennyey arcán a barátságos derűnek egy felvillanását vettem észre, mikor beszéd közben nevének kezdőbetűjét Zs-vel ejtettem ki, így: Zsennyey. Én voltam úgy látszik az első ember, aki ezt a nevet helyesen ejtettem ki előtte. Báró 'Sennyey soha sem hagyta ki a hiányjelet nevének kezdőbetűje elől. Így: 'Sennyey. Ez a hiányjel a régibb magyar írásmód szerint azt jelentette, hogy az illető s betű zs-nek ejtendő. Hogy én helyesen ejtettem ki báró 'Sennyey nevét, annak magyarázata az, hogy szülőföldem közelében fekszik a Rába-parti Nagy- és Kis-Zsennye község, a báró 'Sennyeyek ősi fészke, melynek neve prédikátumul is szolgál nekik.

Hosszasabb megbeszélése következett az összes politikai kérdéseknek. Ennek eredményéül konstatáltuk, hogy a »Közérdek« által hirdetett eszmék lényegileg azonosak azokkal, melyek báró 'Sennyey programját alkotják. 'Sennyey nem csak legkisebb nézetváltoztatást nem követelt tőlem, de egyenesen, mint egyik alaptételét a köztünk létrejött szorosabb politikai viszonynak, jelölte meg expressis verbis a »Közérdek« által eddig követett irányt. Ez benne foglaltatik abban a kezeim közt levő, báró 'Sennyey által írott formulázásban, melyben a köztünk létrejött szorosabb viszony alapvonalait fixírozta.

E viszony politikai részének minden irányban való megbeszélése végén, nehogy bármi kétely fennmaradjon, egy kijelentést tettem, mely az egyházpolitikára vonatkozott. Kijelentettem, hogy felfogásom szerint hazánkban jelenleg - 1875-ben - minden mérvadó tényező feladatának vallja az állam és egyház közötti esetleges harc lehető elodázását. Magam is óhajtom, hogy e harc hazánk mostani válságos helyzetében ki ne törjön, de szükségesnek tartom őexcellenciája előtt kijelenteni, hogy ha valamikor mégis kitörne, én akkor az állam és nem az egyház táborában fogom érvényesíteni szerény képességeimet. Báró 'Sennyey kijelentette, hogy e kijelentésem nem akadálya a vele való szorosabb politikai viszonynak. Ezt mondá: nyilatkozatából is látom, hogy ön becsületes ember.

Valamivel később ment végbe a szerkesztésem alatt tervezett pártközlönyre vonatkozó megállapodások jogi részének formulázása. Báró 'Sennyey megkért hogy gondoljak ki valamely alkalmas címet az új lap számára. Megfeleltem ennek s nemsokára elmentem hozzá s egy írott lapon átnyújtottam neki egész sor címet. Érdekkel olvasta végig a címsort. Mikor az utolsóhoz ért, mely »Kelet Népe« volt - felderült arca. Tetszett neki a cím. Ezt választotta. Erre ő is elővett egy írott lapot s átnyújtotta. Ez volt az új lapra vonatkozó jogi megállapodások tervezete. Átolvasás után kijelentettem, hogy elfogadom az utolsó pont kivételével. Ebben az volt, hogy ha a lap bármi okból megszűnnék, nekem, mint a lap főszerkesztőjének, egy évi illetményem mint végkielégítés jár.

Ne mosolyogjon az olvasó egy fiatal férfi idealista felfogása felett, mely e pontnak el nem fogadásában nyilvánult. Most hetven éves koromban is az a meggyőződésem, hogy helyes volt az az érzésem, hogy e pontot nem szabad elfogadnom. A lap megszűnte esetében a szétzüllő párt helyett minden valószínűség szerint magának 'Sennyeynek kellett volna az összeg legnagyobb részét megfizetni s ő nem tartozott a nagyon gazdag mágnások közé. Önzetlen eljárásom még jobban megerősítette azt a bizalmat és megbecsülést, melyet 'Sennyey részéről addig is tapasztalni szerencsém volt. Később, mikor klerikális oldalról intrikák folytak ellenem, csak mosolyogtam rajtuk. Oly sziklaszilárd volt 'Sennyey bizalma irántam, hogy egy szavammal elfújtam minden intrikát.

(További közlemények következnek)