Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
- (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon, -
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.
Szabad egy napom. Bezárkozom.
- Gond, pénz, gyerek - ma kinnreked, - s te vad való világ! -
- - - (És akkor jönnek régi órók, - sereg hiénák, - sírt rabolók;
És újrakezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok és öklelődznek régi szók.) - - -
- Milyen nyomorúság! -
»Kelj inkább, - zaklat a lelkem, - az ajkaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj multakon, utakon, szíveden is át!«
Akkor a sokadalmakat keresem.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
- Be fontosak egyszerre piciny sikerek! -
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, - - - -
És emberek, emberek, - mennyi idegen!)
- De otthon - idegenekkel a kicsinyem.
Most sír utánam - és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, - a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utólszor lehetne ma vélem,
- És ünnepet szentelek kis életében.) -
Játszítom estig, bujócskán nevetek.
- Dalolom a kiságyon: »Haj, levendula, - levendula ág!«
Nyájas, tarkbarka világ, - mesevirág,
Angyalka, - madár, - csillagseregek! - - - -
- »Ha elszúnnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!«
Itt keverem tusakodva e sápatag színeket.
- («Írni világot, mely fennmarad!« - s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küzködve a kép és csonkán továbblohol.
- Jobb szónak, oszlatóbbnak - kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót a mélyből kinlódva kényszerítek. - - - -
- Most kacajok ütnek az ablakon át! -
(Fejem lecsügged, - nincs tovább, - ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, - dalol, - rajtam nevet: «Szegény beteg!»
Sötét hajnalba ébresztő óra csereg
Robotolni megyek.