Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám

Faragó Miksa: A Szabadságharc előzményei

A magyarság 1848/49-ik évi önvédelmi harcának indító okai és rugói felől még ma is a legeltérőbb vélemények uralkodnak. Az abszolutizmus megvilágításából - közvetlenül a nagy harc levezetése után - az a felfogás domborodik ki, hogy az önvédelmi harcot Kossuth Lajos »csinálta« s az egész harc nem volt egyéb, mint »Kossuth és társai« mérhetlen hatalmi és uralmi vágyának kifolyása. Az abszolutizmus irodalma úgy tüntette fel az eseményeket, mintha azok csupán az intranzigens elemek felforgató aknamunkájának következményei lettek volna. A másik oldalról viszont - az emigránsok irodalmi működése révén - mind jobban és jobban terjedt az a hit, hogy az önvédelmi, vagy szabadságharcot csupán a »kamarilla« gyászos működése okozta és zúdította a nemzetre.

E két szélsőséges irány két táborra osztotta a közvéleményt. Mindkét tábor hatalmas irodalmi működéssel igyekezett igazát bizonyítani. Külföld és belföld egyforma bőséggel ontotta a sok papírt: csupa vád és csupa védelem. Hatalmas könyvtárrá dagadt a szabadságharc irodalma. És aki e könyvtárt áttanulmáuyozza, azzal könnyen megeshetik, hogy ama felfogás szuggesztiója alá kerül, mely e könyvek szelleméből kisugárzik, hogy a magyar szabadságharc csupán néhány embernek magánügye volt. Ez a felfogás még ma sem évült el egészen; vannak akik még ma is személyi ügynek tekintik a nagy fellángolást, s még ma is uralkodónak nevezhető az a felfogás, hogy az 1848/49-ik évi gazdasági, társadalmi és állami megrendülés a hatalmi érdekek és személyi aspirációk eredőjének eredménye volt.

Legfőbb ideje volna, hogy eloszoljék az a köd, mely e kérdést a homály fátyolával borítja, s ideje, hogy a nemzet tisztán láthassa az erőknek ama csoportosulását és összejátszását, mely a nagy harcnak ébresztője és mozgatója volt.

A magyarság önvédelmi harca nem egyéni aspirációk következménye volt.

A magyarság önvédelmi harca nem egyes személyeknek a hatalom birtokáért folytatott küzdelme volt.

A magyar önvédelmi harc az összmonarchikus eszme és az ennek megteremtésére létesített segédeszközök: a császári abszolutizmus és a bürokratizmus tökéletes csődbe jutásának következménye volt!

A magyar önvédelmi harc nem egyéni érdekek felszínre jutásának, hanem ama rothadás következménye volt, mely a gazdasági kizsákmányolásra ítélt ország egész testén és közigazgatásának minden szervén elharapózott.

... Ha olykor-olykor szélcsend idején lobot vet a levegő, a pásztorok félénk asszonynépének képzelete lidércek és boszorkányok kénköves leheletét látja a tüneményben jelentkezni. A tudományos vizsgálat kiderítette, a higgadt elme megállapította, hogy ahol lángra gyúl a semmiség, ott - tetőfokát érte el a föld mélyén összehalmozódott anyagok rothadása ... Mikor pedig egy nemzet fölött a szabadságnak, vagy a forradalomnak lángja fellobban, mikor egy népnek, mint egy egyetlen egyénnek kezében megvillan az önvédelemnek kardja, akkor - - - akkor nézzünk itt is mélyen a szint alá, s megtalálhatjuk mindannyiszor a rejtély nyitját: a rothadási folyamat előrehaladottságát.

A magyar önvédelmi harcot nem egyéni törekvések keltették életre, hanem az államszervezet minden tagján elhatalmasodott penészedés és rothadás. Ennek beigazolására szükséges, hogy a magyarság negyvenes évekbeli helyzetét megrajzoljuk.

* * *

A negyvenes évekbeli Magyarország típusa a gyarmati helyzetbe süllyedt országoknak: vasgyűrűként övezi s minden életerejét fölszívja egy idegen hatalom. Ipara semmi, kereskedelme alig valamivel több. Pénzügyei züllöttek. Útjai elhanyagoltak, vagy egyáltalában nincsenek. A közbiztonság nagyon gyenge lábon áll. Igazságszolgáltatási viszonyai a 19. század szégyenfoltja. Közigazgatása vagy egy századdal elmaradt ...

Magyarország a negyvenes években tipikus gyarmatállam volt, mely arra használtatott, hogy természeti kincseivel s jövedelmeivel egy magasabb kultúrájú nép kényelmét s állami létének nyugalmát előmozdítsa. Egykori világhírű kézműves ipara a legszükségesebb használati cikkek házi úton való előállítására süllyedt. Négy-ötsegédes műhely már ritkaság: Az egész országban alig akad műhely, mely a gyár nevet megérdemelné. A gépeket Magyarország részére hiába találták fel, itt nem alkalmazhatók, mert az önkényuralom egy olyan vámvonal láncára verte az országot, mely teljesen kizárta az osztrák gyártmányokkal való versenyzés lehetőségét. A hazai iparnak csak az a kis tér maradt, melyet az akkori viszonyok között az osztrák ipar nem tudott, vagy nem akart kiaknázni. A magyar kéz ügyessége és a magyar elme rátermettsége nem voltak képesek magyar ipart teremteni, illetve a rég volt ipar nagyságát fenntartani. Az ipar kultúratermő fegyvere a hasznavehetetlenségig berozsdázva állott s nem osztott áldást és jólétet a foglalkozás nélkül lézengő és foglalkozást kereső kezek százezrének.

A magyar kereskedelem igen alacsony fokon állott. Voltak ugyan előkelő kereskedőink, ezek azonban - csekély kivétellel - nem annyira kereskedelmi tevékenységükkel, mint inkább vagyonukkal, társadalmi tevékenységükkel és összeköttetéseikkel szerezték tekintélyüket. A kereskedelem legnagyobbrészt a belföldi vásárok felkeresésére szorítkozott. Külkereskedelmünk csak Bécsbe irányult, mely a magyar nyersterményeknek egyetlen fogyasztó piaca volt. Bécsben azonban, éppen a nagy felhajtás következtében időközönként úgy leszorították terményeink és állataink árát, (melyeket visszahozni vagy huzamosabb ideig ott tartani a tetemes költségek miatt nem lehetett) hogy a nagy kockázat következtében ez is mindinkább összeszorult, s a földbirtokos inkább bevárta, míg a bécsi kereskedő jött el hozzá vásárolni. Ily módon néha és néhol több év termesztménye is felhalmozódott az értékesítés lehetetlensége miatt.

Terményeink értékesíthetetlenségének legnagyobb akadálya a modern forgalmi és közlekedési eszközök teljes hiánya és az utak borzalmasan sivár állapota volt. Vasút csak papiroson volt még akkor Magyarországon, s abból is csak egy kis darabocska: Pesttől Szolnokig. Szekér volt az egyedüli szállító eszköz. Az országos és községi utak minőségét a »hat ökör se húzza ki« mondás jellemzi a legjobban: egy egynapos esőzés után napokon át teljes lehetetlenség volt a súlyosabb társzekereket előbbre vinni, szárazság esetén pedig a mély homok miatt csak nagyobb számú igás jószág befogásával, ami persze a költségeket jelentékenyen emelte. Folyóink, vízi utaink teljesen szabályozatlanok, s rajtok csak itt-ott egy jármű, melyek közt gőzös alig-alig akad. A hidak fából készültek s néhol több napi járóföldre állanak egymástól. A pesti Lánchíd volna az első állandó vashíd, ez azonban még csak készülőfélben van. A legtöbb helyen kompokon bonyolítják le az igen kis forgalmat, s persze csak akkor, ha nem zajlik a folyó, mert akkor egyáltalában megakad a közlekedés a folyópartnál. Ilyenkor a levél - és csomagforgalmat is csak a két part között kifeszített erős köteleknek csigákon való át - és visszahúzása útján bonyolítják le ... Tengerpartja az országnak van, de nincs. Van, mert hiszen Fiume a miénk és nincs, mert közlekedési eszközök hiányában Fiume a belső Magyarország kereskedelme részére hozzáférhetetlen. Tengeren túli forgalmunk tehát nincs; sem oda, se onnét. Terményeinket nem vihetjük - utak hiányában - ki Fiumén át, kifelé irányuló kereskedelmünk tehát csak Bécsbe irányulhat. (A Balkán nyers terményekből s állatokból éppúgy felesleggel bírt, mint mi, arrafelé tehát piac híján nem szállíthattunk semmit.) Az osztrák határon keresztül azonban a vámvonal és a szállítás költségei miatt lehetetlen keresztül vinni áruinkat. A behozatalból szintén ki van zárva a külföldi verseny, mert Fiumén át nem tud jönni a forgalmi akadályok miatt, az osztrák határon át pedig nem jöhet a vámvonal miatt ... Magyarországon a kereskedelem is csak kevés embernek s csak savanyú kenyeret adott a negyvenes években.

... Se ipar, se kereskedetem. A kenyérkereset teljesen bizonytalan alapokon nyugodott, s ennek hiányában a nép nyomora mindinkább elviselhetetlenné vált. Az állandó és biztos keresetforrás hiánya gyakran ínséget okozott és pedig még ott is, ahol egyébként bőven termett a föld. A Tisza vidékén például, a legjobban termő földek határában egyaránt baj volt a bő termés is, a rossz termés is. Bőséges esztendőben nincs vevő, mert mindenki termesztő. A terményeket oly vidékre, ahol nem volt termés tovaszállítani forgalmi utak és eszközök hiányában lehetetlenség ... a termesztők azonban mégis kénytelenek bármily hitvány árért elvesztegetni terményeiket, miután a kenyéren kívül csak pénzen beszerezhető napi szükségteteiket is fedezniök kell. Bőséges esztendőben tehát ötször-hatszor annyit kell eladni, mint ínséges esztendőben, hogy a szükségletek fedezésére a megfelelő összeg előteremthető legyen. Az alföldi embert bőség-szükség egyiránt bankrottá teszi: mert a bőségben is csak ennivalója van, feleslegét félre nem teheti s így szűk időre semmije sem marad fel. (Hazánk, 1847. április 6.) A felföldön pedig állandó volt a kenyérhiány, miután ott egy kicsiny termőföld hozadékából aránylag nagyszámú lakosság volt kénytelen megélni. Legjobb helyzete még aránylag a túladunai magyarságnak volt, mely a mezőgazdaság műveléséből elég tisztességes keresethez juthatott, miután terményeit könnyen, rövid úton és rövid idő alatt vihette a szomszédos ausztriai városokba. Megtakarításról azonban még ezeknél sem lehet beszélni.

A takarékosság kérdése egyáltalában nagyon gyenge lábon állott. A takarékpénztári intézmény a nép szélesebb rétegei előtt csaknem teljesen ismeretlen volt még. Pesten már működött ugyan a Fáy István alapította Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület, meg volt már a Magyar Kereskedelmi Bank is, továbbá volt a negyvenes évek közepe táján már vagy 5-6 vidéki pénzintézetünk is, ezek azonban oly szerény keretek között mozogtak, hogy a takarékossági szellem ez időtájt való megnyilatkozásának még csak a nyomait is alig lehet felfedezni. Magyarországon ekkor még csak ott tartottunk, hogy a nép, ha egy kis keresetre szert tett elrejtette pénzét a ládája fenekén, ahonnét aztán csak akkor került elő, ha vásárra indult a gazda. Takarékosság híján az intézetek igen csekély tőkék felett rendelkeztek, minek következtében a hitelkereslet igényeit csak megközelítőleg sem tudták kielégíteni.

A hitelkereslet szempontjából ezidőtájt egy »Nemzeti Bank« felállítása útján lehetett volna legjobban segíteni a bajokon, mert a nemzeti, azaz bankjegykibocsátó bankok akkor még világszerte a népek legbőségesebb hitelforrásai voltak. A Nemzeti Bank felállítása azonban a királyi akarat sziklabástyáján ledönthetetlen akadályba ütközött, s a nemzet eziránti vágya teljesítetlen maradt. Az országban forgó bankjegyeket a Bécsben székelő »Osztrák Nemzeti Bank« bocsátotta ki, melynek törvényességét ugyan el nem ismerte az országgyűlés és szabadalmának szentesítéséhez sem járult hozzá jóváhagyásával, de viszont gyengeségének érzetében belenyugodott abba, hogy mint egy szövetséges ország fizetési eszköze elfoglalja egy magyar nemzeti bank pénzjegyeinek helyét. Az osztrák nemzeti bank szűklátókörű vezetősége azzal hálálta meg a nemzeti képviselet gyöngeségét, hogy Magyarországon fiókhivatalt nem állított fel, a magyarság hitelviszonyainak javításához egy szemernyivel sem járult hozzá, sőt odáig ment, hogy bankjegyeinek beváltásáról sem gondoskodott kellőképp, minek következtében állandóvá tette az irtózatot az osztrák bankótól s állandóvá az ennek hatása alatt keletkezett - ázsiót. Ha bankóban kapott fizetést a magyar, hát sohasem tudta, hogy tulajdonkép mennyi is az a pénz, amely a markát nyomja, mert az ázsió állandó volt. Néha ugyan csak 2—3%, néha azonban 20 százalék is! Aki csak tehette, nem fogadott el mást, mint ércpénzt, ezüstöt vagy aranyat. Vagy akár rezet is. Csak a papírtól irtózott mindenki ... Még az - adószedő is, aki következetesen ezüstben követelte a fizetéseket.

Kereskedelmi törvényünk egyáltalában nem volt, s helyét elavult, régi, nagyrészt a pénzügyekre vonatkozó törvények s az azokhoz fűzött magyarázatok töltötték ki. Természetes, hogy ilyen viszonyok között a kereskedelem, - mely csak ott fejlődik, ahol a legteljesebb biztosságot és szabadságot élvezheti - kezdetleges zsenge állapotában maradt, sőt napról-napra szemmel láthatóan tért veszített s egészen odáig süllyedt, hogy az osztrák portékáknak a magyar vásárokra vitelénél alig volt másnak nevezhető.

Pénzügyi törvényeink a legnagyobb hiányosságban szenvedtek s elmaradottságukban méltó folytatását képezték a kereskedelem részére alkotott jogszabályoknak. A nemzet elerőtlenedettsége mindkét téren szembetűnő. A függetlenség elvét fel nem adta a nemzet egy ponton sem, de a gyakorlatban tűrte, hogy akarata elnyomassék, hogy érdekeivel ellenkező törvények hozassanak és hogy az ország szabad rendelkezési joga leköttessék. A vám és bankügy önállóságát természetesnek vették, de csak óhajtották annak önálló rendezését. Megvalósításukhoz hiányzott a megfelelő erő. A pénzügyi kormányzáshoz való törvények egészen 1848-ig csaknem teljesen hiányoztak. Az államadósságok felvételének módjairól például nem intézkedett egyetlen törvény sem s » ... a hadiadót az országgyűlés szavazta meg, de hovafordítását nem ellenőrizte, a koronajószágok és bányák jövedelme, a só árából befolyt összeg s a vámjövedelmek is törvényesen a királyt illették és sem megszavazásuk nem volt szükséges, sem hovafordításuknak ellenőrzése lehetséges ...« [*]

A kor szellemének megfelelő törvények alkotása teljesen lehetetlen volt. Meggátolta azoknak létrejöttét a két szemben álló hatalom: a kormány, mely merőben osztrák volt és a vármegye, mely ősi elmaradottságának és ősi hatalmának akkor még teljességében fennállott. Az ország kormányzása tulajdonképpen Bécsből történt - minden jog és törvény ellenére. Magyarországon végrehajtattak csaknem mindazon intézkedések, melyeket az osztrák minisztérium és az osztrák államtanács elrendelt. Tulajdonképpeni végrehajtó szervezetük az udvari kancellária volt, mely azonban egy fölfelé teljesen tehetetlen testület volt s az osztrák kormányzat szemében sem más, mint »expediáló, részben fordító hivatal.« (Halász Imre.) A törvényhozó testület nagyrészt kinevezett egyénekből csoportosodott össze. Hogy hogyan, miként folyt a tanácskozás e törvényalkotó üléseken? Talán legjobban megfelelhetünk e kérdésre, ha teljes hűséggel leközlünk egy régmúlt, de tényleg megtörtént jelenetet. 1826-ban vagyunk. Az 1811. és 1816-ban leszállított papírpénz ügyében folynak a tanácskozások. Az 1826-ik év közepéig már 11 üzenetet váltottak a rendek ez ügyben. A rendek ugyanis az ideiglenes papírpénz megszüntetését »sistere« kívánták (latin nyelven szövegezték a feliratokat) a főrendek ellenben e szó teljes kihagyását indítványozták. Erről vitatkoztak éppen, mikor a főrendek ülésén 1826. április l-jén Széchenyi István gróf e »sistere« szóra nagy beszédet mondott » ... ha jól fölvesszük a dolgot, méltán kérhetjük ő Felségét, hogy sistálja a provizoriumokat, melyek nemcsak annyi magánosokat szerencsétlenekké tettek, de az egész nemzetet oly zűrzavarba hozták, melyek rendbe hozását ezen »sistere« szónak törvénybe iktatása eszközölheti ... amilyen tiszta szívvel szeretem hazámat, melytől annyi jót vettünk, oly tiszta lélekkel kívánom a provizóriumok megszüntetését, ennélfogva óhajtanám, hogy a rendeknek eredeti üzenetökben levő »sistere« szó maradjon meg ...« Mint a bomba, úgy hatott Széchenyi Istvánnak e szelíd kis »óhajtása.« Összezúgott a főrendek kara ... mígnem az elnöklő nádor rendre intette az izgatott gyülekezetet »Tekintve néhai atyja érdemeit - így szólt a nádor a renitens grófhoz - figyelmen kívül kell hagynom az Ön szavait. A főrendeknek nincs szükségök az Ön tanácsára, sem intelmeire!«

... Íme ez volt a magyar törvényhozás anno 1826. és változatlanul ilyen maradt az utolsó pozsonyi diétáig: 1848-ig. Nagyon helyesen jellemzi Halász Imre az 1848 előtti viszonyokat, mikor az akkori, magyar törvényhozást egy teljesen gerinctelen, tehetetlen tömegként festi le. [*] »Az egész királyi tábla, élén a személynökkel s az összes káptalanok bent ültek a kamarában, ennek elnöke a királyi személynök, tehát kinevezett kormányközeg volt, a követi kamara elé költségvetést nem is terjesztettek, zárószámadást egyáltalán nem is látott, a kormányt felelősségre nem vonhatta, annak megbuktatására még álmában sem gondolhatott. Oly nemzeti képviselet létezett tehát, mely teljesen tehetetlen volt, csupán könyöröghetett, panaszkodhatott ...« ... Én még hozzá merném tenni: de azt is csak titokban, bizalmas összejövetelek alkalmával. De ki is merészelt, vagy ki is akart szólni! A nép talán? A nép nem szólhatott! A népnek nem volt szava a nyilvánosságban. Ez az ország csak tízegynéhány ezer nemesember magántulajdonát képezte, s akié a föld, azé a hang! A nép csak arra való, hogy uráért harcoljon, harcolva elessen, vagy ha élve marad, hát művelje urának földjét ... A magyar nép a jobbágyság szolgajármát húzta, s az ország vezetésében semmi szerepe nem volt. A földbirtoknak éppoly kiegészítő részét képezte a rajta született s rajta lakó nép és örökség vagy adományozás útján épp úgy szállt át gazdáról gazdára is, mint akár - a marha állomány. A népet a nemesség képviselte a törvényhozásban. A nemesség, melynek a külszínre, minden érdeke teljesen ellentétes volt a nép érdekeivel, mert - ez volt az általános felfogás - minden a nép javát szolgáló és őt baromi helyzetéből kiemelő intézmény csak a nemesség meglévő jogainak feláldozásával, vagy csorbításával lett volna keresztülvihető. Ahhoz még nem volt eléggé okos és felvilágosodott a magyar nemesség, hogy belátta volna, mennyi kár háramlik reá abból, hogy »rabszolgákkal« művelteti földjét, s hogy mennyivel nagyobb vagyonra tehetne szert, ha az ősiséget eltörölve forgalomképessé, szabaddá és hitelképessé teszi a magyar földet. A magyar nemesség nem tudta megérteni, hogy hogyan állhat meg a világ, ha a paraszt a saját lábán áll: enyhítés helyett egyre fokozta a jobbágyság terheit. »A nemes, a földesúr hozta a törvényt s ő hajtotta végre, ő kezelte az első fokozatban a közigazgatási, a rendőri és bírói hatalmat. Mindebben természetszerűen csak a saját érdekei, a saját szükségletei vezették. Ő volt az állam s a maga javát azonosította az állami érdekkel, a védtelenül kezében lévő munkástömegek érdekeit pedig számba se vette. (Acsádi Ignác a Közgazdasági Lexikonban.) A jobbágyi munkaerő és e munkaerő eredményének javarésze elment az úrbéri illetmények fejében. Amije megmaradt a parasztnak, s amiért egy kis pénzt kapott, azt el kellett adóba fizetnie, melynek nagyságát sohasem tudhatta előre, s melynek kivetésénél semmi szava sem lehetett. A parasztsággal valóban szívtelen keményen bántak. Kihasználtak kiszipolyázására minden lehetőséget és minden alkalmat. »Előfordult - írja a negyvenes évek elejéről Acsádi Ignác - hogy a földesúr azért, mert az asszonyok a községnél elfolyó patakban mostak, külön adót, évenként egy pár csirkét s néhány tojást követelt jobbágyaitól. Noha a téglavetés és égetés nem volt regále, igen sok földesúr annak nyilvánította és használta. A jobbágy néhol a jogáért, hogy vályogot és nyers téglát vethet, díjat volt kénytelen fizetni. De még annak sem mindég volt joga nyers tégláját kiégetni, aki a nyers tégla készítését már megfizette. Az égetésért külön díj járt. E zsarolásoknak pedig az építés szempontjából sajnos következményei voltak: nem lévén téglája, a jobbágy nem építhetett jó kéményt, melynek hiánya töméntelen tüzet és roppant kárt okozott ...« Az 1836., 1839-40., 1843. és 1844. évi jobbágytörvények enyhítettek ugyan némileg a parasztság helyzetén, de ez enyhítések papiroson maradtak. Mert bármennyit is enyhítgettek, a szabályok végrehajtását mindannyiszor a földesúrra bízták, ez pedig fittyet hányt minden szabálynak és rendeletnek.

... Míg egy nép a felvilágosodottság egy bizonyos fokát el nem érte, addig békén - bár nyögve - húzza az igát. Sorsának szánalmasságát csak akkor érzi, ha már egyszer felfogni képes, hogy ez máskép is lehetne ... A magyar nép régen felfogta már alávalóságra jutásának nagyságát. »...A nyugat szelleme már megérintette hazánkat, a lelkekben nagy és mélyreható változás indult meg, mely valami újat, jobbat követelt...« [*]

A nép felismerte helyzetének tarthatatlanságát, fegyvert fogott s nekiszegezte az egyik ellenségnek: az osztrák abszolutizmusnak. Vezetőinek - a magyar nemességnek - hibáit ekkor még nem látta tisztán a nép s így esett, hogy az ellen a hatalom ellen lépett fel mindenekelőtt, amelynek nyomása szemmel látható volt, s amelyet minden nyomorúsága legfőbb kútforrásának tartott: a függő viszony ellen. ... Így indult meg a harc a császári hatalom ellen: az állami függetlenségért, amely alatt a nép az egyéni jólét elérkezését, illetve nyomorának megszűnését remélte. A függő viszony ellen fogott mindenekelőtt fegyvert a nép, mert a függő viszonyt egy nép csak addig tűri el, míg szellemi és gazdasági erői teljesen le vannak kötve. Ha azonban e téren az izmosodás megindult, akkor ez izmosodás hatása alatt megindul az egyedek önállósági törekvésének megnyilvánulása is. Másrészt azonban a hatalomnak is megvan a maga életösztöne, mely előjogait önként csak a legritkább esetben engedi át. És miként a hatalomért küzdő, vagy önállóságra vágyó osztály, ha már tűrhetetlenné vált helyzete, valami belső ösztöntől indíttatva szembeszáll a hatalom birtokosával, úgy ez utóbbi is, jogainak vagy hatalma fenntartásának védelmére minden rendelkezésére álló módot és eszközt felhasznál. Talán, ha a küzdő felek egyike aránytalanul gyengébb a másiknál, akkor a szenvedélyek lángjának egy kicsinyke fellángolása után minden a régi, vagy akár egy újabb rendre tér. De ha nagy erők vitetnek harcba, akkor váltakozva a hatalom birtokában, éveken át eltarthat az ellenségeskedés. És miként sokszor az elnyomottak diadalra jutása után a szabadság bajnokai a legkegyetlenebb zsarnokokká válnak, úgy néha a hatalom régi birtokosainak - tehát a reakciónak - győzelme útjain jutunk el a kívánt célhoz...

Azonban akár így, akár úgy alakul a helyzet, a dolgok lefolyása mindég azonos marad: a haladás szelleme diadalmaskodik. S ez eredmény bekövetkezte arányban áll a műveltség előhaladásával. Mert a művelt ember rendszerint felvilágosodott ember is. Felvilágosodott ember pedig inkább elbírja kezén-lábán a láncokat, mintsem szellemének szabad szárnyalását akadályozni engedné. Ahol a felvilágosodottság elért egy bizonyos fokot, ott lángra lobban az indulat, ereje nyíltan jelentkezik ... s az összeütközés a hatalom birtokáért megindul ...

A magyarság 1848-ban elérkezett szellemi fejlődésének ama fokához, ahonnét áttekinthette nyomorúságának egész nagyságát: fegyvert fogott ... Fegyveres fellépése elnyomatott: a reakció diadalt aratott ... S a diadalmas reakció egynegyed század alatt teljesen átengedte a teret a haladás, a felvilágosodás irányának.

 

[*] * Réz Mihály Ausztria viszonya Magyarországhoz. Budapesti Szemle 1910. január 397. szám.

[*] * Ha1ász Imre: Bocskaitól Deák Ferencig (1606-1867.) Nyugat 1910. június 16.

[*] * Halász Imre. Nyugat 1910. június 16.