Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Végre is kis versem, légy te az utolsó!
Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem!
S hírdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én!
S hírdesd:
Nagy urak órája, egy kastély felett, havas éjszakán
Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam,
S nincs oly órás e világon, ki zengésem megújítaná!
S hogy sötét udvaron lenn vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek
Suttogó népe lesi hangomat s hallom,
Hallom: tanácskoznak lenn: »az óra megállott« ... - De én megúntam,
Megúntam őrizni az éjt s napot is!
Soha megpihenni!
Őrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes időket
Mulató szemeknek!
Hírdesd:
A magános órákat, kiknek feleltem az éjben, e zengőket.
Segítse az Isten!
Tiszta zenéjüknek örüljön a vándor s örüljön a távoli
Csillagos égbolt!
S hogy üdvözölöm itt barátomat, a két templomi órát, mindennél
Mélyebb zengésűt, kinek hangja erős és ünnepi fényű!
Szép volt, mikor ők kezdék s - ki-ki hangján - kóborló
Rablóknak együtt ütöttük az éjfélt sorra
Felzendülvén zordon karácsonyi viharban!
S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között s ha arra sodorta a szél
Gyakran leültek a párkányon s halkan hozzám
Lehajolva hallgatták a beszédem, - megnézték az időt ...
Ámde most némaságomtól e gyengédek rémülnek igen s tova szállanak:
» Az óra megállott! « ... - De én megúntam,
Megúntam figyelni az éjt s napot is!
Soha megpihenni!
Őrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes időket
Mulató szemeknek!
Hírdesd:
Fáradt szerkezetét most pihenteti, ója,
Élvezi a csendjét a kastélyi óra!
Megúnta ő figyelni az idők járását!
Múljanak el felette!