Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Szodoma és Laczfy egy páholyban ültek a »Mulató«-ban. Pál frakkban és egy orfeumi habitüé kifogástalan eleganciájával. A zúzmarás hűtőállványon mellette francia pezsgő didergett, a pénztárcájában ellenben nagyon szerényen húzódott meg két húszkoronás - két palack ára - és némi aprópénz, amiből csak matematikai pontossággal telt borravalóra és egyéb váratlan kiadásra. Mást a hideg lelte volna ki ilyen kínosan kiszámított pénzzel, de Szodoma Pál leereszkedően mosolygott az emberekre.
- Pajtás - kezdte Laczfy - már a harmadik nő szólít meg és kérdi tőlem, hogy ugyan ki vagy te?
- Te pedig mit felelsz nekik?
- Azt - szólt Laczfy - hogy »ilyen vas« vagy, ami ezeknek a nőknek a nyelvén azt jelenti, hogy sok pénzed van.
Szodoma Pál nevetett. Az újságíró azonban megjegyezte:
- Kevés ember tud olyan kétértelműen nevetni, mint te és az ember sohasem tudja, hogy hányadán van veled. Néha azt hiszem, hogy valami titokzatos aranyforrásból ...
- Nagyon lassan iszol! - tréfálkozott Pál. - Talán azt hiszed, hogy nem tudom kifizetni?
Koccintottak. - Már megint oda sem hederítesz a színpadra - szólt Laczfy. - Nézd ezt a két amerikai bohócot. »Tit és Bits.« Évek óta jó barátaim. Csodálom az ötletességüket, az igyekezetüket, a pontosságukat. Van abban valami imponáló, hogy ez a két ember milyen komolyan veszi a maga bolondságát. Tanulságos és mulatságos dolog ebben az országban, ahol még a komoly dolgokat sem veszik komolyan.
- Már megint »ebben az országban!« - jegyezte meg csöndesen Szodoma.
- Ennek az országnak az az eredendő hibája, hogy a szorgalmat, a szívósságot, a becsületességet nem ismeri. Az egész ország szélhámosságon épül föl.
- Már megint nem nyúlsz a poharadhoz ...
- Szélhámosságon épül föl. Szélhámosság a mi függetlenségünk. Szélhámosság a mi kőpalotáink, amelyek vakolatból vannak. Szélhámosság az elegáns, utolsó divatú budapesti asszony, aki mellett szegény, toprongyos, filléres gondokba megkopaszodó férje vánszorog. Szélhámosság a fényes kávéházunk, amely elfeledteti drága és nyomorúságos lakásunkat. Szélhámosság a liberalizmusunk, amellyel szemben kövér papok, elhízott földbirtokosok, erőszakoskodó és ázsiai elmaradottságú hivatalnokok és az egész ország kábító, fantasztikus műveletlensége az örökké győzedelmes valóság. Amihez itt Magyarországon nyúlsz, csupa Rabitzfal. Falnak fal, de egy kis szöget nem szabad beleverni, különben a hegye a szomszéd szobába fut ki és átlyukasztja a haldokló Petőfit, aki vérrel írja a szomjú földre a »haza« nevét vagy a »Vajk« keresztelését, esetleg a »Honfoglalás«-t és egyéb nemzeti dicsőségünket.
- Csak tovább! - nógatta Pál. Mindezt már hallottam, de szívesen hallom még egyszer, mert melyik magyar úrnak nem oldja meg a szónokló nyelvét a pezsgő. Ez a mi igazi nemzeti mulatságunk, a: »sírva vigad a magyar«.
Laczfy meghökkenve nézett Pálra és aznap többé nem politizált.
- Most kezdem magamban fölfedezni - mondta Szodoma - hogy az erkölcstelenség sokkal vonzóbb, mint az erkölcsösség. Mindaz, ami színes; fantasztikus, nem mindennapi az emberi életben, az egyszersmind erkölcstelen.
- Nem tudom, mire célzol - szólt Laczfy.
- Az erkölcs valami szigorúan körülrajzolt kör, egy korlátoltság, egy szegénység, egy lemondás, ami megfelel a mi emberi korlátoltságunknak, malthuziánus szegénységünknek. Mindaz, ami szép, ami rendkívüli, ami meghaladja emberi erőinket, ami kiválik a sok közül, kívül van a körön vagyis erkölcstelen. A szerelem, a művészet, a lázadás a megszokottság ellen, az újítás, a lángész mind egytől-egyig »immorális«. Figyeld meg, hogy eddig még minden erkölcsi mozgalom elsősorban a szerelem és a művészet ellen fordult.
- Kérlek, ezt írd meg máskor egy könyvben - szólt Laczfy - most azonban ne untass vele.
- Én csak meg akartam magyarázni a számodra, hogy miért érzed jól magad ezen a bűnös helyen. Ha a női erkölcsnek olyan nagy volna az értéke, akkor ez a sok könnyelmű nő, aki itt él seregszámra, éhen halhatna. Vagy csupa számításból az erkölcsi pályára lépne.
- Ilyen nőkre is van szükség - vélte Laczfy.
- Így szokott mentegetőzni a nyárspolgár, ha kirúg a hámból - folytatta Szodoma. - Az ember nem szívesen vallja meg saját magának, hogy a tisztességes nő nem elégítheti ki egy férfi fantáziáját.
- Shocking!
- A tisztességes asszony számára Vénusz csak egyféle ruhát talált ki, a tiszta fehéret. Ami rendkívüli, ami megőrjítő, ami paroxizmus szerelemben, az a tisztességes nő köréből rendszerint ki van zárva. Csak nem alázhatod meg vele a szerelmedet vagy például a házi tisztességedet, hogy elcsábítod a kifogástalan nőt az egyenes útról és a szerelemnek olyan zugaiba vezeted, ahová részegség, őrület, erkölcsi következés nélkül nem lehet belépni? ...
Kasztanyettek csördültek föl a zenekarban és Pál ösztönszerűen a programszámot nézte meg: »Soledad.«
»Les tringles des sistres tintaient« ... a Bizet cigány-tánca zördült föl a zenekarban.
És Laczfy, hogy műveltségét fitogtassa, szólt:
- A »Carmen!« - Amit a finom tudós és okos Mérimée elhozott a gitánák kincséből, abból ez a zenei ezermester őrjítő, perverz arabeszket kovácsolt az örök emberiség számára. Zseniális bordélyigazgató és költő egy személyben.
Szodoma lassan szürcsölte a pezsgőt és csak a szemével intett az újságírónak, hogy most ne beszéljen bolondságokat.
A függöny felröppent.
Egy kis, náthás hang erőlködött a súgólyuk fölött, hogy megküzdjön egy spanyol táncdal merész, szokatlan ütemeivel. A zenének nagyon halkan kellett játszania, hogy a hangot el ne nyomja.
És mégis valami durcás, kisleányos, szeszélyes volt ebben a hangban. Az ember úgy hallgatta, mint a saját kisleányának az énekét, ami mindig föltétlenül szép.
Soledad nem vette komolyan a dalt. Szinte bosszankodva énekelte, hogy ilyen mellékes dologgal is meg van terhelve. Mintha vizsgán kellett volna akarata ellenére énekelnie, sem a szövegre, sem a zenére, sem a taglejtésre nem fektetett súlyt. Leénekelte az egészet, elejtette.
A nézőtéren néhány úr krákogott. Taps semmi.
Aztán Soledad eldobta a boleró-kalapját és a mantilláját. Lustán, kényelmesen kinyújtózott és rojtos, bodros szoknyája fölött egyre keskenyebbre, karcsúbbra szökött föl a dereka. Virágnyílás volt ez, mintha egy hétköznapi tóból hirtelen kiszökkenne egy liliom, karcsúbb, mint Limai Szent Róza.
Még Laczfynak is feltűnt, hogy a derék két hiperbolikus vonala hogy szűkül össze és hogy ez a lassú, fejlődő játék a Pál idegeit hogyan simogatja és borzolja. Szodoma egy nyugtalan mozdulattal a tarkójához emelte a kezét oda, ahol a nyúlt agy van. Halálosan sápadt volt és a szeme fehérje kifordult.
- Pál! - kiáltott rá Laczfy.
Szodoma egy pillanatig értelmetlenül bámult az újságíróra, aztán görcsösen összerázkódott.
Laczfy nyugtalanul kérdezte:
- Mi bajod!
Szodoma összeszorította a fogát, nem felelt semmit, csak a kezével intett bágyadtan, elhárítóan.
Mikor Soledad befejezte a táncát és a sűrű tapsra még egyszer előjött, Szodoma lelkéből felvonaglott a halk sóhajtás:
- Gazdagnak lenni ...!
(Folytatása következik.)