Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Kállóné nagyravágyó asszony volt abból az anyagból, amely a vidékről fölvágyódik Budapestre és ott kisvárosi hangosságával, alacsonysorsú szívósságával, féktelen élvezetvágyával csakhamar a mindenhol jelen valók közé jut.
A férje falusi tanító volt és ezen a rögös pályán, amelyen különben a nemzet leghasznosabb és legszegényebb napszámosai görnyedve járnak, neki egy kis tőkét sikerült szereznie. Az asszony esze és kapzsisága nélkül azonban ez a kezdődő kis gazdagság semmi esetre sem gyűlt volna föl olyan hamar.
Mikor együtt volt egy csomó pénz, felköltöztek Budapestre. A körúton béreltek nagy lakást, a szobák egy részét bérbe adták és úgy rendezték be az életüket, hogy tőkéjükhöz nem kellett nyúlniok. Nemsokára átvettek egy mozgófényképes színházat, mert akkor az volt a legjobb üzlet és lassan, de biztosan gazdagodtak belőle.
Szodoma Pál, mint »szobaúr« került hozzájuk. Kállóné éles, emberismerő szeme hamar fölismerte a nyomorgó fiatal orvosban a jobbra hivatott tehetséget és pártfogó szárnya alá vette. Szemet hunyt, ha Pál adós maradt a bérrel. Kisebb összegeket is szívesen előlegezett neki.
Ez a barátság lassankint, szinte észrevétlenül változott át szerelmi viszonnyá. Kállóné kezdettől fogva szívesen mutatkozott az utcán a magas, karcsú és előkelő külsejű orvossal. Ahol csak lehetett, büszkélkedve mutatta be:
- Doktor Szodoma Pál.
A Pál hűvös, fölényes magatartása az emberekkel szemben Kállónéra is előkelő fényt vetett. Szodoma életművészete különösen az emberekkel való bánásmódban csúcsosodott ki. Barátságos, előzékeny, udvarias volt velük szemben, de csodálatos módon el tudott magától hárítani minden bizalmasságot.
Egy embernek, akinek néha nincs egy fillér sem a zsebében, sehol a világon nincs olyan rossz dolga, mint Budapesten, ahol a szegénység általános és ahol a hasonló sorsúak le is nézik, megvetik egymást. A »nincsetlen« ember már az arca vonásainak zavarával, félénkségével elárulja, hogy ismeri az úri proletár életküzdelmének minden megalázó és csúnya zavarát.
A bűvész ügyes szemfényvesztése kell ahhoz, hogy valaki az emberek figyelmét egészen elterelje a zsebének rendezetlen állapotától. Pálban megvolt az a különös tehetség, hogy a nyomorát el tudta palástolni. A szabója, a cipésze és egyéb »udvari szállítója« és általában az emberek sokat elhittek neki.
De Kállóné megértette és csodálta a Szodoma életművészetét. Kállóné szinte a kulisszák mögül bámulta az ő bűvészének kábító ügyességét és azt a módot, ahogy az embereket az orruknál fogva vezette. Ha ezt a tökéletes szélhámosságot összehasonlította a férje együgyű és korlátolt paraszti ravaszságával, csak imádással tudott Szodomára gondolni. Szerelmes lett belé a nagyravágyásával, a zabolátlan hiúságával és a falusi nők egészséges érzékiségével.
Kálló, a férj talán észrevett valamit, de nem árulta el. Különben is, hogy a gyanúját föl ne keltsék, Szodoma elköltözött tőlük és legénylakásának titkait jól elzárta a világ elől.
Az ő számára az érett, duzzadt vérű asszony vonzalma nem jelentett valami nagy, isteni szerelmet, hanem jóformán csak tanulmány volt ahhoz a nagy és érdekes fejezethez, amit az asszonyok képviselnek a férfi életében. És ebből a nézőpontból Kállóné érdekes és izgató jelenség volt.
Nem volt szép asszony, de az arca sugárzóan értelmesnek és finomnak látszott. A szemébe gyűlt minden szépsége, ebbe a nedves, nagy, sötét szembe, amelynek a játéka asszonyiasan kacér, változatos, ingerlő volt. Befolyásolni tudott vele és aki sokáig nézte villogását, egy kissé mindig elvesztette józanságát. Azelőtt vidéki hivatalszobákban borostás állú és életunt hivatalnokokat villanyozott föl vele - miközben férje ügyes-bajos dolgait egyengette - és ennek fejében mennyi, de mennyi rágalmat kellett elviselnie!
Milyen más és mennyivel különb keret lett a számára a budapesti kávéház. Tükrök verték vissza minden oldalról szeme ragyogását és ezt bőkezűen pazarolhatta férfiakra, akik változatos bőséggel ültek körülötte és akikkel kedve szerint kacérkodhatott.
A budapesti »Grand Café« volt a Kállóné főhadiszállása. Aki tudja, hogy a kávéházak milyen eleven idegszálai a budapesti életnek, annak nem kell sokat magyaráznom, hogy a Kállóné kávéházi asszonytársasága folyton benne élt a főváros izgalmaiban, amiket a rikkancslapok, a telefon és a még gyorsabb szárnyú pletyka szinte közvetetlenül szállítanak a kávéscsésze mellé.
A német eredetű kávé-traccsból Budapesten egy csaknem világvárosi jelenség lett: asszonyok, akik a maguk és a világ sorsát kávéházból intézik. Ezek az asszonyok jól ismerték a szereplő embereket, tudták apró titkaikat és botrányaikat, megjegyezték maguknak az utcán vagy az újságból testi és lelki arcvonásaikat. Ügyvéd vagy hivatásos közbenjáró sem ismerheti annyira a befolyásos és divatos embereket, ahogy ezek az asszonyok számon tartották őket. Eleinte kedvtelésből, később gyakorlatilag és hasznosan is. Aki titkokat és összeköttetéseket tud, az hasznosíthatja is őket.
Csaknem valamennyien nagyravágyó, okos, számító budapesti asszonyok voltak és ahol lehetett, érvényesítették is sajátszerű, tipikusan fővárosi ismereteiket. Férjeiknek, rokonaiknak, ismerőseiknek mindig a legalkalmasabb kilincset tudták a kezükbe adni. Az ismeretségük, a befolyásuk is abban a mértékben nőtt, ahogy barátaiknak szolgálatokat tettek.
A társaságnak a lelke, úgyszólván parancsnoka Kállóné volt. A tekintélyéhez nem engedett senkit sem közel, még a leányát sem, aki otthon nevelkedett a cselédek közt szerényen, kissé hamupipőkésen. Egy tizenhét éves leány csak árnyékot vethet egy szép asszonyra, aki még mindig hódítani akar és ezért Irénkének soha sem volt szabad még a lábát sem betennie a kávéházba.