Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám · / · Szini Gyula: Profán Szerelem

Szini Gyula: Profán Szerelem
Regény
Második fejezet

Keljen föl, Pubi.

Az alvó ember nem ébredt föl.

- Keljen föl, Pubi - ismételte Cicelle és minthogy a szép szó nem használt, jól megrázta Szodoma Pált. A reggeli napfény Pál szemébe nyilallt és aztán megismerte Cicellét, a penész-szőke hajú leányt, aki szegről-végről rokona volt, alapjában véve pedig cselédje.

- Hány óra? - kérdezte rekedten Pál. - Kilenc - felelte Cicelle.

- Maga pézsmatehén! Maga százéves áloé! Nem mondtam, hogy hagyjon délig aludni? Kisasszony, ez nem járja!

Cicelle szája sírásra görbült, de erőt vett magán és így szólt tragikus pátosszal, ahogy valamikor a színésziskolában tanulta:

- Itt volt az asszony ... Kállóné - szólt. - Azt mondta, hogy fél tízkor újra eljön ... Micsoda dolga megint ez magának ezzel az asszonyszeméllyel? És miért marad ki maga éjjel orfeumokban? Megtaláltam a jegyet a zsebében.

Pál rá sem hederített a vízszemű és nem túlságosan fiatal kisasszonyra. Öltözködni kezdett és Cicelle ebben segített neki. Egyszerre csengetés hallatszott kívülről.

- Az az asszony lesz - mondta Cicelle és kisietett. Nemsokára jött vissza és szólt:

- Hamar vegyen föl egy kabátot. Egy fiatal leány van odakinn.

Szodoma magára kapta a pizsamáját.

- Vezesse be a szalonba - adta ki a rendeletet.

Egy pillantást vetett a tükörbe. Illatszert fecskendezett a ruhájára és átment látogatója elé.

- Nini, Irénke!

- Meg van lepve? - kérdezte a fiatal leány, aki még félig gyermekesen volt öltözve és matrózsapkát viselt.

- Hogyne, Irénke. Ez a napom pompásan kezdődik. Fiatal leány mindig szerencsét hoz. Üljön le, Irénke.

- Nem tudom, illik-e ...

- Hiszen nem látja senki - mosolygott Pál.

A leány leült. Kinyitotta a retiküljét. Levelet vett ki belőle.

- A mama már egyszer itt volt - jelentette - de maga akkor még aludt. Úgy volt, hogy fél tízkor újra eljön, de most engem küldött maga helyett, mert neki el kellett mennie, vissza a bankba.

Pál a levelet, amit a leány hozott, idegesen forgatta a kezében.

- Felbonthatja - szólt Irénke. - Én úgyis tudom mi van benne. Száz korona. Többet a mama nem küldhetett.

Szodoma a haja tövéig elvörösödött. A zavarát azonban udvariassággal akarta elütni:

- Vesse le a kabátját, Irénke. Meg fog fázni odakinn.

- Köszönöm.

A leány levetette a felöltőjét és nyugodtan visszaereszkedett a helyére. Egy ideig a cipője orrát nézte, aztán hirtelen fölvetette nagy, lángoló szemét.

- Pál - szólt egyszerűen - előttem nem titkolhat el semmit. Én tudom, hogy maga a mama ... barátja.

Pál fölnevetett, de kissé erőltetten:

- Hát ezt ki mesélte magának?

- Maga a mama vallotta meg nekem - felelte Irénke. - Én különben már régóta tudtam, de nem mertem szólni. A mama folyton füllentett, én pedig akaratlanul is fölfedeztem gyakran a hazugságait. Végre átlátta, hogy engem be kell avatnia a titkába.

Pál elnézte a fiatal leányt, aki rövid szoknyájához képest nagyon is fejlettnek, érettnek látszott.

- Mit gondolt rólam, Irénke - kérdezte hirtelen Szodoma - mikor feljött a lépcsőn?

A leány lesütötte a szemét.

- Mondja meg őszintén - faggatta Pál.

A leány makacsul hallgatott.

- Maga pesti leány, Irénke és bizonyára ismeri azt a fogalmat: Alfonz. Aki szerelmes nőktől pénzt fogad el ... Nem ezt gondolta magában rólam?

A leány idegesen fölállt.

- No hallja, - szólt - hogy tehet föl rólam ilyesmit? Ha tudná ...

- Ha mindent tud - mondta Pál energikusan - akkor értsen meg ... A legtöbb asszonynak vannak kiadásai, számlái, amiket nem szeret a férjének megmutatni. Ilyen kisebb-nagyobb dolgot akárhányszor én rendeztem a magam pénzéből a kedves mamája helyett. Viszont ő is kisegített, valahányszor neki volt módjában. Sohasem tartottuk számon, hogy ki mennyit ad a másiknak kölcsön ... Különben ... eh! ...

Pál egészen belezavarodott a beszédébe és idegesen csattintott az ujjával:

- Hát Alfonz vagyok! - vetette oda brutálisan.

Irénke lehajtotta a fejét és sajátságos búsan mondta:

- Maga nem ismer engem, Pál. Sohasem láthatott a lelkembe. Nem tudhatja, hogy én mit gondolok magáról ...

Mélyen a Szodoma szemébe nézett.

- Isten vele - szólt.

Pál fölsegítette rá a kabátját és eközben érezte, hogy a leány egész testében remeg és alig áll a lábán.

Még egyszer kezet szorítottak. A leány nagy nehezen elindult. Az ajtóig sem ért, amikor Pál hirtelen rászólt:

- Irénke ... egy szóra.

A leány megfordult és Szodoma csak akkor látta, hogy könnyes a szeme.

- Mi baja?

A leány két kezébe rejtette az égő arcát és visszaült a székre.

- Sír?

Pál még mindig nem értette a leányt, de könnyeket nem tudott látni. Lefejtette a leány kezét az arcáról, zsebkendővel megtörülte a szemét, mint a gyerekekét szokás és az arcát odasimogatta a leányka arcához. Két nagy könnyes leányszem bámult rá, nedvesen, vöröseresen. És az ajka valósággal megduzzadt a forróságtól, a bíbortól. Pál félig tréfásan, félig kíváncsian megcsókolta, megízlelte. És a leány úgy nézett rá, mint akit meggyilkolnak.

- Gyűlöl engem? - kérdezte Szodoma.

A leány »nem«-et intett a fejével.

- Miért néz rám olyan szemrehányóan? - kérdezte Pál.

A leány nem tudott felelni semmit. Elhalványult orcájával, könnyfátyol mögül csillogó sötét szemével, remegő, fuldokló ajkával egészen megbénultnak látszott.

Pál gyöngéden, szinte felsőbbséges szemmel nézte a leányt, akiből szakadatlanul, ellenállhatatlanul fakadtak föl a sóhajok, amelyek alján még ott remegett néhány vastag könnycsepp, mint a szélűzte felhőkön, amik még néhány esőszemet hullattak odakinn.

A késő novemberi ég borúja lassankint bomladozott és az elébb fakó napsugár már vakítani kezdett a hófehér ablakpárnákról.

A leány arca is megenyhült. Már mosolyogni is próbált:

- Nem haragszom magára, Pál ... talán épp ellenkezőleg ...

- Megvallom, nem értem magát, Irénke - szólt Pál. - Régebben mindig elém jött, mosolygott rám, kedves és fiús volt, mint egy pajkos, szögletes leányka. Most pedig egy idő óta menekül előlem, nem jön be a szobába, ha ott vagyok, egyszer nagyon gyűlölködve nézett rám és én megijedtem magától.

- Féltem, hogy ki fog nevetni, Pál. Azt hittem, hogy soha életemben nem tudom megmondani, hogy ...

- Azt sejtettem, hogy nem lehet ellenségem - felelte Pál és kíváncsian nézett Irénke szeme közé. - Maga valamit titkol előttem.

- Minek mondjam meg? Úgyis tudom, hogy kinevet érte.

- Nem, Irénke. Miért nevetném ki?

- Hiszen mást szeret - felelte Irén.

Pál a leány szeme közé nézett:

- Irénke ... maga talán ... engem? Hogy kérdezzem meg ezt magától? ... Feleljen őszintén, hiszen négyszemközt vagyunk ...

A leány nem felelt semmit, de a szeme mindent elárult.

- Hiszen maga szerelmes belém, Irénke ... - szólt Pál csaknem apai hangon. - Ez a legnagyobb meggondolatlanság ... És nem értem az édesanyját, aki ide küldte magát hozzám ...

- Ő nem is sejti, hogy mit érzek - felelte Irén - és nagyon kérem magát, hogy maga se szóljon neki.

- A világért sem - mosolygott Pál. - Az ilyen szerelem, mint a magáé, Irénke, olyan, mint a tavaszi felhő. Nem tudni honnan jött és hová tűnik el egy pillanat alatt.

A leány szomorúan lecsüggesztette a fejét:

- Maga soha sem fog megérteni engem, Pál - szólt.

- Ne mondja ezt még egyszer - tréfálkozott Pál - mert akkor nem állok jót róla, hogy ...

És Szodoma mosolyogva nézte a fiatal leányt, aki félszegen, kedvesen, szomorúan állt előtte.

- Szerencséje Irénke - mondta Szodoma - hogy olyan emberrel került szembe, mint én. Engem bátran lehet szeretnie egy fiatal leánynak. Én nem fogok bánatot okozni magának, mert egy fiatal leány szent előttem ... Ne legyen szomorú, Irénke. Ha akarja, én viszont fogom magát szeretni ... ameddig szabad és illik ... és meglátja, ki tudom majd magát ábrándítani ebből a szerelméből ... belőlem ...

- Úgy bánik velem, mint az orvos a beteggel ... - szólt a leány.

Ebben a pillanatban belépett Cicelle és a beszélgetés véget ért.