Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
A templomban nagy, téli parasztszag volt, nagy nép, térdeplő asszonyok, akiknek domború melle és feje, mint a harang feje, alig látszott ki a felpúposodott, keményített rokolyák öbléből. Én hátramaradtam a kórus alatt, ahol nem égett gyertya és a kórus nagy árnyat vetett és ott az árnyékban volt egy gyóntatószék, egy kis barna őrház, az Isten őrháza.
Sok gyertya égett a templomban és az oltár mellett nagy barokk angyalok lehetetlenül csavargatták arany lábaikat.
Gyertyaszag és zsírszag és parfümszag és tömjénszag és sűrű levegő. Éreztem, hogy ebben az egész gyülekezetben én vagyok a legfontosabb személy és az egész éjféli mise voltaképpen az én kedvemért van, hogy valamire megtanítson engem.
A sekrestyés sanda volt és amikor jött a csengős persellyel, úgy tetszett nekem, hogy rejtelmesen odaintett az elhagyott gyóntatószék felé. És akkor odanéztem és ott láttam ülni az öreg Szilvesztert. Senki se látta, csak én. Ott ült a gyóntatószékben, gyóntató gyanánt, fölébe hajolt a farácsos kerítés kis asztalkájának és hosszú vén szakálla már átnőtt az asztalkán. De én a szakálla mögé lestem és láttam, hogy hosszú fehér csuha van rajta, mint némely szerzetesrendeké és a csuhán elöl hosszú gomb sűrűn, éppen mint a papoknak, csakhogy ez a gomb mind fekete volt és közbe-közbe, szabálytalan közökben, egy-egy vörös. Mellette még a gyóntató padon egy kövér fekete macska ült fényes szemekkel. Rám nézett. Én meg néztem az öreg Szilvesztert, amint egyik kezével gépiesen éppen az utolsó gombját gombolgatta.
Klepetusán - ő az év -
minden nap egy gomb.
Dorombol a macska
Dimdirim-doromb.