Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám · / · Babits Mihály: Líra, kalendárium, mese, vers, kabala

Babits Mihály: Líra, kalendárium, mese, vers, kabala
5.

Valakinek nem volt szabad odanézni és akkor választottunk egy diót. Aztán az illető mindaddig szedte a diókat, míg a végzetes dióhoz nem ért. Akkor mindannyian egyszerre felkiáltottunk és több dióhoz nem volt szabad nyúlni. Néha valaki mindjárt előszörre a tiloshoz ért és szokott akkor lenni gaudium. Máskor olyik boszorkányosan mind kiszedte a diókat a tabu körül és azt az egyet hagyta utoljára. Így egyik egész vagyont halmozott föl maga előtt dióból, másik befizetni sem tudott, akkor, mikor a kasszát meg kellett tölteni. A játék általában csöndes volt, csak olykor zavarták meg a nagy belenevetések és belekiáltások. Lassan, gondolkozva szedtük ki a diókat, mintha bonyolult számítások vezérelnék választásunkat, holott csak a véletlen vezetett. És ez a játék, amit csak Szilveszter napján szoktunk játszani, jelentett valamit.

Azonban oly korban voltunk, amikor már és még - les Déjás sont les Encors - untuk a játékot s csak az időt töltöttük vele, hogy majd elmegyünk a híres éjféli misére, melyet Szilveszter éjén életünkben csak egyszer hallgathatunk. Milyen varázsa van a lélekre mindennek, ami nem ismétlődhetik. Az egyetlenben érezzük a végtelen visszáját. Az a gondolat, hogy többet sohasem mehetek Szilveszterkor éjféli misére - bár az éjfél mise Szilveszterkor is csak olyan, mint karácsonykor - valami különös szomorúsággal töltött meg. Nevettek a nyugtalanságomon, amivel az órát néztem és azt mondták, hogy hiszen minden nap egyforma és a századfordulás nem is biztos, hogy az idén van és egyébiránt ez csak emberi megállapodás és az idő mindig egyforma és nincsenek szakaszai. De én ellentmondtam, s e hazug világban egyetlen módja az igazmondásnak: ellentmondani. Én úgy éreztem, hogy az időben éppen azok a gondolatok és érzések a lényegesek, amik hozzáfűződnek és amik olyan tarkává és változóvá teszik, és nem a változó, hanem a mindig egyenlő idő az emberi elvonás és csinálmány.

Végre csakugyan elmentünk: Rozi a konyhában bebugyálta fejét a szürke meleg keszkenőbe és jött velünk. Hideg volt, a falusi utcán a lombtalan fák fázó csontvázaknak látszottak, a kutyaugatásban kísértetek üvöltését hallottam. Regényekre gondoltam, Erdélyre, pusztákon fagyó vándorokra, a kedves arcú kislányok jó melegen öltözködve mentek előttem.