Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Háromszázhatvanöt gomb kicsit sok egy köpönyegre: esztendőbe tart, míg végiggombolja. De hol képzelek olyan köpönyeget, amelyiken háromszázhatvanöt gomb legyen? Ez kétségkívül rossz hasonlat lenne, ha én találtam volna ki, de jaj! én az öreg Szilvesztert így láttam, és most, szilveszteri mesének elmesélem találkozásomat az öreg Szilveszterrel.
Azon az emlékezetes Szilveszter-éjen volt, amikor éjféli mise is volt, ami Szilveszter-éjen csak egyszer történt eddig és száz évig megint nem fog történni - egyszóval azon az éjjelen, amikor ez a század született. Én akkor gimnazista voltam és biztos benne, hogy nagy ember leszek és arról ábrándoztam, hogy megírom az új Carmen Saeculárét, Horatius módjára, de modernül, egész mély, forró és friss filozófiámat beleöntve egy hatalmas énekbe, mely egyszerre ismertté tegye csúf nevemet egész Magyarországban, hozzáértve Erdélyt, a regényes Erdélyt, kedves regényeim színterét, álmaim paradicsomát, amely valóságom poklává lőn később. Egyébiránt magányos gyermek voltam és mindig titokban szerelmes, tétlen és töprengő, nagyon okos és nagyon naiv, harcvágyó, halálokról és dicsőségekről álmodó, bátor a halálra, félénk az életre. Kislányok voltak akkor nálunk, a húgom leánypajtásai és én, lányok között nevelődött fiú, elfogultan ültem közöttük és szokásból és unottan egy olyan játékot játszottunk, amit mindig Szilveszter-estéjén szoktunk játszani és amit dióval kellett játszani.