Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám
Kedvem van írni és még nem tudom mit írok - vonalzott papiros van előttem, valóságos irka, minden vonal egy-egy sín és az egész papiros egy nagy fehér pályaudvar, hova, hova induljak ezeken a síneken? Végtelenül szomorú vagyok, teljesen egyedül, az imént volt nálam egy barátom és soha ennyire nem láttam, hogy nincsenek barátaim, eszembe jutott valaki, akit nagyon szerettem és aki talán mindenki közt legjobban szeretett, mint ahogy a vadászok szeretik legjobban az állatokat - és akihez minden kétségbeesett és szenvedélyes közelség sem tudott közel hozni, előttem az óra, előttem a naptár, az óra estét mond, a naptár decembert, egy év! Egy évvel megint szomorúbbak lettünk!
Mintha nagyon vén volnék és örök időtől ülnék itt az íróasztal fölött és a szakállam talán már át is nőtt az asztalon és ha fel akarnék kelni, ezer vén és fehér szálát fájva kellene eltépnem.
Az egész eddigi életem eltörött. Mindent elhagytam és most megint mindent elölről kell kezdenem, mint már annyiszor. Elfoszlott a lelkem, mindenfelé, darabokba, nagy messzeségbe, alföldekre, havasok közé, hoztam-e még valamit belőle? Vagy csak egy özvegy test az ami itt ül és megtartotta régi szokásait: mozog, olvas, beszél, ír, mint egy masina, és nem veszik észre, hogy nincs lelke. Mint akinek messze ment a hitestársa, Amerikába és sohasem fog vissza térni : nem tartják özvegynek, pedig az már, örökre.
Lassan jár az órám és vagdalja az időt, egyformán, mint a boltos a szalámit, ó mennyire jobban szeretem a naptárt, mint az órát. Mért nincsenek piros számok az órán, itt-ott, közelebb-messzebb? Mért nincsenek ünnepórák és ünneppercek, amikor naponta egy-egy percre ...
A naptár az év himnusza.
Az ünnepeknek ritmusa
dobog a rest időben.
A naptár az év himnusza:
vörös napoknak ritmusa
fekete esztendőben.