Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Figyelő
A Népopera puritán dísszel és nyugalommal elrendezett nézőterének egyetlen, nem közvetlenül a szükségletből előállott dísze Pór Bertalan freskója. A színpadnyílás fölött, annak egész hosszában vonúl el a nagyméretű, frizszerű falkép. Nem tudom, van-e allegorikus jelentése. Ha van, azt hiszem nem fontos. Egy tér kitöltéséről volt szó és ezt a feladatot többnyire az értelmi, mesei elemet meg nem vető festők is úgy oldották meg, hogy a formák és a színek játéka, egymáshoz sorakozása, egyensúlya mellett minden egyéb eltörpűlt. Az alakok, amelyek itt a teret kitöltik, Pór jellegzetes alakjai. Hústól duzzadóak, anélkül, hogy zsírosak volnának, főarányaikban konzervativak tulajdonképpen, a részletek azonban erősen kiemeltek és ezek olykor a konvencionális szép-fogalomnak ellentmondanak. Az egymásmellé sorakoztatás, a kompozició minden hatáskeresésről lemond, a színek is inkább tompák, visszatartottak. Pór Bertalan újabb képein nyílvánvaló a monumentális, sőt a heroikus keresése. Ereje elegendő van ehez a kereséshez, talán csak nyugalma nem, de annyival méltánylandóbb, hogy amikor megkapta a kellő felületet, a nagy teret, semmi szertelenségbe nem tévedt, nemes ízléssel tartotta vissza önmagát a nagy freskón, bizonyságot téve arról, milyen helyesen érzi az igazi monumentalitás feltételeit. Kevés van a fiatal magyar festők között, aki így tudná formálni az emberi figurákat, aki ennyire hozzánőtt nehéz és nagy feladatokhoz, melyeknél níncs mód és alkalom kis ügyeskedésekre, hibák takargatására. Mi sok ilyen kemény feladatot kívánunk a müvésznek, abban a hitben, hogy mindegyiknél előbbre fog haladni a kiforrás, aztán a lehiggadás folyamata. Abban a hitben, hogy reájuk okvetlenül szüksége van annak a festőnek, aki nem elégszik meg a méreteken kívül jelentőségben is kicsiny feladatokkal, apró pepcseléssel.