Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Figyelő
A Magyar Építőművészek Szövetsége meghívta hozzánk néhány napra az öreg Wagner Ottót, a hetvenévest, hogy amiután a szelleme gyarló kópiák alakjában rég otthonos utcáinkon, a testi mivoltában is megmutatkozzék nálunk. Az agg művész a puszta lejövetelénél többet is tett: a felolvasói dobogón is is megjelent és harciasan izgatott a hivatalos művészet, a művészetek sorsát intéző nagyurak, az állam művészetpolitikája ellen. Nem csupa színigazság, amit mondott és ami föltétlenül helyeset mondott, az sem mindig volt újság. De nálunk ilyen hangon, ily kíméletlenül őszintén. ekkora tekintéllyel és jussal senki sem szokott beszélni. A mi nehány érdemes építészünk közül az a kevés, aki mert a művészete becsületes, önálló, nem alkalmazkodó és a jelleme önérzetes, a hivatalos hatalmak súlyát érzi egész életében, a kávéházában szokta kidühöngeni magát. Még az újság az egyetlen fórum, amelyen a művészet lelkiösmerete meg-megszólal néha.
Az öreg Wagner Ottó férfiasabb világból hozott magával egy kis friss levegőt. Csak a lehívásának psychikai körülményei nem egészen világosak. Ha azt kérdi az ember, mi végre volt szükséges Wagnert és társait Budapestre csábítani, éppen Budapestre, az építészeti korrupció aranyországába, ahol az öreg hatalmasok klikkjét csak azért tudja megbuktatni a fiataloké, hogy ugyanoly kíméletlenséggel nyomja el mindazt, ami tehetség, mint amaz, akkor nincsen válasz. Az ember nem érti, honnan szedte éppen azoknak az uraknak nagyrésze, akik Wagner Ottót Pestre hívták és itt mint a magyar építőművészet vendégét körüljártatták, honnan vette azt a bátorságot, hogy művészetről egyáltalán beszélni merjen, Még nagyobb bátorság, vagy inkább gyermeki együgyűség kellett ahhoz, hogy meg merjék sétáltatni ebben a városban, azokon az utcákon, amelyeket ők építettek s a melyek tehetetlenségről és hamisságról beszélnek. Budapesten alig némi kivétellel, minden, ami modern építészet, csúf, eredetiség nélkül való s a legkedvezőbb esetben is ízléstelen. Ami Wagner előadásában támadó célzat és elitélés volt, az mind kitűnően ráillik Budapest legmodernebb építészetére. És az a kánon-féle, amelyben az agg művész a helyes és művészi építés feltételeit próbálta összefoglalni, örökre megfosztaná attól a jogtól, hogy művésznek nevezze magát, a magyar építészek kilenctized részét. A mi építészeink ugyanazok az oklevéllel lebélyegzett termékei a műegyetemnek, amelyekről Wagner Ottó oly gúnyosan emlékezett meg fölolvasásában; ugyanazok a többséggé csoportosuló tehetségtelenek, akik számbeli arányukkal mindenütt győznek, mindenütt érvényesülnek és mindenhol háttérbe szorítják a tehetségeseket.
Micsoda vakmerőség volt hát, hogy ez a gárda lehívta Budapestre a bécsi művészt? Csak nem azt képzelték róla, hogy tekintélyével szentesíti majd kontárkodásukat? Hogy azokkal a drótfalakkal és vakolattal épült hazugságokat monumentális művészetnek minősíti majd? Nagy kár, hogy a sok riporter közül senkinek eszébe nem jutott, hogy alaposan kivallassa Wagnerékat, a kirándulásuk után. Micsoda itéleteket hallottunk volna. Micsoda keserves és fájó igazságokat. De a művészetben csak az igazság gyógyít. És soha nagyobb szükség nem volt reá, mint most, amikor Budapest hirtelen elhatározással újraépül; amikor mindazt, ami szép, ami bájos a múltból megmaradt benne, leszaggatják és ennek a tehetségtelen korszaknak idomtalanságaival pótolják; amikor az a nehány építészünk, akiben tehetség van, nem kap a képességéhez méltó feladatot. Az agg Wagner Ottó irigyli tőlünk Bárczy Istvánt, a bőkezűt, a nagy stilusút. De nem tudja, hogy azoknak a nagyszerű alkalmaknak legtöbbjét is, amelyeket a főváros építő kedve kínál az igazi művészetnek, az egész tehetségtelenek, vagy a féltehetségek ragadják el. És hogy iskolák, szállók, közművelődési intézetek városi paloták épülnek itt akkora költségvetéssel, amelyből remekművekre telnék, olyan liberalitással, amely lehetségessé tenné, hogy a művész befolyásolatlanul és zavartalanul kiadja magából azt, ami legegyénibb benne, hogy egyszóval azt tegye, amit jónak lát: és hogy ekkora áldozat, ennyi ritka, talán soha többé meg nem ismétlődő alkalom csak a gyöngék, csak a selejtesek, csak a tehetségtelen élelmesek hizlalására való. Milyen szomorú állapot ez. És mily kacagtató, hogy ennek a nyomorúságnak fölmagasztalására éppen Wagner Ottót hítták le ide, aki talpig becsületes művész, aki egész életét a művészi hazugsággal való küzdelemben töltötte, akibe ugyanolyan fajta intrikák, aminőknek a mai Budapest legújabb arculatát köszöni, annyi lelkes tervét, annyi művészi koncepcióját fojtották bele.