Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Figyelő

Kuncz Aladár: Gaal Peleskei nótáriusa

Kevés olyan magyar darab szerepel mai szinházaink műsorán, melynek premierjén a kritikusok közt ült Vörösmarty Mihály és Szontagh Gusztáv, s amelynek szinházi instrukcióiban a többi közt ezt lehet olvasni: "A többi személyzet öltözete természethez hív legyen s a bojtárok ne szígyenljék magokat lobogó ingujjban s gatyában mutatni.“ Gaal József Peleskei nótáriusa a még félénk, szemérmetes irodalmi demokratizmus korából való, mikor Szigligeti feljegyzése szerint egyik zeneszerző, kit a szövegíró arra kényszerített, hogy magyar népies tárgyú bohózatában egy magyar népdalt használjon fel, a partiturában sajátkezű beírással mosakodott az utókor előtt e szörnyű merénylet miatt s egyik szinházigazgató, hogy a szinlapon jelzett magyar táncot a kényesebb izlésű publikum hajlama szerint jelezze, ilyen definicióval élt: "tündéries magyar tánc gatyában.“

A különben jószemű Gaal Józsefet is feszélyezte kora irodalmi izlése s a Raymund tündérjátékai és Nestroy bohózatainak hatása alatt divatossá vált szinműírási technika annyira befolyásolta, hogy csak kevés népiességet mert darabjába vinni és annak sikere után sem vette észre, hogy Zajtay zamatos figurája mellett éppen e népies jelenetekkel, s Thern Károlynak hozzájuk írt kitűnő zenéjével érte el a közönségnek biztató, jövőreutaló tapsait. A közönségben akkor már munkáltak a demokratikus eszmék, s lelke epedő vágyakozással leste a szinpadról a jeleneteket, az aláhúzott deklamációkat, melyek által a néppel összeolvadhatott volna akár egy jóizű kacagásban, akár egy szent, szánakozó és könnyes rokonérzésben. Gaalban sohasem vált öntudatossá az a korszerű ihlet, mely vele egy szerencsés pillanat ötleteként a Peleskei nótáriust megiratta.

Gaalt sokan szerették volna olyan drámaíró tehetségnek feltüntetni, kit a Peleskei nótárius után hivatalos elfoglaltsága és sok életgondja akadályozott meg abban, hogy megkezdett útján tovább haladhasson s elvigye a magyar romantikus szinműt azon fokig; ameddig Szigligetinek sikerült. Gaal egész írói működése ellentmond ennek a szines és népszerű feltevésnek s egészen középszerű kvalitásai inkább azt mutatják, hogy a Peleskei nótáriust írta meg a legkedvezőbb körülmények közt, tehetségének mindent kiadó összeszedésével és halmozásával, nem pedig azt, hogy e tehetség kifejlődését későbbi darabjaiban élete külső körülményei meggátolták.

Gaal Kölcsey vármegyéjéből származott, hol a szabadelvűség a megye nemességének tradiciói közé tartozott. Mint jókedélyű és jól adomázó fiatalember szivesen látott vendége volt a hortobágyi tanyáknak éppúgy, mint a legjobb társaságoknak. (A Csekonics ház nevelője, később titkárja volt, s 1849-ben Damjanichnak legkedveltebb emberei közé tartozott.) Hortobágyi élményeiről húmoros és romantikus rajzaiban számolt be, amelyeket Petőfi nagy kedvteléssel olvasgatott s ugyanő emlékezetes alakítással adta elő a pápai önképzőkörben Ólmosbotok című szatiráját, melyben Gaal a megyei nemesség közéleti szereplését figurázta ki. Pesti tartózkodása alatt észrevette azt a lanyhaságot és kedvetlenséget, mellyel a már únos-untig ismert Raymund-motivumokból felépítetett izléstelen német bohózatokat fogadta a közönség, s így gondolt arra, hogy magyar tárgyú darabbal próbálkozzék meg. A király Ludason című művével elég nagy sikert aratott, de tárgyát nem tartotta eléggé népiesnek, hozzáfogott tehát Gvadányi verseseposza témájának szinpadi feldolgozásához.

Gvadányinak őszintén és komolyan elgondolt, konzervativ nótáriusa Gaal darabjában már sokat veszített igazságából és komolyságából is. Húmoros alakká vált, kivel csak hazafias kiszólásaiban vállalt szerzője közösséget, különben szabadon dobta oda a közönség jókedvének a követelőző és megbotránkozó maradiságával s az új világba minduntalan belébotló félszegségeivel együtt. Ami az apák és fiúk akár húmorosan, akár búsongó melankholiával átérezhető ez örök összetűzésében pszikhológiai volt, ahoz már nem ért fel Gaal tehetsége, nem tudta ezzel az egységesítő alapérzéssel művét átmelegíteni, s ezért hiányzik belőle a drámai érdek mellett, a belső egység is.

Vannak azonban Gaal művének más elemei, melyekkel ez a magyar dráma evoluciójába kapcsolódik. A nótárius kalandja a betyárokkal, a juhászokkal s az ide beszúrt énekek az elkövetkezett népszinmű csirájául tekinthetők, s az egész darabot átható demokratikus szellemből születik meg a negyvenes évek szinműíróinak nemes tendenciája, mellyel a felvilágosultság eszméi mellett a szinpadon agitáltak. De Gaal bohózata nemcsak átmenetül szolgált népszinműi elemeivel, hanem mintegy betetőzése volt kora szinpadi izlésének azzal, hogy magába foglalta az efajta termékeknek legszinszerűbb és legsikerültebb jeleneteit. (Tóti Dorka felsülése, az Othello-jelenet, Hopfen vaksága stb.)

Hosszú szinpadi életét e kettős tulajdonságának köszönheti.

*

A Nemzeti szinház kegyeletesen tette, hogy felújította a Peleskei nótáriust szerzője születésének századik évfordulóján. E darabhoz fűződnek ifjúsága legszebb emlékei, legnagyobb sikerei s két nagy szinészének, Megyerinek és Szentpéterinek kitűnő Zajtay-alakítása.

A közönség rokonszenvvel fogadta a darabot, egyrésze gyönyörködött benne múltba visszatérő, historikus lélekkel, a másik része pedig gondtalan, momentán és közvetlen derűvel, jókedvvel, akárcsak - Gaal egykori közönsége.