Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám
A parton össze-vissza tántorog
Rémülve borzadó halásznép,
Szótlan, miként siréji fantomok,
Mint kíngyötört, de néma gyásznép.
Szemük kidől, mintha az Oceán
Egy visszavágyó cseppje lenne.
Egy végre felnyöszörg: "Óh Szűzanyám,
Mivé meredt a végtelenje?“
Derékban összezúzva bárkaroncs,
Mint egy kiszenvedett: Segítség!...
"Ez nem lehet, kísértő meg ne ronts,
Be nem fagyott a tenger itt még.“
Mint pihegéstől elborúlt tükör,
Min át vakon mered a dúlt arc,
Most úgy terül. És nem hevíti föl
A habvihar, a már kimúlt harc.
S ott borzadoznak, mint beteg, meredt
Lélek körűl engondolatja.
Szánján süvítve futja a teret
A szél s kezét mellükbe csapja.