Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Szomory Dezső: Floria Tosca

Szomory Dezső: Floria Tosca
IV.

Aztán, később, amikor csakugyan sírva fakadtam az illatos hajában, enyhén megvigasztalt.

- No nem baj, ne búsulj aranyos... - mondotta. - Az út még messze van odáig, mikor e gyilkosságért vezekelned kell. S talán épen a nap fog sütni rád e percben.

A bűn, minden bűnök, az öreg úr megfojtása s azon is túl az összes bűnök, az összes bűnök, a torkomat fojtogatták. Oh gyönyörű életem, mi volt ez, micsoda rothadás! Apró megtévelyedések, apró hibák s lényegtelen megbotlások, holmi hazudozások emléke, jelentéktelen mulasztások, melyek nyomtalan tünnek tova a más ember szivében, micsoda féktelen hullámzást keltettek föl bennem, mi mindent, szent isten, a nagy gazságok, a súlyos infámiák öntudatát a véremig ható, mérges hömpölygéssel. Holott csak kivételes érzékenységem hajszálnyi ingalebbenése volt, az ok nélkül való s megfejthetetlen szenvedésben.

- Hát megöltem, jó, de hát miért is tettem volna? - kérdeztem a nő hajába fúlva.

- Óh drágaságom, együgyű kincsem, miért? - felelt borzongva az örömtől, hogy tovább füzi e képzetet, - miért? Ez éjszaka nem érte meg neked a rőfnyi zsinórt, mondd szivem? Ki másnak lehetett érdeke kihűteni az öreget, mint neked, ki itt fekszel velem s habzsolod a hajamat? Ki van még más, aki úgy szeret mint te s a győnyör ízébe a halál zamatját keveri? S aztán, hogy el nefelejtsd: azzal, hogy megölted, ime szabad vagyok, gazdag, oh istenem minden az enyém. S még a tiéd is lehetek, ha ugyan - s a hangja egy ásításba fúlt.

- Ha ugyan mi? - kérdeztem.

- Ha ugyan el nem fognak reggelre, aranyos.

- Nyilván elfognak zengő opálom. De micsoda bizonyíték?

- Óh semmi, csekélység, - felelte Floria, - a tiz körmöd véres, nézd!

S a lámpát megemelte.

- A válladat sebeztem meg szerelmem.

- Ki hiszi el ezt? - felelte elborulva s mégegyszer, mohón, az ajkát nyújtotta föl.

Igy mult az éjjel s már-már derengett, mikor végre elpihent melettem. Az ablakra meredő szemmel, kimerülten és megkergetve, a fényt vártam, a reggelt, hogy kiosonjanak innét. Az álom kisértett. Felriadva, távoli hangok zaját hallottam a folyóson, gyors léptek ritmusát, közeledve. S amint a fény már átszűrődött a függönyökön, a véres körmömet pillantottam meg.

Kiszökve az ágyból, a falak mentén a szomszéd szoba ajtajához értem. A zár engedett, a küszöbön voltam. Elakadt lélegzettel a második ajtó kilincsére tettem a kezem s megborzogtam az ércfelület hideg érintésén. De az ajtó megnyílt. S rögtön láttam az öreg embert, békén és kopaszon az ágyban, a falnak fordultan kigömbölyödött háttal. S titán-hortyogása, bősz morgásokkal vegyest, bezengte a csendet.