Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Szomory Dezső: Floria Tosca
- Jöjjön drága gyermek, aranyos, - szólott egy homályos nő felém fordulva a Continental verandáján és intett a napernyőjével.
Régi ismerősöm, vagy útszéli ismeretlen, szerelmi primadonna, nagy sovány nő, amint az első látásra megéreztem, oh máskor a jobb időkben, aux jours anciens, ahogy Verlaine dalolja, oh máskor nyilván röpültem volna, felpezsdülve és rajongón. Oh máskor, persze... mindenki tudja azt micsoda kegyetlen varázsa van a távoli örömnek, letűnt és kiélt idők gyönyörének a kietlen jelenben.
Egy oszlopnak támaszkodva, alig mertem megmozdúlni.
Párisi kirándulásom ezúttal kétségbeesett jellegű volt. A nagy utak előttem, ahol a vonatom végiggurult, a nyilt és mintegy fesledező tájak körülöttem a télutó nyomorában, vagy holmi ingatag tavaszban, az egész nagy koldúsvilág, a kopasz fák sivár és ellenséges ág-szuronyzatokkal, szürkés mocsarakkal és elhagyatott tanyákkal, úgyszólván külső és mesteri képe volt a lelkem tiszta kietlenségének.
Mögöttem gyönyörűen le volt tarolva minden, letarolva, ami még nem is jelenti azt, hogy minden fel volt dúlva és legázolva bennem. Elernyedt életkedvem, meglazúlt ösztöneim valami keserű ízbe fulasztották bele mintegy a létem gyökerét és permanens rémüldözéseim aggódva tértek ki minden kínálkozások, alkalmak és ígérgetések elől, az újabb csalódások és fájdalmak keserű előérzetében. Már élni is alig mertem és elbágyadt csillagzatom, végkép kialvófélben, csak a homályt hintette rám.
- Nem megyek, - dadogtam, csakugyan mint egy gyermek, makacsul az öreg fejemmel.
De a homályos nő felállott és meglendűlt a selymekben.
Amint jött felém, a fejét könnyedén előreszegve és a lakktopánok megvillanásával, rögtön megismertem s egy önkénytelen sóhajtásban, mintegy magamhoz csendítettem, mint egy távoli ezüstharangot hajdani időkből. Floria Tosca volt, csekélység! az égi test, egy csöppet lesápadva és kiélve ő is szegény, kifüstölve, mint egy nagyszerű pipa, ámbra és tubarózsa tónusokkal az arcnak lágy és meggyötört elevenjén. A szemek alatt, egészen enyhe és rejtett kéklések, mint nyilt vallomás az izzó vágyat panaszolták, amint még mindig hitt, óh rendkívüli nő, amint még mindig hitt a gyönyörben, szerencsétlen! Az alakja kinyúlt és oly könnyedén vonzó volt a minden hajlásra képes vonalzatával.
- Üljünk le ide, csöndesen egymás mellé, - mondotta a kezem után nyúlva.
S a mozdulatának oly édes omlatagságával vont le magához a szomszéd székre, hogy ösztönszerű tartózkodásom eltikkadva engedett föl valami megmagyarázhatatlan szédületben. Mintegy hozzáomlottam, feloldódva az ismeretlen keserűségben. Mint egy bús víz dől a másikba. Mint az élet egész nagy szennyébe, észrevétlenül.
- Lássa aranyos, - mondotta - én nem fordulok el magától, és a bús látszatok el nem térítenek, hogy fel ne szedjem egy irgalmas tekintetemmel, mint ahogy egy lehullott és eltaposott rongyra nézek. Még mindig jó vagyok, higyje el, holott maga megse ismert, azaz hogy rögtön megismert, mihelyt a szememet látta.
- Oh a szemét, persze - feleltem megremegve, - hogyan is felejtsem el? Gyakran láttam olyan közelről, olyan közelről, hogy már közelebbről nem is lehet s az én pillám érintette a maga pilláját, emlékszik?
Csak egy könyed felbólintása volt: emlékszem.
- Ezt sohasem fogom elfelejteni, - tettem hozzá az érzékeim rabságában.
- Én sem, - felelte.
Mindez olyan ostoba volt. És csak folytattam:
- Oh maga sem, maga sem, hogy higyjem ezt - és nevettem.
És nevettem és nevettem, amiért e nő emlékében rég el voltam kopva s amit adtam s amit kínlódtam s amit gyönyörködtem, az egész ifjú gladiátor-testem, a két karom mint a márvány s a szám, mint a piros téboly és minden ami lihegett köztünk rég elapadt s el volt felejtve e rendkívüli gazhölgy lelkében.
Lehullott és eltaposott féreg, amint elmerengett rajtam bizonytalan könyörülettel, hidegen s mégis oly megejtőn, a fensőbbsége lesújtó varázsával, olyannak tünt mint valami öreg, nagyszerű erdő, amelyben eltévedt s lerongyolódott az ember. Miért jött felém, miért szedett fel újra, miért zárt magába az emlékek bántó zúgásával? Micsoda kiváncsiság, mit tudom én micsoda rút szánalmak s diadalok mulattathatták, holott magam is csak megenyhülhettem, hogy ime ő is elvirúlt a harcban. Micsoda titkos vágyak, lehetséges, hogy még egyszer magába öleljen a meggyalázott szerelmek ama késő órájában, mikor a kéjt a kín kavarja föl elnyomorodott zokogással. Óh ez a kín, a köny, a nagy sírás és minden, szent isten mégis vonzott és perzselt és elkábított, az avúlt arc, az egész nagy test feldúlva s megsebezve, hogy még egyszer az enyém legyen. Már-már el is fakadtam sírva, eltorzult arcommal a vágyban. S amint megértette, enyhén és készséggel visszanézett reám és sokáig hallgatott. Gyönyörű csend volt ez, a néma elkészültség, a szótlan megegyezés a kéjre.