Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Szabó Dezső: A romantikus Ady
Élni, élni teljesen, korlátlanul, folyton érzett élettel: ez a romantikus ideg-szükség. Élni az életet a lehetetlenen is túl. Ez a romantikus gyötrődés. Mintha ismeretlen, sokféle test-életünk még nem szegényült volna oda, mit a mai civilizált életmód megkiván. Mintha a nagy dulakodásokat, nagy kóborlásokat élt ősök nostalgiája ébredne fel bennünk mohóbb életre. A kereszténynyé lett pogányok végtelenre vágyó lélekké korbácsolták testöket. A vallást vesztett romantikus toxikus szerekben, nőben, élet-evő bizarr szenzációkban keresi a végtelent. Összetett csodálatos betegség ez a romantikus betegség. Sokszor nem lehet tudni, hogy életunalom vagy az élet túlságos szomja. A világon minden korlát. Mert jóllakást, kielégülést, megszokást, fáradságot ad minden. Egyetlen egy végtelen perspektiva nyílik a dolgok mögött: az ismeretlen, a halál. Ez a halál-mámor a romantikus költészet egyik legjellemzőbb vonása. Ez a halál a toxikum, mit természetben, szépben, nőben, szenvedélyeiben keres. Mert ez a halál magába rokonit, szépet, szerelmet, mindent. Ott van minden szenzáció mélyén, minden erősebb élethullám magával hozza áhított frisseségét. Úgy látszik, mintha az élet a maga sokféleségével csak énekre korlátolt, tökéletlen megjelenése, előrevetett árnyéka volna a végtelenné levésnek, a Halálnak. Inni a halált az életen át: ez a romantikusok élet-mohósága.
Az én yachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nép, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind én reám vár, én reám.
Az egész élet bennem zihál,
Minden mi új, felém üget...
Vagy:
Királyném, megölnek a vágyak
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra.
Az élet és halál ezt az azonosságát [*] a legnagyobb életben, a legnagyobb destrukcióban: a szerelemben, a nőben érzi. Innen szerelmének kettős jellege.
Ez a halál, mely minden percben kilüktet a dolgokból, adja meg a romantikus világlátás sötét, rettenetes, kísérteties jellegét. A romok, az éjszaka, a temető, az álmok alkalmak, mikor a pusztulás, az ismeretlen belénk borzongatja a halál-élet misztériumát. Ez a kísérteties rettenet - az első romantikusok naiv dekorációja nélkül - állandó jellege Ady költészetének. És mikor a kifejezés formája szimbolum, a sejtelmesnek még mélyebb perspektivája van. (A vár fehér asszonya, Léda szíve, Búgnak a tárnák, Harc a disznófejű nagyúrral, Temetés a tengeren, Az a kisfiú jár el hozzám, Közel a temetőhöz, Az őszi lárma, Az én koporsó paripám, A befalazott diák, A halál-órák, Lédával a bálban, Bihar vezér földjén, Fekete hold éjszakáján etc.)
[+]
[*]