Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Szabó Dezső: A romantikus Ady
Nem tudom, van-e munka, mely azt az elváltozást tanulmányozná, mit a szabadakarat hitének kiveszése okozott az irodalomban. Pedig a hatás mély általános és erősen befolyásolta a műfajok fejlődését. Az ethikai determinatio gondolata egyszerre több forrásból kezd terjedni s a 18. század végén már a levegőben van. A természettudományok fejlődése (Lamarck, Goethe, Kant etc.) csak segíti a gondolkodást, hogy az embert is belelássa az egyetemes meghatározottságba. Első pillanatra sajátságos lehet, de úgy van: a determinatio elve, mely az egyént az univerzális muszáj egy láncszemének mondja, inkább kedvez a romantikus egyénülésnek, mint a szabadakarat, mely az egyént függetleníti. Mert a szabadakarattal járó felelősség magával hozza, hogy normát, rajtam kívül álló szabályt keressek akaratom használatára. A világ legklasszikusabb tragédiája - a 17. századi francia tragédia - teljesen a szabadakaratra van építve.
A romantikus magát, akaratát a ráható erők rezultánsának tartja. Úgy érzi, hogy a mindenben kialakuló élet akar benne. Eldobott kövek vagyunk, melyeknek esési törvényeit az egész kozmosz nehézkedési viszonyai határozzák meg. Muszáj - tetteinkért ép oly kevéssé vagyunk felelősek, mint a virág színéért, a kavics sulyáért. Mikor szenvedélyei hajtják, testében egy legyőzhetetlen fátum, egy tragikus eleve-elrendelés törvényét érzi. Az élet-determinationak ez az érzése közelítette vissza a modern drámát a görög tragédiához. Görög és modern dráma nem keresi a társadalmi tényezőt: a lelkiismeretet a hősben, mely birokra kelne az egyénnel. Mindkettőben megszakítatlan, zavartalan a tragikus pálya: a hős, mint egy rettenetes gépezet, rohanja meg útját a destrukcióba. A hősnek ez a belső ellenerő nélküli fatális gépiessége az, ami Kreónt vagy Anthigonét közel hozza - hogy általánosan ismert példát mondjak - egy olyan modern hőshöz, mint a Les affaires sont les affaires Isidoreja. És ez az, mi szemünkben a tragédiát sors-szerűbbé, a tragikumot teljessé teszi. A túlsok életű hős mámorosan fejti ki exuberantiáját s azt hiszi, hogy tombol az életben, hogy akar és hódít. Mi pedig látjuk, hogy gép, mit a Halál járat. A legnagyobb életben benne látjuk a pusztulás technikáját.
A determinatio érzése egyik psychologiai alapja a romantikus egyéni gőgnek, mely a különböző romantikus typust (homme supérieur, homme fatal, démon, artiste) adja. A klasszikus a felelősség gondjával, a lelkiismeret töprengésével igyekezik hozzányirogatni magát a becsületes emberek tömegéhez. A romantikus úgy látja, hogy élete az élet nagy folyamából szakadt ki s folyása irányát, árja erejét a minden élet szabja meg. Magát a mindenség sajátos, nagyszerű megnyilatkozásának tartja. Büszke mámorral nézi, ha élete minél különösebb, szabályokba nem foglalható jelenségekben viharzik tova. Megbotránkozás, plebsgyűlölet, berzenkedő közmorál csak növesztik egyedűlvalósága, sajátos énje érzetét.
Fátumszerű jelenségnek tartja önmagát, "üstökös“-nek, melyet a mindenség erői időtlen idő óta arra predestináltak, hogy félelmet, lelkesedést, gyűlöletet: egyént élesszen az emberekben.
A romantikus eleve-elrendelés érzése egyik alaphangja Ady költészetének. Anyja, mint egy Mária-szerű elhivatással lett anyja:
Csak azért volt ő olyan szép.
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.
Bizarr kontyán űlt az átok,
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szűlje a legbizarabb
A legszomorúbb fiút,
Ő szűlje az átok sarját
Erre a bús magyar földre.
Ez "átok“ nemcsak egyéni. Egész keleti faja átka, tragédiája talál benne legteljesebb kifejezésre. Ezért látja meg őt előre Csokonai, (Illés szekere) ezért találkozik Vajdával (Új versek). A senkifia magyarfaj tragikus kettőssége sír ki belőle: vérében a keleti nap fátuma, mely szerint az álom az akció s a tett csak mint indulat lehetséges és az irigy csodálkozó szeretet a nyugati nap, a nyugati művészet iránt. Szinte hihetetlen, hogy a patentirozott magyarok, kik hitvány régi irodalmunk cafatjaiban balházzák a nemzeti szellemet, nem látják meg Adynak ezt a tragikus, fatális magyarságát. Legszidottabb verseiben (A Hortobágy poétája, Most jöttem a Gangesz partjáról, a Gare de l'Esten, Párizs az én Bakonyom stb.) beszél ki leginkább ez az ősmagyar fátum. A romantikusoknál oly gyakori felkentség érzetével faja prófétájának, királyának tudja magát. Ki azért jött, hogy a küszöbön élő magyarnak - hol kelet többé lehetetlen - besugározza vérébe a nyugati napot:
Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohasem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő büszke tettnek,
A szép Holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke kőse,
Aki utálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent titkos Holnap.
A végítélet fullajtárjai szeretik Adyval szemben a "füstős kávéházat“, "a beteg szerelmet“, a "szétroncsolt idegeket“, a "dekadenciát“ emlegetni. Pedig ami Adynál legelőször megkapja az embert: romantikus visszaélése egy primitívebb, több érzékű, nagyobb életű embertypusnak. A klasszikus csakis a maga korának az embere. Más korokban csak a mindig aktuálist látja meg. A romantikus intuitív közösségben tud lenni, faja volt psychéjével. Ahogy Ady az Én nem vagyok magyar c. versében jellemzi magát, s amilyennek minden versében látszik: tomboló testű, büszke, szertelen, dacos, mát fitymáló. És hogy nem analizálom itt, mint magyart, oka: mert a "kacagányos ősök“, a "puszta fia“, a "turul“ s a nemzeti analizáló eszthetika egész ringlispilje túlságosan diszkreditáltatott. Egészen bizonyos: nemsokára mindenkinek rányillik a szeme, hogy Ady a legmélyebben fajember minden magyar költők között. Hatalmas szerve az európai adaptatiónak, mint annyi, mások előtte. Időrendben utolsója annak a hosszú sor magyar prófétának ki nyugati hivatással születtek.
De nemcsak a faj "ősrontásának“, "vad átkának“ ad szavakat. Mint az első keresztény írók, mint a romantikus Hugo egygyé testesül az egész emberiséggel. Az egész ember-végzett, tragikus minden fájdalmak nagyszerű kifejezésének érzi magát. Ő a jaj, mint a megvert emberiség felkiált az inhumanus, nem emberi Istenhez:
Ha én sírok, a nagy Élet sír,
Mulás, bukás, csőd, sóhaj, átok,
Az eleve-elrendelés zúg,
Ha én egyet nagyot kiáltok.
Énjének predestinált érzéséből folyik romantikus morálja. Ha az egyén fatális erők sajátos megnyílvánulása: az univerzum életszüksége, hogy ezek az erők szabadon, korlát nélkül fejlődjenek ki. Mert a romantikus morálban egy nagy bűn van: az élet megnyírbálása, megszorítása. A tett megokolása, fölmentése benne van az ösztön a szenvedély hajtó erejében. A "bocsássatok meg, mert igen szeretett“ romantikus Krisztusának morálja ez. Az élet önmagát igazolja. Ezért kell szabadon hagyni énünket, korlát nélkül élni magunkat. Ady lelke is "csikói tűzben ficánkol, mint a Petőfié“ (Levél Arany Jánoshoz. - Kipányvázták a lelkemet). Ép úgy a korlátlan természet korlátot nem türő fia. Nála is "öl a szabály“, mint minden romantikusnál. És nagy életét, teremtő képességét bénítják a korlátok:
Paraszt Apollónak termettem
Ki dalos, erős és pogány,
Ki nevetkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.
Benne is megvan a megvetés a szuszogva, ötvenpercentesen élő bourgeois iránt, mely kedves sajátsága minden romantikusnak:
Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse
- - - - - - - - - - - -
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek, avagy korcsma gőze,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
"Egész életet élni“, ez az, ami mindent exkuzál. Innen a romantikus "megértése“, mindent átélő irgalma a klasszikus kivételt nem ismerő, stabilis morállal szemben:
A te szívedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szívem mégis az áldott,
Az Élet marta fel.
Az élet expiál mindent. (Túlzás, betegség, de valóság). Ugyanez a morál menti föl Judást. (Judás és Jézus). Ezzel értékli a nőt. (Mit bánom én, ha uccasarkok rongya). Ez a morál teszi szegény Thaiszok vígasztalójává. Ezért szereti a Bélyeges Sereget, mely a magyar policájkereszténységben az élet, a szabad fejlődés, a holnap kovásza.
[+]