Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám
Nem vagyok valami szentimentális ember, de most nem tagadhatom el, hogy erős megindultságot érzek e magányos órában, amidőn az ő nevét leírom, Viktorét, aki talán ebben a negyedórában ballag hazafelé a József-körúton és félszegen, rövidlátóan mendegél a falak mellett, mintha csak tegnap érkezett volna meg a veszprémi vonattal Pestre és azon bizonytalankodna, hogy hová is lett a régi bodegás a József-körútról, akit tízezer esztendő előtt ismert. Mostanában, úgy tudom, hogy magányosan jár - ha ugyan jár éjszaka valahová - míg ezelőtt, éjjeli szerkesztő korában, egy öreg korrektor bácsit ültetett maga mellé, a hallgatag és komor metrompázst, éjjel, reggelig nyitvatartó vendéglőkben, ahol nyomdászoknak friss sört csapolnak, valamint egy-két aludni nem tudó újságírónak... De ez már nagyon régen volt. Talán tíz esztendeje, talán több. Cholnoky vastag török cigarettáját hajnalban a király-utcában szívja egy sörházban és itt bizonyosan megtalálom, midőn már leadta a Pesti Napló utolsó kolumnáját. Tehát elindultam és Viktort itt gyakran felkerestem.
Jeles memoár-írók harminc-negyven esztendő múltjával is pontosan bejegyzik a dialógusokat. Nem vállalkozom ezen bizonytalan értékű emlékezet-próbára, mert nem is igen beszélgettünk olyan dolgokról, amelyek másokat is érdekelhetnének. Igen személyes természetű megbeszélések voltak ezek az együttlétek, a kiadóról, a szerkesztőségről, a felszolgáló lány regényéről és az öreg Kiss Józsefről, akinek akkoriban hetenkint írt és emiatt olyan ellenséges viszonyban voltak, mint két hadviselő tábor előőrsei: a fegyver ravasza felhúzva és már a hét első napján megkezdődött a háború a megírandó cikk körül - vajjon egyáltalában megírja-e Cholnoky a cikket? Pontosabban emlékszem erre, mint a memoár-írók: az öreg Kissnek állandóan Cholnoky járt az eszében, vajjon becsapja-e Cholnoky, vajjon nemhazud-e betegséget, vajjon ott lesz a cikk kellő időre, - mint az elátkozott vadász kergeti az erdőn a fehér szarvast reggeltől estéig. Így múltak az évek.
Ebben az időben, - a hajdani sörözés idején - vajmi keveset dolgozott Cholnoky. Szerette az ódon angol regényeket és szerette Kovács bácsit, a vén korrektort, aki olyanforma történeteket tudott mesélni, mint az öreg vidéki emberek: egy lóról, amely volt, egy hűséges kutyáról, a szomszédjairól és soha sem halott vagy ismert emberekről. Megfontoltan, elgondolkozva hallgatott ilyenkor Cholnoky, sajátságos, szomorú, furcsa arca, amely keskeny és bánatos volt, mint valamely csodadoktoré egy Biedermayer-regényből: megértően mosolygott az öreg korrektor bácsi panaszain. Igen, tíz egynéhány esztendő előtt romantikusan üldögéltünk ott a sörházban hajnalban, mint a társaság a Három muskatérosból, vagy valamely más hasonló regényből, csak épen a dialógusnak nem voltak kiemelkedő momentumai. Azokról a dolgokról pláne szemérmetesen hallgattunk, amely dolgokat megírni szokás. Az irodalom, az eleven, élő irodalom, amelyről az éjjeli pincérek vitázó kávéházi költők révén jobban vannak értesülve, mint jómagam, e helyen, kis csárdában a Király-utcában künn rekedt az ajtón, bár a jelenlévők, még a hallgatag metrompázst is beleértve, azért gyülekeztünk össze, hogy Cholnokyban, magunkban, az együttlétünkben az irodalmat, az írókat megtiszteljük és egy pohár kiűrítésével megünnepeljük. Olyan volt az irodalom e reggeleken, mint egy szomorú, jó és otthon egyedül sírdogáló feleség, aki ugyan mindig az ember eszében van, de róla sohasem beszél... Talán egyetlen-egyszer beszéltünk Petőfi Zoltánról, mert Kovács úr ismerte azt a debreceni polgárt és atyafiságát, akinél Petőfi Zoltán szinész korában lakott. Ám ekkor is többnyire a debreceni polgár rokonságáról folyt a diskurzus. - Az isten áldja meg Kovács bácsit, hogy annyi mindenféle ismerőse volt, vajjon miről is beszélgettünk volna az ő ismerősei nélkül?
*
Egyszer Veszprémben jártam... Dél volt, ünnepnap volt, diákok sétáltak a piacon és a toronyban méltóságteljesen kongott egy harang. Az öcsémet kerestem itt, aki diák volt és kosztban lakott valahol valamerre. Egy diákot megszólítottam, véletlenül a barátját, aki szívesen ajánlkozott, hogy elvezet a kosztos-házhoz.
- A várban lakik. Rozsoséknál.
A veszprémi várat érdemes megnézni azoknak, akik szeretik az ódon regényeket, Scott Valtert, vagy akár Cholnokyt. Itt született, itt gyerekeskedett és erre járt az iskolába. Egy ódon kis háznak az udvarán álldogáltam és diák öcsémmel beszélgettem, mialatt magamban mindig Cholnoky Viktorra gondoltam. Kis kert volt az udvar végében, nem nagyobb egy kávéházi asztalnál, aztán a hegy meredeken, sok öles mélységgel szabott határt a kertecskének. És odalent mindenfelé házak, udvarok, szobák, amelyekbe úgy belehetett látni, mint egy panoráma ablakán, kémények füstölögnek és a távolban, túl a városon szürkén kanyarogva húzódik az országút gömbösfejű fák között. Lila párákba vész a távol, a nyájas hegyeknek csak körvonalait látni, Kisfaludy versei csengenek a levegőben és a Bakony zúgását hallani valamerről.
Ez az országút, amely kanyarogva vész el a síkon, megint csak Cholnokyt juttatta eszembe. Innen indúlt el e furcsa házikók közül, bizonyosan kocsin utazott és a város, mint egy színes, tarka álomkép maradozott el a kocsi mögött. Már csak a veszprémi várat látja, a püspöki templomot és a Bakony messziről zúg utána. Megy, mendegél Budapest felé, hogy tovább olvassa a veszprémi történeteket az ódon angol regényekből és halljon az ismeretlen ismerősökről hajnalban egy öreg korrektor bácsi előadásában. E kis régi házak, e csöndes utcák és ablakok, amelyek mögött diákok tanulnak, a tiszta és bezárt kapuju papi házak, kopott kövek és a furcsa, nyájas emberek véle maradnak a világ végzetéig. Ezen pünkösti, napsugáros délben az idegen házikó kis kertjében az ismeretlen várost szemlélve a hegyről, Cholnoky Viktor karaktere jobban kibontakozott előttem, mint akkor, amidőn órák hosszáig vele szemben üldögéltem. Ez a furcsa, ódon és romantikus-szagú városka kellett ahoz, hogy Cholnokyból az a sajátságos, egyedűlvaló író legyen, akinek a hangjában régi templomok régi harangjának a szava cseng és furcsa köntösű hőseiben ott rejtőztek a veszprémi emberek, akiket gyerekkorában látott. A lilaszínű síkság, melyet enyhe dunántúli hegyek a Kisfaludy rendezésében határolnak, a Bakony, amelynek zúgása, szele, esője a Cholnoky írásaiban visszhangzik és a lépcsők, amelyek itt utcát jelentenek, mind hozzájárúlnak ahoz, hogy Cholnokyból olyan író váljon, mint amilyen lett. Kár, igazán kár, hogy nem találkoztam egyetlen emberrel sem az utcán, aki incroyable-korbeli frakkot viselne, de bizonyos, hogy a Cholnoky gyerekkorában még az öltözködésük is másforma lehetett az idevalósiaknak.
Ezeket a dolgokat gondoltam ott magamban a veszprémi várban és csupán azért nem gondolkozhattam tovább Cholnokyról, mert egy kedves és molett asszonyka nyájasan reám tekintett és hogy a veszprémi pünkösdöt ne felejthessem el, csókra nyújtotta gömbölyű kezét.
* * *
Régente, midőn pedánsabbak voltak az emberek, az írókat is olyanformán osztályozták, mint például a madarakat. Mindenféle fő- és alosztályok voltak, külön a próza és külön a vers-íróknak. Ma már nem olyan szigorúak a válaszfalak, a versírónak szabad belépni a prózaosztályba és bízvást bejárhatja az írás mesterségének összes mezőit, ha különös örömet okoz ezzel magának, mint vasárnapi délután a Városliget mutatványos bódéit bejárja kedvesével a cipészlegény: mindenhol lehet mulatságot találni, a Hopla-lovardában épen úgy, mint a városligeti Pali bácsinál. - Ez igaz, de mégis most, e vasárnapi délután, midőn magam nem a rendes mutatványos helyen, a novella-bódéjában szedem a belépőjegyet, hanem a barlangi vasútnál terelgetem befelé a bámészkodókat: odabent van Cholnoky, a csodaíró és hat méter hosszú a szakálla, - azon gondolkozom egy percig, hogy a régi pedáns irodalom tanárok vajjon melyik osztályába az irodalomnak soroznák Cholnokyt? Költő vagy író? Természettudós vagy történelem-író? Publicista vagy romancier? Abban a tizenöt esztendőben, amely a veszprémi furcsa házak óta elmúlott Cholnoky felett, ez a kivételes ember írt mindent és mindenfélét, amit tollforgató emberek írni szoktak. A természettudomány a kisujjában látszik lenni, orvos, csillagász, matematikus és földrajzi utazó egyszerre. Mindent a legjobban, a legpontosabban tud. Az álnevek, amelyek mögé elrejtőzködött, egy európai tudós készségét, rátermettségét és hozzáértését szuggerálják az olvasónak. A Ch. V. betűk mögött a Sorbonne vagy az oxfordi egyetem valamelyik kitünőségére gondolunk és egy gazdag, a tudomány minden kényelmével és pazar finomságával felszerelt írószobát látunk képzeletben, ahol a fehérkabátos asszisztens - egy rózsaszínű arcú, rajongó szemű fiatal tudós - mély meghajlással jelenti talán éppen az ázsiai sivatagok térképein méricskélő férfiúnak, hogy a Franklin Társulat igazgatója megjelent a legközelebbi cikkely átvételéért és ezen csekket bátorkodja beküldeni a legmélyebb tisztelettel. Majd Sanghai felé vitorlázni látjuk az álnevű tudóst és a pompás francia gőzösről az Oceánt szemléli. Később a vatikáni levéltárban üldögél és őszentsége különös engedélyével hozzá nem férhető könyvekben búvárkodik. A nagyszerű és a maguk nemében páratlan irói készséggel megírt tudományos cikkek íróját mindenhol sejtjük inkább, mint ott, ahol van, a kopár és megúnt szerkesztőségi asztal mellett vagy otthon egy szük kis józsefvárosi lakásban, ahol tudomásom szerint sem földgömb, sem teleszkóp nem találódik. A magamfajta fabulázó író, aki abból a hazugságból él, ami éppen eszébe jut, rajongva és hódolattal mereszti szemét a csodálkozástól, midőn a pozitívumok, a tudományok mezőjén látja kapálgatni társát a fabulázásban, a kigondolásban. Hiszen az csak valahogyan megérthető volna, hogy a legjobb orvos Pesten Cholnoky, mert az utolsó évtizedet legalább is négy-ötféle halálos betegséggel testében élte át. A legbetegebb ember, a legokosabb ember, a legfinomabb ember, aki szentimentálizmus és sirdogálás nélkül állapítja meg önmagán az idegsorvadástól kezdve a nikotinmérgezésig a legpompásabb betegségeket, amelyek közül egyetlenegy elegendő volna ahoz, hogy az ember eltörje a tollat. Minek írni, amikor még az sem bizonyos, hogy a cikket befejezem valamikor? Szinte fenséges az a nyugalma és bölcsesége, amellyel megállapítja hűséges barátai számára betegségeinek a stádiumát. A szenvedő Henrik legalább a németekre mondott kegyetlen vicceket, miközben égető kínjai gyötörték. Ez is valami ahoz, hogy elviselhetőbb legyen az élet. Cholnoky sohasem ír rosszat, sohasem mond rosszat. A bölcseséggel mintha valami szerződést kötött volna, öreg zsidópapok mindentudásával látja az életet zajlani maga körűl, észreveszi a Timesben az Oceánra induló hajók utasnévsorában az oxfordi egyetem tanúlmányútra menő fiatal magántanárának nevét és meglátja éjszaka ablakából a József-körúton bandukoló újságírókat és magában kiszámítja, hová mennek, miről beszélgetnek és milyen színe van a kaszirnő szemének az éjjeli kávéházban. Holott talán éppen azelőtt tette le egy európai hírű orvostudósnak a könyvét valamelyik betegségéről, amelyet búskomolyan elvisel. Finom és pompás, mint egy ifjú angol lord, aki klubjában ebédel, miután a Hyde-parkban ügetett délután. A divatot együtt tanúlta megismerni boldogúlt Eduárddal és tudja, hogy Londonban hol mossák legfehérebben az ingeket. És olyan egyszerűen, olcsón öltözködik, mint egy segédtanító. Ismeri a rózsákat, mint a legjobb kertész valamelyik régi francia király udvarában, virág mégis ritkán illatozik asztalán. Csak a jeles szakember, Ehm János ismeri nála jobban a pezsgőket Budapesten, borokat, amelyeket csak Szemere Miklós tarthat pincéjében és pálinkákat, amelyeket tudományosan kevernek New-Yorkban fehérkabátos négerek és a sörön kívül szilvóriummal delektálja kifáradt idegeit. Az üstökösökre gondol éjszaka, amelyek Kanada felett világítják meg ez órában a csillagsugáros éjt és reggel kosztpénz kell az asszonynak. Csupa kontraszt, furcsaság, álombeli alak az egész ember. Rajongóknak és gyűjtőknek való, mint egy régi, ritka kis biblia, vagy valamely ékköves gyűrű, amit egy porrávállott régi pápa sírboltjában találnak. Magyarország egyik legfurcsább és legtehetségesebb embere. És csak fiatal újságírók járnak éjszaka az ablaka alatt és áhítattal figyelmeztetik egymást, hogy a legjobb újságíró lakásán még ég a lámpa, dolgozik-e a mester, vagy betegségeiben kínlódik? Ennek az országnak, ennek a magyar életnek minden igazságtalansága, gazsága, bitang tudatlansága szorítja össze a rajongó fiatal emberek öklét, amidőn az olcsó függönyök mögött árván, magányosan pislog egy kis lámpás, mintha egyetlen kis csillag ragyogna őszi éjszaka a Kárpát felett.
* * *
A fiam, aki most a gimnáziumba jár, mire a rajongó korszakba jut, tizenhét vagy húsz éves lesz, egy nevet fog megtanúlni, amelyre minket még nem tanítottak. A Cholnoky Viktor neve lesz az. Támadnak majd romantikus írók, akik furcsa és emberi fantáziának alig elképzelhető hősöket keresnek. Azok majd regényt írnak Cholnokyról. A chikagói vasgyárban dolgozó magyar munkás vasárnap délután a hazai lapokat olvasva, csudálkozva üt tenyerével az újságra: "Ejnye, nem is tudtam, hogy ilyen író van Magyarországon!“ Úgy lehet, hogy még mindig divatban lesz akkor Magyarországon a Rákos porából feltámasztani akarni elment hősöket, akiket e rajongás után vágyakozó nemzetnek irigység és fösvénység nélkül oda lehet állítani. Mostanság, ezerkilencszáztizenegyben, valójában csak arról lehetne beszélni, hogy érdemes volt-e ezt az egész dolgot megírni. A kávéházban egy úr csodálkozva mondja: "Cholnoky? Mintha már hallottam volna ezt a nevet? Sebességmérő volt a repülőgépversenyen“.