Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Babits Mihály: A férfi Vörösmarty
A költő szegény, a megélhetés legapróbb gondjaival küzd. A költő beteg, idegbeteg, valóban az őrültség szélén. A költő hazája rab, barátai halottak, őrültek vagy foglyok. Ha Vörösmarty megőrül, csak osztja sorsát e kor legnagyobb magyarjainak. A költő vén cigány - felejti nótáit, a Szózatot hallani retteg, az emberektől buj, öltözetét, melyre sokat adott azelőtt, most elhanyagolja.
Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd...
Véred megsürüdött
Agyvelőd kiapadt
Fáradt vállaidról
Vén gúnyád leszakadt,
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod
Mire virradsz te még
Szegény magyar költő?
És ebben az állapotban énekli el leghatalmasabb költeményét; a legszebb magyar verset.
Milyen különös vers ez! Semmi sincs benne a megszokottból. Egy őrült verse. A logika kapcsolata elszakadt. A képzetek rendetlen és rengeteg káoszban űzik egymást. A költő agyában megrendűlt a velő. A vére forr. A világ háborús képeit kavarogni érzi a lelkében. A zengő zivatartól tanulja dalát. A kemény jégveréstől - "odalett az emberek vetése!“ Ime, hogy lép a képzet, a hasonlat egyszerre a valóság birodalmába. A képzetek víziókká, a víziók fájdalmakká, a remények kéjjé és istenek borává válnak. Minden képzet a testre hat, mint azé, aki ópiumot evett. A föld, a vak csillag, keserű levében forog. A lázadt ember vad keserveit, gyilkos testvér botja zuhanását halljuk. A szent honban Isten sirja reszket. Ki dörömböl az ég boltozatján? Mi zokog, mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények.
Ez egy őrült képzetkapcsolása. Ez a vers egy őrült verse. De ez szent őrültség. Az őrült látománya szent látomány. A bárka, mely egy új világot zár magába, egyetlen, lehetetlen, vallásos, remény. A költő próféta és dalában "Isteneknek tellik kedve.“ Zordon homloka derűl. Az ember, aki minden dolgok végére jutott, minden dolgok végén különös remények kéjét, különös örömök borát találja. Lesz még egyszer ünnep a világon!
[+]