Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Babits Mihály: A férfi Vörösmarty
Mily kevés verset bírunk a harmadik Vörösmartytól, aki még hét évig vonta szenvedéseit. De minő versek azok:
Sötét eszmék borítják lelkemet,
Szívemben istenkáromlás lakik,
Kívánságom: vesszen ki a világ,
A földi nép az utolsó fajig.
Mi lett a humánus költőből, aki úgy rajongott a nagyobb rész boldogságáért? Előszó c. tőredékében mindent visszavon, megfordít. Lefesti az egyenlőség, a szabadság, a munka világát, amelyet képzelt, amikor
Kűzdött a kéz, a szellem működött
Lángolt a gondos ész, a szív remélt
(csak mellesleg figyelmeztetek rá, hogy költőnknél az ész is lángol) aztán lefesti a nagy vihart, amely emberfejekkel dobálózik az égre. Tél van: az Isten megőszült egyszerre, mert
Megteremtvén a világot, embert,
A félig istent, félig állatot
Elborzadott a zordon mű felett.
A költő minden dolgok végére jutott. Költészete elnémul. Egy-egy pillanatra még megkísérli a régi formákat, a régi hangokat. Próbál fordítani: a szegény Leart, igen szabadon, igen szubjektíve, igen szépen. Ír egy epigrammát a halálról, epigrammába szorít egy különös, méla viziót, mely régi Holbein-metszetekre emlékeztet. A klasszikus forma különös izgató színt ad a tartalomnak,
Mint a földmívelő felszántott földbe magot vet
S várja virúlását istene s munka után,
Úgy a sírokkal felszántott földbe koronkint
Hordja halottait a végtelen emberiség
És haloványan a dús, a szegény és a koronás fők
Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva vegyest.
[+]