Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Babits Mihály: A férfi Vörösmarty
És mégis - a régi történetet mesélem - Vörösmarty távolabb van az egyensúlytól, mint valaha. Ezt éreznünk kell már a nyelvén is, a kifejezésein, melyek egyre különösebbek, egyre vibrálóbbak, egyre jobban távolodnak a közönséges ember kifejezéseitől. Már első tanulmányunkban említettük, hogy e költő majdnem teljesen maga alkotta a nyelvét. Ha van valaki, aki a nyelvszokást semmibe sem veszi, ő az. Gyulai megrója merészségét, idéz egy kifejezést, melyet "sem a régiség, sem a népnyelv nem igazol“. Gyulai kritikai elve helytelen. A költő a saját nyelvén beszél, nem a régiség nyelvén, nem a népnyelven. A költő ki akarja fejezni magát s csak a magaalkotta nyelvén fejezheti ki magát. Vörösmarty különös kifejezései a különös lelket ruházzák. Ha a szavak egyensúlyukat vesztették, vesztette egyensúlyát. A szerető férj, a munkás hazafi, a világ minden szépségének élvezője nem boldog és nem nyugodt. Ez a klasszikus immár csupa láz. S ha Gyulai megrovásként említi hogy Vörösmarty egy költeményén "nagyon is megérzik a testi láz“, evvel a megrovással egész Vörösmartyt, magát az embert is elitélhetné. Mert ez az egész ember csupa láz. Szerelem, munka, szépség, mind csak csillapító, kábító szerek neki a végtelenség és kielégíthetetlenség azon fájdalmas és soha végkép el nem tompítható érzése ellen, melyet a világlátás folyton táplál, a gondolat mind tudatosabbá tesz. Mennél jobban gyülemlik a világkép, mennél jobban formulázódik a gondolat, annál jobban tágul a lélek a végtelen és a kielégíthetetlen felé, annál nagyobb a fájdalom, annál erősebb csillapító szerekre van szükség. A világlátás kielégíthetetlenségét, lázas és fájdalmas végtelen-felé-tágulását szimptomaként mutatja az a mód, ahogyan ugyanannak a költőnek lelkében, aki hajdan a világ legapróbb dolgait is oly kedvteléssel tudta élvezni, most minden képzet önkénytelenül egyre jobban megdagad és a nagyszerűség arányait ölti. Vörösmarty mindjobban az óriás dolgok és óriás érzések költője lesz: előtte a világ képei elvesztik halandó arányaikat: nyelve fenséges, műfaja az óda, De ez nem nyugodt klasszikus fenség, hanem épen a végletekig modern, lázas, türelmetlen kitörés és lázadás. "Ember, világ, természet, nemzetek!“ kiált a költő és semmi sem elég nagy számára. A nagy körül van nagyvilág mondta valamikor az ifjú Vörösmarty; ime ő körülötte most kitágult a világ, mint a hogy az ópium evő körül. De Quincey szerint kitágul tér, idő. Látja a nemzeteket, amint óriás kezükkel fáradnak, egy szegény nemzetet eleven szobornak lát; de e szobornak láza van s idegzete, mely kűzd mondhatatlanul. Látni kivánja az egész Magyarországot, egy óriás testnek, amelyben
Még a kő is, mintha csontunk volna
Szent örömtől rengedezzen át
És a hullám, mintha vérünk folyna
Áthevűlve járja a Dunát
és a nagyszerű haláltól fél, ahol a nemzet sirját népek veszik körül; s e nagy föld kerekén óriási záport és szelet lát szállni forró szárnyakon: könnyekből a zápor, sohajokból a szél.
Ez a nagyság mindig tragikus: Istenben embernek, emberben Istennek türhetetlen. Ime a nagy ember: Napoleonról irt epigrammát Berzsenyi is. Mily más Vörösmartyé! A mester csak a kor eszközét látja a császárban, a tanítvány a nagy embert, akinek nagysága miatt bukni kell.
Tűrni nagyobbat irigy lőn a sáralkatú ember
Tűrni hasonlót nem birtak az istenek is.
De nemcsak a nagy dolgok duzzadnak tragikussá. Nincs oly kicsiség mely ne volna belülről kelleténél nagyobb, ne rejtene mély tragikumot. A kis méh a méznek és gyikoknak bogara, sírva tör a légen át. A csalogány az erdő fájó szive, énekével fel szeretné gyujtani az erdőt. [*] Egy pohár rossz bor a magyar költők sorsának jelképe, szenvedélyes, fantasztikus kifakadást ad a költő ajkára. A nefelejtsnek, az ártatlan kis virágnak, feddő, durva szinként kell átrémlenie az élet ezer borzasztóságain. Egy szegény szinésznő életének kisértései démoni arányokat öltenek (Árpád ébredésében.)
E fájdalmas világérzés ellen három kábító szere van a költőnek: a szerelem, a nemzeti munka, a világ szépségének látása és tanulmányozása. De mint a kábító szerekkel szokott lenni, ezek is mérgek voltak és a fájdalmat csak pillanatra szüntették, a bajt voltakép még mélyebbé tették. Csodálatosan úgy találjuk, hogy épen a megnyugtató, csillapító költemények legszebb részei azok, amelyekben a költő minden megnyugvással dacol, s a megnyugtató befejezés, a vers végén felcsillanó "küzdj és bízva bízzál!“ - gyakran csak formális befejezésnek tűnik fel. Van egy költemény (Csik Ferke), mely a munka dicsőítésére íródott s az őrület rajzában kulminál.
Szerelem... de a hölgy hazug szemében mosolyt és átkozott könnyűt hord, fürteiben tengervészes éjet, és bájai veszélyes dacával öldököl. S mily tragikus dolog, hogy a férfi életét felteszi egy nőre; egy szó, egy lehellet sorsa lesz.
Haza... Kór, szegény, bús és pirongó őnnön szégyenétől. Hol a nagyobb rész boldogsága? - Munka... Könyvírás, fáradozás... De mely munka az, amely biztosan használ? "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" A könyvírók rongykereskedők. S kiért dolgozzunk? Magunkért? Hogy léha tudománytól zabáltan elhenyéljük a napot? Az Isten napját, nemzet életét? Nem lesz-e így számunkra minden munka sisiphusi és üres? - Másokért? Vörösmarty, valóságos szabadgondolkodó, hisz a korban, amikor "kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek“, amikor Gutenberg igazi diadala eljő, amikor a beteg, megzsibbadt gondolat felkel rabágyának kőpárnáiról. De mit fog érni mindez?
Szépségélvezés, alkotás... "Istenész“ és "angyalérzelem“ kellene ahhoz, hogy a szépséget kielégülésig élvezhessük. És így is
Míg nyomorra milliók születnek
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyalérzelemmel
Használni tudnák éltük napjait.
A nagy többség számon kívül maradt,
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vész nélkül kerengők.
A nagy többség számára a szépség, az alkotás élvezete nem létezik. Azután emlékeznünk kell arra a megdöbbentő ötletre, amellyel Vörösmarty szimbolizálja azt a gondolatot, hogy minden alkotás hazugság. Emlékeznünk kell a rongyokra, amelyekből a szép könyvek készülnek.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyenge öltönyén
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És végre - nem épen ez a világlátás, ez a szépségélvezet volt-e minden bajnak az oka? Ugyanaz legyen most orvosság is? Ez a homeopatia nem sikerülhetett.
[+]
[*]