Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Babits Mihály: A férfi Vörösmarty
Ki kell itt emelnünk (csak zárójel között), hogy Vörösmartyt kitünő tragédia-írónak is tartjuk - ez években írta híres és sokat elemzett tragédiáit, melyek közé első sorban a Két Szomszédvárát is sorozzuk. Voltaképen nem szeretjük különválasztani a költészet három országát - ez az elkülönítés nagyon is formális; líra és világszemlélet - vagyis epika - az ifjú Vörösmartynál már csodálatosan egyesült és ebbe mindjobban beleízzik a tragikum mély érzése. Hogy mily (külső) formába önti a költő e tartalmakat és érzéseket, az voltakép mellékes. De be kell vallanom, hogy nézetem szerint Vörösmarty a drámai formát is kitűnően kezeli. A magyar drámai nyelvet ő teremtette meg és mindjárt a legmagasabb tökélyre vitte és az egész magyar jambus-dráma, egész Dóczyig és a mai akadémiai pályahősökig, az ő kenyerén élődik, nem a színtelen Kisfaludyén, sem a kemény Katonáén, Vörösmarty érzékét a drámai helyzetek iránt, hangulatteremtő és lélekfestő erejét minden drámában láthatjuk s bírálói különösen a Marót Bánban és az Áldozatban ki is emelték; hozzátehetjük humorát és színezésének rendkívüli változatosságát, mely Shakspereére emlékeztet, anélkül, hogy tőle ebben függene. A mese gyakran gyermekes és a romanticismus megszokott fogásaival teli; de nincs-e így Shaksperenél is? és nem mellékes dolog-e ez? Ez a mesterség dolga s hogy Vörösmarty maga is annak tartotta, azt látjuk abból a polémiájából, melyben védelmezi a Marót Bánt azon támadások ellen, melyek hasonló szempontokból érték. "Egyébbel - mondja - mint csupán ily olcsó leleményekkel törekedvén érdemet szerezni, arra s annak eredetiségére oly keveset tarték...“, "Szégyenleném, ha több évi munkálkodásaim sikere egy szegény ötleten szenvedne hajótörést“. Az ilyen mesét és leleményeket az irodalmi kor közös tulajdonának kell tekinteni, a gondolatok öltöztetésében is úr a divat; s nagy egyéniség is járhat oly ruhában, mint a közönséges emberek. "Becsülnünk kell a tulajdont, de a levegőt is végre el ne pöröljük egymástól; mert ez mindnyájunkkal közös“.
A tragikum érzése azonban a lélekhez tartozik és nem a mesterséghez; és ez az, amit Vörösmartyban a végtelen világlátás kifejleszt. De ez nemcsak drámáiban nyilatkozik, nemcsak a Két Szomszédvárban, hanem balladáiban, az Özvegyben, Salamonban, ahol végre megfogja a költő a régüldözött téma tragikumát; elsősorban pedig lírájában és voltakép mindig erről fogunk beszélni. Vörösmarty epikusból fejlődik lírikussá és a kettő közt átmenetet képez számára a drámai forma. A lírikus kétségkívül drámaibb a drámaírónál; mert a drámaíróban még sok maradt az epikusból. Bővelkednek e művek a legszebb képekkel, a Két Szomszédvár gyönyörű tájképe, a Salamon-balladában az évszakok gyönyörü festése is idetartozik - és a drámák minden alakja, mint Csongoré, végtelenül szemléleti.
[+]