Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Babits Mihály: A férfi Vörösmarty
Ezen a ponton - mikor íme életkérdésévé vált - teszi fel magának a fiatal Vörösmarty az életfilozófia örök nagy kérdését: hol van a boldogság, melyben az ember kielégülhet? Erre a kérdésre oly könyvvel felel, mely kétségkívül a magyar irodalom főművei közé tartozik, s mely a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közt is méltán foglalna helyet: Csongor és Tündével.
Csongor egyike azon sok magyar költeménynek, amelyeket még senki sem méltatott igazán, bár már Kölcsey érezte benne a nagyot. Dícsérték zenéjét, nyelvének szépségeit, az irodalomtörténészek egymás szájába adták egy jelenet dícséretét, mely végtelenül bájos ugyan, de egyáltalán nem legszebb vagy legmélyebb jelenete e nagy filozófiai drámának; ellenben hibáztatták szerkezetét, meséjét, motiválását, csupa olyan dolgokat, amelyekkel Vörösmarty szemmelláthatólag ugyan keveset törődött és jól tette, hogy nem törődött. Vörösmartynak eszeágában sem volt kerek és jól motivált mesét írni: sokkal nagyobb dolgot akart és csinált.
Valóban, ha valaki ezeket a kritikusokat olvassa, azt gondolhatja, hogy nagyon könnyű mesterség a költő mestersége. Azokon a dolgokon, amelyeket Gyulai és utódai Vörösmarty szemére vetnek, olyan könnyű lett volna segíteni! Mért nem tanúlják meg már a költők ezeket az egyszerű szabályokat? Semmi különös fáradságukba nem kerülne (tudnak ők sokkal nehezebb dolgokat is) és a kritikus urak mindjárt meg lennének elégedve.
Vörösmarty itt is a népmeséhez fordúl, mint a Tündérvölgyben; de a meséből csupán szimbólumokat vesz, melyekbe gondolatait öltözteti; egyéb minden az övé. A drámai formára kétségkívül a Szentivánéji Álom volt hatással; de költőnk, akinek nagyobb és több mondani valója van, mint ebben a formában elférne, tágítja ezt a formát, a Faust-féle drámák formája felé. A verselést pedig megváltoztatja; a spanyol dráma versét alkalmazva, mely ezer lehetőséget ad a magyar népies ritmushoz való közeledésre s melyet Vörösmarty végtelenűl változatosan és egyénileg kezel. Hol légiesen finom ez a vers, hol parasztosan kemény és durva, tarka, de jól símuló öltönye a mesének; és a mese ismét csak öltönye, kényelmes öltönye egy színes, reális és mégis Vörösmartyasan átbizarrodott világképnek; és ez a világkép megint csak öltönye annak a nagy lírai sóhajnak, amelyből a költemény született: Hol a boldogság?
Allegória ez és még sem allegória, mert önkéntelen és félig öntudatlan; de talán ilyen az igazi allegória. Csongor keresi Tündért, aki egyszer, még otthon, atyja házában, a kertben, ahol gyermekkorát töltötte, egy tavaszi éjszakán az övé volt, mint ahogy otthon, gyermekkorunk álmában a mienk a boldogság, hogy azután örökre eltűnjön - hova? Tündérhonba; és egész életünkben keressük, ahogyan Csongor keresi Tündéjét. Ez a lázas, öröklő, nyomtalan keresés tölti meg az egész költeményt ezer reményével, kétségbeesésével, várakozásaival és lemondásával.
Csongor szinte megátkozza ifjú álmait, melyek e nyomtalant kutatni ragadják "mint vihar".
Tündérálmaim világa
Ah, miért is hajnalodtál
Ily hamar, hogy elborúlj?
Most fényhez szokott szememnek
E ború, az éj sötéte
Oly íjesztő, olly nehéz.
- - - - - - - - - ... de
Mit tűnödöm itt? Megyek:
Isten áldjon agg apám,
Isten áldjon agg anyám...
Milyen útra megy! Furcsaságokkal teli útra, ahol kedves kis nemtők mulatnak, akik csillag után járnak és játszva mennek át a menny kapuján, méhcsoportot, rózsafát játszani szállnak a gyönyörű földre, de tüske szurja kis lábaikat; - ahol szeszélyes ördögfiak civódnak, mesebeli furcsa és mégis végtelenűl reális alakok, valamely Délszigetből kilopóztak; most már az egész életet behálózzák huncutságaikkal; önzők, gonoszok, falánkok s mégis naivok és kedvesek, mint a természet vad, játékos és fukar erői, nem oly szellemesek, de élettől duzzadóbbak, mint kedves bátyjuk, Puck: s akiknek nyelve, egy egészen különös durva, csunya, gyermekes, gyökérszagú és földszagú, vad és bizarr képekkel teli, furcsán bájos magyar nyelv a legcsodálatosabb dolgok közül való, amiket Vörösmarty nagy művészete valaha megálmodott. Van valami nyugtalanító, nevettető és mégis félős ezekben az alakokban, grimászaikban, féktelen kapzsiságukban s a csúnyaságokban, amiket oly különös naivsággal tudnak összehadarni.
Ezek között a játékos, verekedő, fukar és kapzsi kis lények közt visz Csongor úta és mindenütt egy rossz boszorkány cselvetései környezik őt. Mirigy a boszorkány, vén képzelhetetlenűl, "nénje tán a vén időnek" - örök - s akit, "mint leláncolt fergeteget“, Csongor maga szabadít fel bilincseiből, rút kíváncsiságaitól ingerelve; egy boszorkány, aki ha megszólal, "útálatos zavart szól szép s rútakból összeszőve“; akinek egész lelke egy rettenetes lejtő, az emberi szellem örök lejtője s e lejtőről belátunk és szinte becsúszunk mindenbe, ami rossz és perverz kívánság és kíváncsiság öntudatlan űlhet mélységeinkben, mint a sárkány barlangja fenekén; egy boszorkány, rosszakaró, kéjenc, mindenekfelett irígy, bosszúálló, önnön lányának kerítője, aki gyönyörködik a bűnben, a sötétben, akinek kedves az éjfél "a gyilkosnak, denevérnek és tolvajnak s kósza szellemnek dele“ amikor vad csillagon űl, űl a felleg
Szürke apján a bagoly
Szemmeresztve lovagol
- - - - - - - - - - - -
Bömböl a bölömbika
S a szüzek legjobbika
Most fiát megy eltemetni
Ölni, aztán eltemeti -
- Útálat, förtelem! - mondja Csongor; és ez a förtelem akad mindenütt boldogságkereső útjába; ezer cseles szállal, melyeket maga sem vesz észre, fonja be a lelkét; csodálatos kísértéseket hoz elébe, csodaszűlte légies nőalakokat, akik ismeretlen kutak mélységeiből fátyolosan szállnak elő; kis ledér parasztlányokat, akik megkerítve és felcicomázva várják. A leglégiesebb és a legtestiesebb kisértéseket ugyanaz a rejtett boszorkány hozza.
Ezek között a különös, szeszélyes, összefüggéstelen és képzelhetetlen akadályok és kísértések között, e titkos naiv és ellenséges erők játékai között játszik le maga az emberi élet, minden vágy és törekvés, melyek végelemzésben, mind a boldogságot a kielégűlést keresik. De mennyiféleképen keresik. Ahány lélek, annyi módja a keresésnek és a költő teljes realizmussal, nagy és szomorú húmorral mutatja meg ezeket a módokat.
- Miért az olthatatlan szomj, miért
Rejtékeny álom, csalfa jóslatok
S remény vezérrel eltűrt hosszas út,
Ha ahol kezdtem, vége ott legyen...?
- kérdi Csongor. S Balga, a paraszt is ezt kérdi a maga módja szerint:
- Hát én mindig éh legyek
S úntalan csak szomjúhozzam?
És e gyomrot és e torkot
Csak bolonddá tartogassam?
Balga, a falánk paraszt, szimbólikus kísérője az elérhetetlent kereső Csongornak, mint ahogy Don Quijotenak szimbólikus kisérője Sancho Pansa. Megírták már, míly fölényes realizmussal van megalkotva ez az alak, amelyhez hasonlót a népies alakok rajzában oly gazdag magyar irodalom sem igen tud fölmutatni. Benne a paraszt minden nehézkessége, ostobasága és kapzsisága és mégis nagy kedvesség, a tudatlanság kedvessége, ömlik el alakján. Egy nagy humorista és igazán mindenben gyönyörködő világszem alkotta meg, apró megfigyelésekben is kifogyhatatlanúl. De amit nem méltattak eléggé, az Balga szimbólumának tökéletessége. Az a mód, ahogyan a legapróbb részletekig és árnyalatokig kiegészíti Csongor alakját, az ellentétnek és párhuzamnak ez a szerfelett drámai vegyülete, mely a fény és árny viszonyához hasonlít, ellenállhatatlanúl felhozza a gondolatot, hogy íme, a legígénytelenebb és legostobább lélek is kénytelen átszenvedni a kielégíthetetlenség és célérhetetlenség kínjait akár a legmagasabb, legszárnyalóbb. Balgát is megkísérti a lebegő palack és sűlt galamb, mint urát a tündér-alakok; Balga épúgy karjában tartja egyszer Ledért, mint Csongor Tündét
("Ó én boldog állat
Minden emberek között!“)
- mígnem szürke lószőr-pamat és faláb marad a kezében; Balga is kétségbeesik a maga módján (nem süt már nékem Böske lágy cipót); és mikor Csongor, röpülése után oly gyönyörű s Vörösmartyt annyira jellemző szavakkal mondja el világlátását:
A világot láthatám.
Egy nagy arc volt végtelen,
Rajta millió szemek;
Mind oly ékes oly remek, ...
Hogy beszédem képtelen
Méhdongás, szunyogzene
Elbeszélni, amit láttam,
Ahogyan forrt fenn s alattam
A világok mindene -
Balgának is van mit felelnie rá:
Míg te égen, csillagon
Össze-vissza nyargalóztál,
Addig én kordélyomon
Jöttem itt a vert úton.
Mennyi csárda, mennyi csapszék
Volt előttem és utánam
Az egész út csárda volt
S rajta százezer pohár
Csillogott, mint napsugár
S mennyi zaj, mily kurja volt,
Azt én el nem mondhatom,
A mennydörgő menykű dobszó
S a legmérgesebb mozsárszó
Ahhoz képest cimbalom.
Sokat ídéztem, hogy lássuk a gondolatok belső, szimbólikus ritmusát, mely végig tökéletes s melyben Vörösmarty legnagyobb művészete minden mesterkéltség nélkül ragyog.
Ilyen emberszimbólum a mi Balgánk.
Az Asszony azonban, aki szemben áll Balgával az Emberrel, az Ilmává lett Böske, különösen földies és nőies alak, már nem járja az emberiség közönséges vágyútjait, hanem a tündérek szolgálatába szegődött: az asszony, még a legföldiesebb is és épen a legnőiesebb a tündérek szolgálatába szegődött - nincs-e ebben valami szimbólikus? Azoknak a tündéreknek a szolgálatába, akiket hiába kerget mindig az ember. És az, hogy Ilma maga sehogyse hajlandó a tündérséget komolyan venni, csak tréfálkozik vele - nem szimbólikus-e szinte? De nem akarom állítani, hogy Vörösmarty mindezekre a szimbólumokra épen így gondolt. Amit a költő a képek nyelvén gondolt, azt ezerféleképen lehet lefordítani a fogalmak nyelvére s minden fordítás szükségképen halavány és hűtlen. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a szimbólum csak valamely gondolat kifejezése: ellenkezőleg, a szimbólum az elsődleges lelki tény és a gondolat csak gyenge kifejezése a szimbólumnak.
Csongor és Tündének egyik legfőbb bája épen az, hogy benne a tündérvilág csodálatosan ölelkezik a reális élet alakjaival és minden tarka és összefüggéstelen dolog a főgondolatban nagy szimbólikus egységgé olvad. Minden célzás, minden szó erre a főkérdésre vonatkozik: Hol a boldogság? Gondoljunk Ledér jelenteire, melyek egy kis és mindennapi tragédiát oly igaz vonásokkal és oly tömören tárnek elő: Ledér alakja a költő megfigyelő és teremtőképességének igazi dicsősége; csak néhány jelente van, s mégis, tehetetlen sóhajtozásaival, naiv habozásaival
Mirigy
Jer velem, ne búslakodjál,
Jer te csinos ki boszorkány.
Ledér
Oh, jaj - elmegyek haza.
Mirigy
Hogyne mennél! most velem jőjj.
Mennyi szál hajad terem,
Mind arannyá változik
Olyan gazdaggá tehetlek.
Ledér
Istenem! hát merre menjünk?
Én tán elmegyek haza...
Kislányos hiúságával, gúnyolódásaival -
Mirigy
Kisleány
Ledér
Oh, oh bizony ni
Kisleány.
Mirigy
No, nagyleány hát!
Ledér
Hát bizony, nem mindenik
Olyan ám, mint nénike,
Oly redőből szőtt öreg zsák...
Kíváncsiságaival és ledérségeivel, piperészkedéseivel
Így ni! most belém szerethet
Még a szívtelen halál is
Szentimentalizmusával, késő bánatával, jó szívével és rossz cselekedeteivel; amint várakozik Csongorra
Ah! biz én már únom is,
A bolondos vén anyó
Biztatott, hogy szép fíú jön
S most az ördög sem köszönt be,
Még az ördög öccse sem.
Énekel, tépi a rózsát, aztán megsajnálja
Ah, szegény levélkék
Elszaggattalak,
aztán sóhajtozik, siratja régi kedvét, gyermekkorát, aztán végre egy igazi vásott csínnyel áll bosszút Balga személyében az egész férfi-nemen, és elsurran kikacagni magát és így végkép eltűnik a könyvből: ez a rajz, csak úgy epizódnak odavetve, rávall a legnagyobb mester ecsetére. Csongort valóban meghamisította az az illusztrátora, aki csupa ideális alakokat pingált hozzá. Ez a költemény részleteiben maga a realizmus. Mily gazdagok e részletek, mily elevenek! Gondoljunk a görög boltos jelenetére is, vagy a kis zsidóra, akit a manó kifosztott s hasonlókra amiben a költemény igazán kimeríthetetlen. S mondom, e részletek itt nem maradnak zavartan és idegenek, mint Zalánban, hanem egytől-egyig a nagy alapgondolatba olvadnak össze; s ez a nagy alapgondolat, ezer színben és változatban mindig csak az, hogy Csongor keresi Tündét.
Csongor keresi Tündét.
Hol, hogyan keresi? Milyen nyomon, mily jel után? Minden adat csak ennyi:
Sík mezőben hármas út
Jobbra-balra szerte fut,
A középső célra jut.
A középső! az arany középút! Csongor azonban olyan három úthoz érkezik, amelyek mindegyike középsőnek látszik; s itt találkozik a nagy Vándorokkal, (a nagy V itt egyszer nem affektálni, hanem jelenteni akarja a mélységet) - s a versforma megváltozik, a jelenet ünnepies, drámai lesz, érezzük, hogy a dráma egyik főjelenetéhez értünk. Csongor kérdezi a Vándoroktól, merre van Tündérország? Kalmár, Tudós és Fejedelem... És mellettük Csongor, a szerelmes. A kielégíthetetlen emberi vágyak örök tipusai. És mindenik felel a nagy kérdésre, a maga módja szerint. Feleleteikben nagy humor és léleklátás, de ennek a mélyén mély filozófia van.
És a költemény végén Csongor hosszas bolyongás után, megint a hármas útra kerül vissza
A hangya futkos, apró léptei
Alig mutatnak járást és halad;
csak az ember forog körben szüntelen.
Földhöz ragadtan mász a vak csiga,
De a természet válhatatlanúl
Hátára tette biztos hajlékát,
csak az ember hontalan és vándor és másra vágyó mindenütt. És íme, ismét jönnek a Vándorok "tépetten, mint a vert had s szomorún“ - és ismerjük azt a hatalmas jelenetet, ami ezután következik. Vörösmarty filozófiájában korszakalkotó ez a nehány oldal. Az a pesszimista világnézet, mely mind jobban közeledett a nihilizmus felé, itt jelenik meg először a maga teljességében. Az "élhetetlenség és halhatatlanság“ kérdései itt formulázódnak először. De legfelségesebb ebből a szempontból az Éj jelenete, mely közvetlen megelőzi. Az Éj, a Káosz megszemélyesítője elmondja a világ tőrténetét önmagára vonatkoztatva:
Sötét és semmi voltak: én valék
Kietlen, csendes, lénynemlakta Éj
És a világot szültem gyermekül.
Elmondja, hogyan született meg ezer fejével a nagy szörnyeteg a Mind, föld és tenger küzdve osztoztak az eltolt légnek ősi birtokán, a föld, mint egy menyasszony, virágruhába öltözött, a por mozogni kezdett s
Az ember lőn és folytatá faját
A jámbort, csalfát, gyílkost és dicsőt.
Sötét és semmi vannak: én vagyok.
A fény elől bujdokló gyászos Éj. -
De nem soká kell bujdokolnia: fény és féreg csak a pillanat buboréka; elvész; s még az ember is - az ember, akinek megkülönböztető nagysága és fensége Vörösmartynál mindig a világlátás -
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint
Merőn megbámúl földet és eget
- - - - - - - - - - - - - -
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia
Kiirthatatlan vággyal, amíg él
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni és mikor kidőlt is....
Még kőhegyek ragyognak sirjain.
- - - - - - - - - - - - - -
De hol lesz a kő, jel s az oszlopok
Ha nem lesz föld s a tenger eltűnik.
- - - - - - - - - - - - - -
A Mind enyész...
És ahol kezdve volt, ott vége lesz
Sötét és semmi lesznek, én leszek
Kietlen, csendes lény nem lakta Éj,
És nem lenne ez a filozófia olyan teljes és mindenoldalú, mint amilyen, ha Ilma rá nem mondaná:
Ah, szegény bús asszonyságnak
Milyen furcsa álmai vannak.
[+]