Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Ignotus: A Nyugat magyartalanságairól
Itt kell visszatérnem a Horváth János kiindulására, de arra is, hogy az írók még valahogy mogkérdezik s megkérdezhetik, mit parancsol a grammatika, és, amit Horváth János a Nyugat kisebb és nagyobb pacuhái ellen ugyancsak védelmébe vesz: a szintaxis és a stilisztika - de éppen azok, kik a nyelvet leghatalmasabban, legellenállhatatlanabbul, a végén mindig diadalmaskodóan formálják, azok legkevesebbet törődnek e szép tudományokkal, s többnyire nem is tudják, hogy ilyesmi is van a világon. A népet értem ezen, a népet, melyet többször hasonlitottak anyaföldhöz, melybe a nyelv gyökerei lenyulnak, továbbá tengerhez, melyből a nyelv lelke, mint a nap, minden reggel ujjáfürödve kél fel, nemkülömben friss hegyi levegőhöz, melyben a fertőzet csírái elégnek s az egészség hajtásai erőbe kapnak. Ami mind igaz is, - csak éppen hogy magyarokul a magyar nyelvészek, nemkülömben stilusfelügyelők és fordulatanyakönyvezők kissé szűken mérik e földet, e vizet s e levegőt, mikor az ugynevezett fajmagyar, színmagyar és törzsökösen magyar vidékekre szorítják. Én már ilyen vidéken is hallottam és olyan törzsökös magyar szájából, ki soha a lábát a falujából ki nem tette azt a szép kitételt, hogy: noná, s mikor megkérdeztem a mondóját: érti-e mit mond, azt felelte, hogy: persze, hogy értem! Persze-persze, hogy a no ná is úgy jutott el hozzá, mint a persze! Persze, hogy megérzik, és hogyne éreznék meg időfolytával egy hat vagy nyolc milliós nemzetnek a nyelvén, elébb a szavain, aztán a fordulatain, aztán a mondatai szerkezetén, ha hat vagy nyolc vagy tíz millió idegen olvad bele! Mert bizony, akármit mondanak, még a tengeren is megéreznek a vizek, melyek belefolynak, s a tudomány megállapította, hogy a tengernek éppen a sava az, amit az édes vizek visznek bele. Hát még ha tenger szakad tengerbe, mint minálunk?! Hát még ha egy nagyszerű történeti színjáték megy itt előttünk s a magunk személyében végbe, kicsiben olyan, mint a természetnek rontva teremtő katasztrófái? Földcsuszamlás, lávaömlés, források elapadása, vizeknek más mederbe térése történik itt - s ennek közepébe akarnak beállani, piros téntával és bogarászó hálóval? Fajták, lelkek, életbeli és termelési módok csapnak össze, alakúlnak együvé, rendeződnek széjjel - ezt akarják belegyömöszölni papiros-skatulyákba? Hát a városi nép nem nép? Az oláh, a tót, a sváb, a fütyülős zsidótól fel az Országos Kaszinó elnökéig mindenki, aki a magyarságba olvad: nem válik részévé a léleknek, mely a magyarság lelke? A semmiből, néhány százezer lélekből, lett kétszáz év alatt nemzetté a magyarság, azzal, hogy mindent magába szítt. Vajjon ez a minden: élni vagy meghalni ment át a magyarság életébe? Ez a teméntelen idegenség, mely sokban nemcsak eltérőt, de gyarapítót, erősítőt, nevelőt is jelent a magyar számára: ez mind elsorvadjon abban, amibe beleilleszkedik? Akarhatják ezt, emberi lélekkel? S a mai nyelv minden szavához, a mai stilus minden fordulatához állítsanak bár hat nyelvőrbe oltott csendőrt arkangyalnak: várhatják ezt, józan ésszel? S várhatták-e és valóban azt várták, hogy a nyelven, melyet a nemzeti lélek legbelsejéből lelkezett tükröző és műszer gyanánt dicsőitenek: hogy e tükrön lehe sem látszik majd, e szerszámon rezzenése sem érzik majd e történeti változásoknak?...
Félek, hogy túlbecsülöm azokat, akikről beszélek, mikor felteszem róluk, hogy vártak vagy nem vártak s egyáltalában gondolnak valamit a mehanikus és automatikus kotnyeleskedés közben, melyben, hol erkölcsvédés, hol nemzetféltés, hol nyelvőrzés címén és hitében engednek annak az ősösztönüknek, melyet minden ujság vagy idegenség mint valami személyes sértés bőszít fel. S félek, hogy Horváth János sem külömb ezeknél. Mint ahogy Brunetičret idézi, de nem méltatja arra, hogy gondolatban végigkövesse: minálunk, a mi irodalmunkban is fennakad egy látványon, mely végre is szemébe öklöződik, de csak mérgelődni tud rajt, preceptorkodni tud a kapcsán, igen naiv fenhéjázással, s elfelejt, ami a tudósnak s a kritikusnak első kötelessége: tanulni abból, amin fennakad. Voltaképp mi az, ami rosszúl esik neki? Nem titkolja: hogy idegen származású félmagyar emberek kezdvén teret foglalni az irodalomban, rajthagyják a kezük nyomát - Lehr Albert úgy mondaná, hogy a kezük szennyét - a magyar irodalmi nyelven. Nem hiszem, hogy az idegenek fájnának neki, de az idegenségük fáj. Nem hiszem, hogy térfoglalásuk bántaná, de bántja a nyujtózkodásuk, bántja és faji önérzetében sérti, hogy a jövevények szűknek merik találni a formákat, melyek a fajmagyar géniusz számára eddig elegendőek voltak. Mért nem tanul Brunetičretől, mért nem tanul a francia példából, s magyar önérzetét mért nem ejti gondolkodóba a jelenség, hogy az az egy-két idegen is, ki belemerészkedett a francia írásba, azon kezdte, hogy szűknek érezte annak a dicső nyelvnek formáit, mely az emberi műveltség eddig elért legmagasabb foka körül kristályosodott ki? Meri-e azt állítani, hogy a mi félmagyarjaink, az ő betörésükkel, nem hasonlíthatlanul többet, jobbat, a jövendő számára értékesebbet hoznak magukkal a tovább alakulandó magyarság számára, mint hozott a néhány flamand és görög a franciaság számára? Meri-e azt állítani, hogy a mai magyar nyelv az ő alig száz esztendős uj multjával már minden kifejezésbeli lehetőségét magában hordja a magyar lélek fejlődési lehetőségeinek? S nem érzi-e, hogy, ha már hibákról és vétségekről van szó: e hibák törvényszerűen nagy, e vétségek végzetesen hatalmas voltához képest mily nevetségesen kicsinyes, s a művészi igyekvés, minden művészi igyekvés szent és tiszteletreméltó voltához képpest mily tiszteletlenül hányaveti az a bogarászat, melylyel ő a magyar irodalmi nyelv egy fejlődési szakának megy neki? Hamvába holt magyarság, - ez a jelző tetszik Horváth Jánosnak, mint ahogy a nyelvőrök szemmellátható büszkeséggel, de igen kevés stilusérzékkel tarkázgatják az ő kuriális stilusukat népies idiotizmusokkal. Hamvába holt magyarságnak nevezi az epigon nyelvőr az uj fejlődésnek a magyar irodalmi nyelven kiütköző nyomait - a szó szép és színes, és, ha jól értem, a gyümölcsről van véve, mely már a fáján összetöpörödik. De nem vagyok benne biztos, hogy a szó talál-e arra, amire Horváth János alkalmazza. Nem vagyok benne biztos, hogy az oltás, mely most a magyarság fáján végbemegy s már gyümölcseit nemtelenné teszi-é e nemes fát, fajahagyottá a gyümölcseit, terméketlenné a magvait. Lehet ám ez másképp is. Tudok példát, hogy egyszer egy német nyelvű népen rajtaütött egy francia nyelvű s leigázta és elvegyült vele. Nem telt bele két-három emberöltő, s a németje rosszul beszélt franciául s a francia rosszul beszélt németül. Felemás nyelv keletkezett így - pacuha és hamvába holt. Ezen a pacuha, ezen a hamvába holt nyelven írt, többek között, William Shakespeare. Ajánlom Horváth Jánosnak: javítsa ki.