Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Ignotus: A Nyugat magyartalanságairól
Hiszen mindennek van magyarázata - annak is, hogy a magyar nyelvőrség mint fejlődött olyan túlkapássá, melynek tolakodó voltán a személyes jó ízlése borzadna el ugyanazoknak a kiválóbbaknak, kik gondolkozás nélkül vállalják s ha nem gondolkodás nélkül vállalnák ezt az igazán furcsa hagyományt. A Kazinczyék idejében megindult nyelvreformálás sokban valóban barbár volt - de nem éppen a miatt, hogy akik csinálták, nem mind tudtak gyökeresen magyarul s nem voltak tisztában a nyelvnek szerves voltával s a magyar nyelvnek eleven törvényeivel. Hanem ugyanazon oknál fogva, amiért az akkori irodalom és kritika is sokban barbár, hamis és értéktelen volt. Azért, mert a nyelvreformálás és stilusformálás éppúgy sokban dilettánsok kezére került, mint maga az irodalom s maga a kritika. Azért, röviden, mert azokban az időkben nemcsak írók írtak hivatásból, hanem jó hazafiak is, nemes buzgalomból. A dilettantizmus, reform címén, nagy pusztítást tett az amúgy is leromlott, vagy legalább is elszegényedett, mert teljesen népivé csökevényedett nyelvben, de persze: azt nem lehet mondani, hogy a Kazinczyék nyelvujítása mindazonáltal nagyszerűen termékeny és értékes ne lett volna. De avatkoztak bele avatatlanok is, volt hát sok szemete és barbársága, s óhatatlan volt, hogy visszahatás ne támadjon ellene. Ám meg kell állapítani, hogy mikor a dilattantizmusnak úgynevezett fattyuhajtásai ellen feltámadt nálunk a népi alapu visszahatás: ebbe az orthologus ellenreformba éppúgy beleártotta magát a dilettantizmus, mint annak idején a Kazinczyék neologus reformjába. Kazinczy is író volt, Arany János is író volt s egyiknek éppoly igaza volt a maga neologiájában, mínt a másiknak a maga orthologiájában. De a Helmeczynél, ki minden grammatikai tudás nélkül a szavakat elmetszi, semmivel sem kevésbé nevetséges, nem kevésbé hivatlan a gramatikus, ki komolyan pretendálja azt, hogy ő az írókat megtanítja írni. Ilyen pretenzió csak olyan kezdetleges és félhomályos időkben támadhatott, melyekben, mint nálunk 67 után, egy életét előlről kezdő nemzet életvitelének szükségei túlkvalifikálják az ügyességeket. Olyan kevés volt akkor írástudó magyar, hogy még az apagyilkost is meg kellett tenni akadémikusnak. Mint ahogy a gyorsíró tarsolyában hordta a külügyi államtitkárságot, a grammatikus oklevél kvalifikált az irodalmi rögtönítéletre. Ennek a jelenségnek, mondom, történeti okai vannak, hagyományát a történelem megmagyarázza, de ideje már, hogy a sarkantyujától boszantott irodalom egy megtorpanással lerázza magáról.
E pontnál meg kell mondanom, hogy én nem becsűlöm alá Horváth Jánost s nem vitatom el irodalmi és írásbeli dolgokban való teljes illetékességét. Ismétlem, hogy hivatott író és több megfigyelése találó. De éppen ilyen embernél bántó és egyben tanúlságos, ha és hogy gondolkodás nélkül űl bele egy olyan hagyományba, melynek barbár voltát éppen az ő fajtájú művészi lelkeknek kéne legelébb megérezniök. Nem az ellen teszek óvást, hogy ő bíráljon bennünket, hanem a szempontok ellen, amelyek szerint bírál. Azt se vegye kicsinylésnek, mert elvi okom van rá, hogy nem veszem sorra aggodalmait, kifogásait, megrovásait. Mondhatnám, hogy nevetséges dolog, kivenni a Nyugat írói közzül éppen Ady Endrét és Móricz Zsigmondot, meg sem említeni köztük Halász Imrét, Ambrus Zoltánt, Heltai Jenőt, s csakis azokról bélyegezni meg, kikben grammatikai hibákat vagy stílusbeli kacérságokat vélnek felfedezni. Mondhatnám, hogy a Nyugatnak éppúgy nincs iránya nyelv és stílus dolgában, mint ahogy nincs irodalom dolgában, mert ebben is, abban is semmi egyebet nem akar és nem szolgál, mint szabadságot minden tehetségnek és minden művészetnek. Vitába is állhatnék egyes kifogásokkal. Ha elfogadnám is, hogy aszerint író valaki. amint az ahogy kötőszót alábbvalónak tekinti az és kötőszónál: akkor sem tudnék belenyugodni a Horváth János javításaiba. Én azt írom valahol: "Mindnyájan úgy vagyunk, hogy életünk és olvasmányaink rendjén, s ahogy életünk egy részét olvasmányainkban éljük át, lassankint több az ismerősünk azok közt, akikkel sohsem találkoztunk, mint azok közt, akikkel együtt éltünk.“ Horváth János ezt hibáztatja, s kitanít, hogy ezt helyesen így kellett volna írnom: "Mindnyájan úgy vagyunk, hogy életünk és olvasmányaink rendjén, s amint (vagy: amily mértékben) életünket hovatovább csak olvasmányainkban éljük át, lassankint több az ismerősünk azok közt, akikkel sohasem találkoztunk, mint azok közt, akikkel együtt éltünk.“ Már megbocsásson Horváth János: ő talán így írta volna - de akkor elsőbb is nem azt írta volna meg, amit én meg akartam írni, másodszor - bocsánat a szóért, gyámoltalanul és nehézkesen, mert a pontosságot eltaposóan s a letükrözni kívánt folyamatot eltorzítva - egyszóval, hogy egy kedves szavát idézzem: pacuhán írta volna meg. Én nem azt mondom, hogy az ember, élete haladtával, hovatovább csak olvasmányaiban éli az életet. Vannak ilyen emberek, vannak a grammatikusok közt is, de lehetnek ezek húsz évesek is, mert ez egy emberspécies, - mellesleg mondva: többnyire az, mely az ő könyvvéglegességének vesszőparipájáról lóhátról beszél az élet hullámaiból mindennap újra alakuló művészetekkel. Én azonban arról az általánosabban emberi jelenségről beszélek, hogy a napjának egy részét olvasgatással töltő ember, mire, mondjuk, eléri az ötvenedik esztendőt: megismerkedhetett tízezer költő, tudós, politikus, hadvezér, báró és bankár és regény és novellaalakkal, ellenben eleven emberrel csak kétezerrel került össze. Nem mondom, hogy ez korszakos megfigyelés, de mindenesetre olyan jelenség, amivel Magyarországon is találkozni, s rettenetes volna, ha a magyar grammatika a magyar irónak nem engedné meg, hogy e megfigyelését leírja. Rettenetes volna, ha, pusztán a grammatika kedvéért, a magyar író kéntelen volna másnak festeni az életet, mint aminő az valóban. Rettenetes volna, ha pusztán a grammatika kedvéért, a magyar írónak rossz kicsengésű mondatokkal kellene letennie a reményről, hogy az embereknek a fülükön át a lelkükhöz szólhat. Rettenetes cenzura volna ez, bilincs volna a lelkeken, s örökérvényűségével hiábavalóvá tenne minden szabadságharcot. Ám, ha a grammatika csakugyan ily szűkkeblű, akkor annál rosszabb a grammatikára nézve. Az írók nem fogják főbe lőni magukat - inkább a grammatika akaszsza föl magát.
Itt értem az elvi okhoz, amért nem szállok perbe a Horváth János egyes kifogásaival s nem mulatok elég ideig annál az osztályozásnál, hogy vannak a Nyugatnak írói, akik tudnak magyarul és jól írnak magyarul, - ilyen Ady és Móricz, és bár kacérságtól megrontva, Babits Mihály, - vannak, akik tudnak magyarul, de nem írnak jól magyarul, - ilyen Kaffka Margit, s ilyen vagyok én; vannak továbbá, akik tudtak magyarul, amíg akartak, de ma már nem tudnak, mert nem akarnak, - ilyen Hatvany Lajos; s vannak, végre, olyanok, akik nem tudnak magyarul - ilyen többek közt és főképp Szomory Dezső. Lehet, hogy Horváth Jánosnak mindezekben igaza van. Lehet, hogy filológia, lehet, hogy tudomány, lehet, hogy tudományos munka és tudományos kritika számba mehet az a magyar nyelvőrzési hagyomány, mely a magyar írás bírálatát egy majomketrecnek mutatja, melynek lakói egymás bundájában kereskednek, s abból élnek, amit ott találnak. Horváth János maga nevezi az ő munkáját bogarászásnak, tehát nincs joga megharagudnia e hasonlatom miatt - aminthogy viszont meggondolhatná, nemzeti hivatású volt-e ez a fajta filológia, melynek rendjén gyerekkorunkban elvették kedvünket Vörösmarty Mihálytól, mert nem elég orthologus, s a nyelv lelkétől megérintett volt-e az a nyelvőrzés, mely becsületvesztésre itélte az elfajultat, ki a trotzdemet úgy merte fordítani, hogy dacára annak, de fajmagyar gyanánt ölelte keblére az igyekvőt, ki úgy fordította, hogy annak ellenére. Mindez lehet szép, helyes és rendjén való, és hihet rendeltetésében az a nyelvcsőszség, melynek közben fájdalmas szembehúnyással kell lekapnia puskáját a (külömben méltán) csalhatatlannak megtett Arany János előtt, mikor még ő is olyasmiket merészel írni, mint nap nap után és halva vagytok, halva! De ami nem lehet, az az, hogy írót aszerint itéljenek írónak, hogy milyen viszonyban van a participiummal. Nem lehet, hogy a költő művész voltának az legyen a cinozúrája, madzagra köti-e az igekötőt vagy gombra. A grammatika bizonyára tiszteletreméltó tudomány, tiszteletreméltó, mint minden tudomány, tiszteletreméltó, különösen, ha tiszteli (s erre kell mindjárt rátérnem) - ha tiszteli az erőket, melyek az ő érdeklődésének anyagát alakítják. De az már nem lehet, hogy a grammatikus beleüsse az orrát az író dolgába. Éppúgy nem lehet, mint ahogy a geológus vagy a petrografus nem ütheti bele az orrát a szobrász dolgába. Sőt még kevésbé. Mert hogy a szobrász vagy a favéső a kőből vagy a fából hogy mesterkedi ki azt, amit ki akar mesterkedni, ha sikerül kimesterkednie, abba, mondom, nincs ugyan beleszólása a petrografusnak vagy a botanikusnak - de bizonyos, hogy valamíg a szobrász kővel, fával vagy érccel dolgozik, az ő lehetőségei elé bizonyos határokat mindig állítanak az anyag lehetőségei. Az íróra még ennyi sem áll egészen, annál az egyszerű oknál fogva, mert a kővek, a fák s az ércek alakulására még sohasem hatott vissza a szobrászok munkája, ellenben a nyelvre igenis visszahat az írók munkája. A márvány nem változik meg, ha száz szobrász száz Carrarát felfarag is szobornak. De a magyar nyelv igenis megváltozik minden egyes íróval, ki magyarul ír, sőt minden egyes emberrel, ki magyarul beszél. Hogy e változások minémüségében van - és szép és helyes, mert stilusos, ha követeltetik törvényszerűség: azt elismerem. Csakhogy e törvényszerűség nem lehet sem oly folyamatos, sem oly következetes, mint, mondjuk, a szilárdság vagy a teherbírás törvényei. Nem pedig azért, mert a nyelv nemcsak anyaga, hanem terméke is az íróművészetnek, s mentül inkább hatalma alá kerül az irodalomnak, annál inkább belekerül abba a szép és boldog szigetébe az anarkiának, mely a művészet egyéni természetének törvényszerű következése.
Nem szólok e percben arról, amiről legvégén kell majd szólanom: hogy minden egyes embernek joga van úgy beszélni, ahogy tud s ahogy akar, s hogy ez a megszoríthatatlan szabadság van fő hatással van a nyelvek alakulására. De megmaradva az írásnál, amely művészet: a grammatikusnak tisztelettel kell tudomásul és számba vennie, hogy a nyelvanyag, melynek törvényszerűsége az ő tudományának tárgya, állandóan változik, s változhatik minden törvényestül együtt, az írók tetszése szerint. Minden művészet minden uj művészszel újra kezdődik s ujjá születik. Az elébb járt művészt az újonnan jött semmiben sem deszavuálja, viszont a később jött művészt semmire sem kötelezi az előtte élt. Természetes, hogy az ujabb művész él mind a lehetőségekkel, melyeket az előtte jártak kiküzdöttek művészetük számára - de ez nem kötelező rá, s ha bárminő kezdetleges eszközökkel meg tudja csinálni, amit meg akart csinálni, akkor az ő szegénysége éppoly igazolt, mint az előtte éltek gazdagsága. Viszont, ha ő tud meghódítani olyan lehetőségeket, melyeken az előtte jártaknak megtört az ereje, semmi köze hozzá, hogy ez az uj lehetőség egy rendszerbe illik-e a régiekkel. Minden művésznek mindenben igaza van, ami sikerül neki - s ha bárminő erőszakot tesz az anyagon: ha célhoz jut vele, ebben is igaza volt. A művészetben a siker nemcsak szentesíti, de egyenesen törvényesíti az eszközöket és senkinek semmi köze ahhoz, hogy nekem, művésznek, mily eszközökkel sikerült felebarátaimba belevinnem - még pedig teljesen belevinnem - azt, ami addig csak bennem magamban élt. Áll ez minden művészetre, de különösen az írásra, melynek anyaga nem emberi akarattól függetlenül lett, hanem tudatos vagy tudattalan emberi megegyezésből alakul. Ha az igekötőnek valaminő használata bevált arra, hogy valaki kifejezzen vele s egy más valaki átérezzen a segítségével valamit: mit tehet ez ellen a grammatika vagy a szintaxis? Csak jó képet vághat, csak alkalmazkodhatik hozzá. Valaha az írókat nemcsak a grammatika, hanem a rhetorika, a poétika s a verstan szabályaival is kínozták, s a Petőfi napjai című végtelenül érdekes adatgyűjteményt olvasva, az utódnak borsódzik a háta, hogy igen művelt, igen jóakaratú s a művészeteket őszintén kedvelő férfiak mily nevetséges, kicsinyes és barbár iskolamesterkedéssel ellenőrizték Petőfi sorait, fordulatait, kifejezéseit, hogy pontosak-e a jámbusai, tiszták-e a rímei, illedelmesek-e a szavai, örökszépet tanítók-e a gondolatai? A pedantériába oltott e barbárságnak nyügét az irodalom rég lerázta magáról - meddig tűri még, sőt tekinti jogosnak, sőt, olykor, gyakorolja maga is a grammatizáló preceptorkodást? Én magam törvénykereső ember vagyok, mert leküzdhetetlen vallásos érzésű, s emlékszem, hogy egyszer mily szent hittel és reménységgel vetettem hármas patience-ot, kétségbeesve, mikor nem sikerült, s az egyik hármas csomóban disznó került fölül, ami, tudvalévő, elzárja a megoldás folyamatát, mert nincs egyebütt magasabb kártya, amelyre rá lehetne tenni s felszabadítani így az alatta fekvőket. De odajött az öcsém, ki jobban bízik magában, mint a mennybéli hatalmakban, s nyugodtan tette át a királyra a disznót. "Ha azt lehetne!" sóhajtottam én fájdalmasan. "Miért ne lehetne?“ kérdezte az istentelen. "Mert ellenkezik a szabálylyal“, világosítottam fel csüggedten. Ő végignézett rajtam, vállamra tette kezét s mosolyogva szólt; "Ezentúl ez lesz a szabály!“ Ezentúl ez lesz a szabály - ezt jelenti minden uj művész, ki bízik magában. S ezt jelenti, még a grammatikával szemben is, minden író, ki meg tudta írni azt, amit akart. Horváth János diadallal bizonyítgatja, hogy Szomory Dezső nem ír magyarul. S nem gondol arra, hogy ez teljesen mindegy, ha tud szomoryul, s ha szomoryul ki tudja fejezni, amit ki akart fejezni. Való igaz: a Szomory nyelve merész vegyüléke magyar szókincsnek, franczia szórendnek és ezenfelül sok mindennek, ami külön-külön lehet barbárság, különcség vagy gyökeretlenség. Együttvéve azonban olyan orgonálóan szép stílus, olyan aranyfürdő, olyan patakzatosság, mely úgy borítja be, úgy emeli hátára s úgy viszi magával az olvasót, ahogy akarja. Mily csalhatatlan a kicsengése ezeknek a kifigurázott mondatoknak! Mily megható: elnézni ezt a művészírót, amint mondatainak nekiindulás előtt mintegy megveregeti a nyakát, mint valami nemes paripának! Vannak, persze, hogy vannak, másfajta írók is. Akik a legteljesebb, a legtisztább, a legegyszerűbb művészettel tudnak elhelyezkedni a hagyományos nyelvkincsben és formarendszerben. Ki szól ezek ellen? Ki ne gyönyörködnék bennük? Kit ne ragadna meg a látvány: mint válik egy nemzetnek kollektiv lelke egy fiában egyénivé, s ennek uj egyénisége mint helyezkedik el a hagyomány formáiban? De kötelezővé tenni ezt sem lehet. Nem lehet jog szerint, mert a művészt semmi egyébre nem lehet kötelezni, mint művészetre, vagyis arra, hogy - ő tudja s ő választja meg, mi módon - meg tudja csinálni, amit akart. De nem lehet valóság szerint sem, mert a nyelv nemcsak saját törvényei szerint fejlődik, de az eltérések szerint is, melyeknek megismétlődése e törvényeknek fittyet hány.