Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Ignotus: A Nyugat magyartalanságairól

Ignotus: A Nyugat magyartalanságairól
Felolvastatott a Társadalomtudományi Társaság Szabad Iskolájában, 1911 december 21-én

I.

Hölgyeim és uraim, kéréssel kell kezdenem: adják nekem előlegbe a feltevést, hogy a Nyugattal, bár e folyóirat javára természet szerint elfogult vagyok, a Nyugattal, mondom, s a Nyugatot érdeklő dolgokkal megmaradnék annak hasábjain, ha némely dolgokról nem érezném, hogy, noha ez ujság kapcsán vetődtek fel, ettől elkülömböztetve is érdekesek, és, amennyire az írás mesterségébe s művészetébe vágó dolgok fontosak lehetnek, mindeneket érdeklően fontosak. Tegyék fel, hogy nem szerénytelenkedném ide, erre a dobogóra, s nem fordulnék ahhoz a feleszmélt intellektualitáshoz, mely ezt a katedrát maga fölé emelte, ha hivatást nem tudnék mutatni ez értelmességnek. A Szabad Iskola s a Társadalomtudományi Társaság azzal hozott újat, azzal pótol hézagot, azzal teljesít hivatást, hogy megtanítja az embereket revideálni, vagyis megtanítja őket arra, hogy minden nemzedék a maga szemével vegye szemügyre a nézeteket, melyeket az előtte járttól örökbe vett. Tiszteletreméltó, hogy e csapat hány mezőségen teljesítette már e hivatást - s talán nem vagyok méltatlan e munkához, ha figyelmét egy olyan felé fordítom, melyről még az ő érzékenysége, az ő elfogulatlansága, az ő lényegösztöne is megfeledkezett. Ilyesminek vegye, ha a Nyugat egy polémiájával az ő dobogójára telepszem ime fel.

S vegye ilyesminek az az, úgy tudom, ifjú írótársam, Horváth János, tanár, nyelvész és kritikus, ki idestova talán már egy esztendeje, hogy a Magyar Nyelv című éber nyelvőrző újságba tanulmányt írt A Nyugat magyartalanságairól, s e tanulmányt külön lenyomatban is kiadta, tehát maga itélte fontosnak vagy legalább is figyelembe venni valónak. E tanulmánya kapcsán volna egy és más - bár nem sok és nem terjedelmes - mondanivalóm, azzal a céllal, hogy végre a nyelvőrzés vagy nyelvcsőszködés terén is gondolkozásra késztette az olyan nem közönséges fejeket, aminőnek Horváth János mutatkozik, nem ugyan ebben az át nem gondolt dolgozatában, de abban az Ady-tanulmányában, melyben bár szintén nem gondolkozik eleget és sok nevetséges, mert barbár szempontot vállal revizió nélkül, de mégis annyi mindent meglát, hogy tanulság és öröm egyet-mást vele együtt nézni. Ha valahol valami hiányosságát állapíthatnám meg az ő bírálói egyéniségének: azt mondhatnám, hogy nincs meg benne eléggé a szükségszerűség íránt való érzék. Ugyanúgy fogja fel az írást s az irodalmat, mint felfogják a történelmet azok a külömben éleseszű utánajárók, kik sorra veszik a történelem nagy embereit s kárhoztatják őket, hogy mért cselekedtek úgy, ahogy cselekedtek, s akik személyes rossz viszonyba lépnek a történelemmel, amiért az úgy alakúlt, ahogy alakúlt, s nem úgy, ahogy az utólagos biráló szebbnek, jobbnak, kielégítőbbnek ítélte volna. A történelmet vagy irodalmat vagy nyelvet alakított embereket úgy fogja föl, mintha ők tudnának vagy mintha lehetne vagy lehetett volna másképp is, s csak az ő megátalkodottságukon vagy hivatlanságukon fordult volna vagy fordulna meg, ha nem történt vagy nem történik másképp. Olcsó fogás valakit a mesterségével ugratni, nem szólva arról, hogy én a tanári mesterséget annál megértőbben tisztelem, mert magamban is erős rá a hajlandóság. Mégis azt kell mondanom, hogy ez a bíráló mód a speciálisan tanári, mely nem tud leszokni arról, hogy jó vagy rossz osztályzatokat adjon. Ez az, amiről a magyar nyelvőrzés, a magyar esztetikai filolozofizálás sem tud leszokni, ez az, ami elejétől fogva lényege volt, ez az, aminek barbár, terméketlen s ezért tűrhetetlen voltára még a mi annyit revideált nemzedékünk sem gondolt eddig, - s ez az, aminek gondolattalanságában Horváth Jánosnak e tanulmánya az értéktelenségig elmerül. Az értéktelenségig - noha sok jó megfigyelése van, noha sok helytelenítésében igaza van, noha sok tételének a megállapított grammatika szempontjából nincs mit ellene vetni. Nem gondolkozik - s ezt e téren nem lehet az ő külön bűnéül felírni, mert mi sem igen gondolkoztunk eddig ilyesmiről. Ezért én hálás is vagyok támadásáért, mert engem gondolkodóba ejtett, s szeretném, ha ő is, önök is, velem gondolkoznának.

Hogy mennyire nem gondolkozik Horváth János, az kitűnik tanulmányának mindjárt legelején. Idézettel kezdi, s a most következő nehány sorban én is idézem idézetét s a megjegyzést, amit ehhez fűz:

"Ills veulent aussi réformer la langue, et, il faut l'avouer... c'est une prétention qui peut paraitre étrange quand on voit qu'ils se nomment Stuart Merill et Maurice Maeterlinck, Jean Morčas et Jean Psichari.“ Brunetičre, kitől e sorokat idézem (Revue des deux Mondes, 1891. II. 689), különösnek találja, hogy idegen nevű, idegen származású írók reformálni akarják a francia nyelvet, holott a franciák nem ártják magukat a flamand vagy görög nyelv irodalmi ügyeibe. Ő külömben meglepő jóakarattal fogadja, sőt helyettük is magyarázgatta a symbolista iskola törekvéseit, s föntebbi nyilatkozata nem tekinthető valamely eleve elutasító magatartás eredményének...“

Meglepő jóakarattal... ebben a meglepő jelzőben benne foglaltatik a mi hivatalos kritikánknak s a negyven esztendős magyar nyelvőrségnek egész pszihologiája. Horváth Jánost meglepi a jóakarat, melylyel Brunetičre, az éleseszű bíráló és történész egy olyan törekvést fogad, melyről elébb azt írja, hogy furcsának tetszhetik. Brunetičre, tudvalévő, szigorúan akadémikus és erősen konszervativ bíráló volt, s nem csodálom, ha ilyen valakinél a magyar akademistát meglepi a jóakarat, sőt a megértésre való törekvés. Holott ez a jóakarat nem meglepő, mert rosszakaratban csak az rekedhet meg, ki megreked első felszínes gondolatainál vagy megfigyeléseinél. Ha Brunetičre megrekedt volna annál az első, és, nem lehet tagadni, elutasíthatatlan benyomásánál, hogy: ejnye de furcsa, ha idegen vérü emberek akarják reformálni a francia nyelvet: akkor ő is, igenis, beleesett volna abba az eleve elutasító magatartásba, mely a mi akademistáinknak, minden vérségűeknek, nemzeti tulajdonságuk. Csakhogy Brunetičre azok közül való volt, kik, ha valami furcsának tetszett előttük, gyökeréig mentek, hogy valóban furcsa-e. Brunetičre azok közül az akadémikusok közül való volt, kik a zöld frakkal, melyet elődjüktől átvesznek, nem veszik át kötelező ruhadarab gyanánt a gúnyos mosolyt is, mely teszem minálunk a nyelvcsőszre kötelező. Valaha Szarvas Gábor a maga természetétől fogva gúnyos, elmés és kakaskodó egyéniségét élte ki ebben a köntösben. Leckéztető volt, hetvenkedő volt, de neki illett - gyászosan lesír azonban ez az egyéni viselet foglalkozási egyenruhául a minden vérségű és vallású bóherságról, mely a Szarvas Gábor egyéni kedvtelését mint valami hivatalt folytatja. Ezt azonban csak mellesleg s mint ebben is egy példáját a nálunk való gondolattalanságnak. Visszatérve Brunetičre-re: mondom, ő az a fajta lélek volt, mely mindent, ami előtte furcsának, idegennek, vagy érthetetlennek tetszett, figyelmeztetésnek vett, hogy itt meg kell kettőznie türelmét és elfogulatlanságát.

Nem tolakszom fel annak elgondolásával, hogy mily gondolatmenet rendjén jutott Brunetičre türelemhez az iránt, amit első látásra furcsának ítélt. De azt tán megmondhatom, mi mindenre köteles gondolni, aki francia példát vág a magyar író fejéhez. Teszem arra, hogy nemcsak Morčasok és Maeterlinckek próbáltak tágítani a francia nyelv és stilus lehetőségein, hanem olyan írók és stilisták is, mint Alphonse Daudet és Guy de Maupassant, tehát nemcsak görögök és flamandok, (nemcsak zsidók, tótok meg svábok, mert hiszen Horváth Jánost ez izgatja), hanem gascogneiok és normannok is tele vannak panasszal, hogy a francia nyelv, az ő kínos megkötöttségében, nem hogy teret az egyéni kifejezésnek s ezzel sokszor az egyéni mondanivalónak. A francia nyelv bizonyára a legtökéletesebb, a legnagyszerűbb, a legdifferenciáltabb lelki műszer, mely az ó-görög nyelv óta a művelt emberíségnek rendelkezésére áll, De tele van erényeinek hibáival. A forma, a kifejezés végre sem nadrág, amit felhúznak, hanem bőr, mely alkalomról-alkalomra újra meg újra összenő azzal, amit kifejezzen. Nos: vannak dolgok, amiket franciáúl nem lehet elmondani, mert nem illenek bele a francia nyelv kész és megkötött formáiba. Ez nincs franciáúl, ezt franciáúl nem lehet így mondani - mit jelent az író számára? Legyünk vele tisztában: azt jelenti, hogy ezt franciáúl egyáltalán nem lehet elmondani. Lehetetlen - ez nem francia szó, mondotta egyszer büszkén egy idegen. kit Horváth János nyilván nem ís fogad el teljes értékü franciának, egy korzikai származásu betolakodó, bizonyos Buonaparte Napoleon. Nem is volt igaza a korzikaiaknak; a lehetetlen nagyon is francia szó, s lépten-nyomon eléje bukkan az idegennek, ki valamit franciáúl akar elmondani. Ez a merevsége a francia nyelvnek, ez a gazdagokra rávalló szükkeblüsége a francia formakincsnek ránehezedett, mondom, vérbeli francia írókra is, s nem éppen az utolsókra. Lázadoztak is ez ellen, próbáltak is tenni róla, s egy magyar akadémikus (külömben egyik legélesebb magyar elme s egyik igaz értéke a magyar multnak), Salamon Ferenc meg is rótta egyszer Alphonse Daudet-t, hogy nem ír elég szabatosan franciául. Ha mégis: a legtöbb francia, a nagyobb elméjű sem jutott tudatára csodálatosan gazdag nyelvük e viszonylagos szegénységének, azt épp ez a gazdagság magyarázza meg, együtt azzal a boldog lelki szigetélettel, melyet élnie adatott olyan nemzetnek, amely gondolkodásában és mondanivalóiban előtte járt a többi világnak, s ha nem is mindent, de igen sokat maga gondolt s egyben maga tett kifejezésbe először, úgy, hogy nem kéntelen kiváncsi lenni arra, mit mondanak másutt. Akik, új műveltségének kezdetein, idegenek erősebben hatottak rá, azoknak: latínoknak, görögöknek, olaszoknak nyelvével az ő nyelve nagyjában egy szerkezetű. Így is azonban nem egy latínosság és görögösség ment már át a francia nyelvbe, mire Montaigneban és Montaignetól fogva a mai francia irodalmi nyelvvé alakult ki. S ha, ami óhatatlan, idegen tudományok s idegen költészetek ostromolják majd a francia nyelvkincset, bizony hozzátörik majd ennek merevsége is az idegen mondanivalókhoz. A franciák sajátos elzárkozottságánál fogva az elégedetlenek s az ostromlók ma még csakugyan főképp a franciaságba beleszületett vagy belehurcolkodott idegenek: flamandok, spanyolok, görögök. De sokáig a franciák sem birják majd, hogy az ő nyelvükön ne lehessen egy Byront vagy egy Goethét a saját hangján megszólaltatni, s hogy a francia ember előtt, tisztán nyelvének viszonylagos merevségénél fogva elzárt terület legyen a mai tudomány és művészet óriás nemzetközisége. Ma még csak az idegen származásuak érzik, amit miharább a vérbeli franciák is úgy meg fognak érezni, mint megérezték a XVIII. század végén s a XIX. század elején a németek: hogy vannak a világon szép, nagy és csodálatos dolgok, melyek számára az ő nyelvükben nincs forma s ezért ezeknek el kéne veszniök az ő nemzetük számára. S ők is felvetik majd a kérdést, amit felvetettek az akkori németek: hogy szabad-e, lehet-e ennek így lenni? S ők is, mint a németek tették, neki esnek majd nyelvüknek, formáiknak, hangjuknak, stilusuknak, hogy tágitsanak lehetőségein, - a minthogy, ha jól megfontoljuk, ugyanazon folyamatnak két változata úgy az a jelenség, hogy a franciává lett idegen a maga idegen vagyis a francia előtt uj mondanivalói számára keres igazán kifejező, nem pedig elfojtó, megcsonkitó vagy meghamisitó formákat a francia nyelvben, - mint az az eset, mikor a vérbeli német keres az idegenben talált, vagyis a német előtt uj mondanivaló számára igazán kifejező, nem pedig csak sejtető vagy hígitó vagy félremagyarázó formát a német nyelvben. Nekünk magyaroknak ezen bizonyára nincs mit fennakadnunk. Nem zsidók, svábok meg tótok, hanem Faludi Ferencek és Mikes Kelemenek voltak azok, kik spanyolról és franciáról fordítgatva igyekeztek folyamatosabbá és gazdagabbá tenni a kiszáradó és elapadó magyar nyelvet; Károli Gáspárok voltak azok, kik a magyar stilust megtüzködték mindazon németségekkel, régi magyar kódexíró barátok, kik meggazdagitották mindazon latinságokkal, melyek a népbe lekerülve ma tősgyökerességeknek tetszenek, s hozzányulhatatlanok és elegendőek gyanánt állíttatnak a huszadik századbeli jövevény, tót meg sváb meg zsidó elé, ha az ő mai mondanivalójával akar elhelyezkedni a magyar nyelvben... Brunetičre nem volt a magyar irodalom tanára, s nem ismert, aminőket így ismerhetett volna, két-három olyan nyelvformáló mozgalmat, mely figyelemre intse bizonyos nyelvi vagy stilusbeli furcsaságok jelentkezésénél. Mindazonáltal elgondolkozott e jelenségeken s megértő volt e törekvések iránt. Igazán nem baj, ha a magyar nyelv és irodalom őrei Brunetičret teszik meg munkájuk mintájául. De akkor tegyék is, és tegyenek úgy, mint ő. (Amit külömben nem először vagyok bátor ajánlani nekik.)