Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Árvalányok
Már két órája ettek és ittak.
- Parancsolj még, édesem, a gyümölcsből - mondta a háziasszony Miskolczynénak.
- Csókollak drágám, lehetetlen. Egy szem ribizli sem férne már belém.
Hangosan kacagott ezen az ötleten; hosszan, jóízűen, döcögve kacagott.
- Igazán nagyon kedves vagy - hajolt oda a háziasszonyhoz és a legteljesebb melegséggel mosolygott a szemébe. - Két szószos pecsenye - nagyon is nagy megtiszteltetésben van részünk!
- Óh, semmi kedveském, az egyik nem számít, egyszerű kis csirkepaprikás!
- No és két tészta!
- Az is rendes, az egyik csak egy kis túrós csusza!
- Micsoda csak! - szólalt meg Misky bácsi, aki eddig nem szokott szólani, míg jól nem lakott. - Az volt az est koronája! Az a jó gazdasszony, aki azt meg tudja csinálni! nem vicc mindenféle veres meg tarka lébe főtt tudomisénmicsodákat csinálni, de az egyszerű, a mindennapi ételeket! Előttem az a gazdasszony érdemli meg a kézcsókot, aki egy jó öreg túrós csuszát, jó bablevest, disznókörömmel, meg egy jó borjúpörköltet tud csinálni!
Az egész társaság odafigyelt.
- Borjúpörkölt - mondta lekicsinylően Sarudy -, azt csak vendéglőben eszik az ember.
- No de ott eleget - szólalt meg az asztal végén az idegen fiatalember, akinek senki sem tudta a nevét, bár sorra bemutogatta annak idején magát. S mégis ő volt a legérdekesebb, mert ismeretlen volt.
- Ugye, Kisfaludy Társaság úr! - emelte fel a poharát Sarudy, hogy odakoccintsa a fiatal úréhoz. A megszólításával az egész társaságot magas kedvre villanyozta, mert egy szóban a közérzésnek adott kifejezést, már mint nagy szónokok szokták.
Általános koccintás lett. Az idegen ifjú, aki már csillogott egy kicsit a borocskától, felemelkedett a helyéről és az általános zsivajt túlharsogó hangon kiáltotta:
- Hát az aposztrofált Társaság nevében ürítem poharamat a tisztelt társaság egészségére!
- De fenékig! - kiáltotta hozzá Sarudy.
A fiatalúr nem maradt szégyenben, lehajtotta a poharat még állva és felfordította, hogy megmutassa, egy csepp sem maradt benne.
Ezzel az egész kompánia rokonszenvét kiérdemelte, s ő fényes ábrázattal, önérzettel ült le. Csak akkor villantotta oda nagy fekete szemét Ilkára, akivel már egész jól találták magukat. Ilka az asztal végén ült s a zsidó doktor ebben a percben megérezte, hogy mennyire nem illik ő ebbe a társaságba. Neki soha nem volt ilyen sikerült virtusa, mint ennek a fiúnak, aki most lépett be ide ismeretlenül s máris mind szétgázolta azt a kis sikert, amit a csöndes délutánokon kiérdemelt az Ilka szívében.
Miskolczyné jól látta s tetszett neki, hogy a védencével nem vallott szégyent. Odahajolt az urához, mintha tegnap és ma semmi sem történt volna, s azt súgta neki:
- Nézd, fiam, hát nem nagyszerű dolog, hogy itt ma csupa szerelmes és boldog pár van együtt?
A férj körülnézett.
- No nézd, ebben a percben mindenki azzal beszél, aki az egész világon legjobban érdekli. Sarudy Sarudynéval, Bibó köztük Bibónéval, Miskolczy Miskolczynéval - s gyöngéden, tréfásan meglökte az urát a könyökével -, a kis jegyző az Erzsikével, nézz oda! Ez nagy figyelem volt, hogy Misky bácsit áthítták, meg a lánykájához a jegyzőt, ebből házasság lesz minél előbb. Egyáltalán senki sem érdekli őket, megfigyeltem, egész este nem szólott egyik sem máshoz, folyvást úgy össze vannak bújva az asztal végén, mint két mézeshetes. No, hát a kis Margitról, arról nem is beszélek. Láttál valaha ilyen ábrándos pofát, te! te vén majom! Emlékszel, mikor mi is így ültünk! Hajaj.
Az ura odapillantott a házigazda legkisebb lányára, aki a szemközti oldalon ült az asztal végén, mellette a kis Bereczky, a helybeli egyik fiatal tanító. Úgy ült ott a két gyerek, egész önkívületben, egymás delejes sugárzásában szinte elájulva.
- S aztán nézd a zsidót, meg a mi népköltőnket. Na hát az nagyszerű, amit ezek ketten ma este csináltak! Olyat te nem láttál! Csak csináltál! Emlékszel, mikor Törővel versengtél értem! Pedig nem volt igazad...
A férj elmosolyodott s tunyán emlékezett vissza a régmúltra.
- Ó te vén állat, olyan vagy, mint egy medve. Szégyenszemre én udvarlok itt neked, azt hiszed, nem veszik észre. Mindenütt a férfi töri magát az asszonyi párjáért, csak én darálok itt neked, mint egy szélkelep. Hát szólj már valamit!
De a férj csak mosolygott s maga elé nézett, nem szólott. Megsimogatta fényes fekete szakállát s derülten nézett a poharára.
- Jaj te öreg, te, úgy szeretnék most a nyakadba ugrani - suttogta neki tréfálva, de túláradó érzéssel az asszony -, hogy hadd lássa a világ, hogy azért mégis csak mi vagyunk azok a híres szerelmesek, akiknek nincs párjuk az egész világon! Haj, hogy rá tudnék én pirítani a kollégáinkra, de ezekre a csitri lányokra is! Ezek persze azt hiszik, hogy ők a világ központja... De nézd, nézd az Ilkácskát! Milyen eleven, milyen szeles! Ej, ej, egészen megszépült! Pedig bizony megsápadt egy kicsit, mikor a Domby fiú otthagyta.
- Nem hagyta az ott.
- Még most sincs rendben? Annál szebb! Ah, istenem, mennyit kellett nekem várni utánad, mikor külföldi akadémiákon voltál, és ki biztosított róla, hogy hű vagy hozzám...
- Parancsoltok feketekávét?
- Csókollak, én fogok kérni!
- Én is , instállok - mondta Miskolczy.
A háziasszony felállott s vele a baloldali szomszédjai is. A többiek csak fokozatosan elkésve vették észre, hogy asztalbontás van, de aztán siettek jóvá tenni a késést gyors székzörgetésekkel. Egyszerre általános zsibongás lett, egymásba ütközve és egymás karján továbbadva fogtak sorra kezet s csókolóztak össze a hölgyek, hogy egymásnak egészségére kívánják a vacsorát. A feldúlt és rendetlen asztal körül mámoros tolongás volt pár percig, míg mindenki rá nem talált a maga párjára, akinek aztán tízszer akkora örömmel adta át a sablonos "kedves egészségére“ zsizsegést, mint az egész többi társaságnak. Mindjárt meg is maradtak a párban, s amint átoszlottak a másik két szobába, amelyek nem voltak olyan erősen kivilágítva, mint az ebédlő, örömmel fogtak egy-egy sarkot, egy-egy zugocskát, ahol lehetőleg szem elől is elbújhassanak.
Az evés tömeggyönyörűsége után most egyszerre kitört rajtuk a szerelemérzés mámora, az idegek finomabbak lettek, mint rendesen és minden szó villamossággal volt telítve. Bortól, ételtől megterhelten mindenkin kissé álmos szédület vett erőt és vágyakozó pillantásokkal lesték egymást a párok, nem másért, csak hogy együtt heverhetnének bár kissé, hogy kipihenjék egymás szédületében, mint hintaágyon, a fizikai túlterheltséget.
A két cseléd gyorsan és ügyesen leszedte az asztalt, amiben a lányok is segítettek, aztán a három szobában eloszolva egy kéjeskedő s lomha társaság szerette önzetlenül és ideálisan egymást.